Komplex élethelyzetek tömkelegével kell szembenéznie Johnnak (Viggo Mortensen) és párjának, Ericnek (Terry Chen), akik közösen nevelnek egy kislányt. John idős apja, Willis (Lance Henriksen) rákos beteg és a demencia jelei is egyre gyakrabban mutatkoznak nála, ezért közelebb szeretnék őt költöztetni, hogy gondoskodni tudjanak róla. Willis azonban egy nem túl megnyerő személyiség tulajdonosa: káros szenvedélyeknek él, akaratos, erőszakos, rasszista és szexista, és memóriaproblémákkal küzd. A Zuhanás arról szól, hogy lehet megküzdeni minden érintettnek egy ilyen szituációval.

A film eléri, hogy közelebbi képet kaphassunk egy igen gyakori, de keveset tárgyalt betegségről, és törekszik arra, hogy az ápolt és a gondozó szerepét betöltő apa és fia szemszöge is megmutatkozzon. Mégis van némi aránytévesztés, amitől kicsit egyoldalúnak hat az elbeszélés. Lance Henriksen egészen elképesztő alakítása miatt önmagában megérné megnézni a filmet. Karakterének konzervativizmusa, tévképzetei és szigorú jelleme nem teszi éppen szerethetővé, szemérmetlen megnyilvánulásai hol viccesek, hol kellemetlenek, és az ideológiai különbségekből fakadó viták során csak még távolabbnak érezhetjük őt magunktól és Johntól is. Ezzel szemben áll fia, aki tehetetlen, meggyötört, mégis elképesztő türelemről tesz tanúbizonyságot, és az a tartás, amivel viseltet apja iránt, az az igazán frusztráló a film során. Míg nézőként az ember legszívesebben már ordítana, Mortensen addig csak mosolyogva próbálja jobb belátásra bírni az apját.

Az ellentétek, az elfojtott és felszínre törő érzelmek miatt egy megható és olykor fájdalmas drámát kapunk, viszont az előbbi leírásból is látszik, hogy lehetett volna tovább árnyalni a karaktereket. Mindkettejük nézőpontját megismerhetjük valamennyire a visszaemlékezések és az elbeszélés valódi idejében elhangzó dialógusok váltakozása közben, de viszonylag kevés az olyan jelenet, amelyben az apa nem egyértelműen negatív figuraként van feltüntetve, John pedig nem szentként. Ennek ellenére fantasztikus alakításokat láthatunk, Henriksen és Mortensen csodálatos, utóbbi a főszerep vállalása mellett maga rendezte és írta a filmet, valamint a kísérőzenét.

John és Eric nevelt lánya, Monica és a Willis közti viszony kifejezetten érdekes - bár annak sem adtak túl nagy teret -, mivel a gyermekkori kíváncsi őszinteség és az öregedéssel járó gondtalanság és felejtés között sok párhuzam rejlik. Próbálják tompítani Willis bántó és arcátlan megjegyzéseit azzal, hogy néha humorosan, néha vérlázítóan tálalják őket, de előbb-utóbb valóban repetitívvé válik ez a megoldás, ahogy többen kritikaként megfogalmazták. Valóban ismétlődő lesz a Zuhanás egy idő után, ami miatt leül a tempó, ugyanakkor ez a megoldás jól példázza, mennyire megviseli a beteget és a környezetét is az állapota, és hogy a különböző okok miatt kialakult demencia, a memóriazavarok megkövetelik, hogy minden áldott nap ugyanazokat a köröket tegyük meg. John és Willis legtöbb párbeszéde úgy hangzik, mintha soha nem találkoztak volna, ami szokatlan, de jól leírja a helyzetek abszurditását és keserűségét.

Nem hibátlan, de megterhelő a Zuhanás, főleg, ha személyes kapcsolódása is van az embernek a témához. Helyenként vontatott és szélsőséges - utóbbi kérdéses, mivel Mortensen saját tapasztalatait vitte vászonra, mégis játékfilmként -, viszont kárpótol a gyönyörű képekkel és a rendkívüli alakításokkal. Semmiképp nem mondható, hogy modoros lenne, az őszinteségtől pedig a hatásvadász viták és a szinte irreálisan halmozott problémák is hihetőek lesznek. Egyszerre szép és rémisztő a gondolat, hogy ha az emlékeink már nem is élnek elevenen az elménkben, de vannak érzések, benyomások, amiket soha nem tudunk kitörölni minden egyes porcikánkból.