Valami történt. Meghalt valaki - kicsoda? Nem tudjuk. Ki a tettes? Lehet akárki, a gyanúsítottakban az a jó, hogy az bárkiből lehet, hiszen sokszor a körülmények azok, amik sodorják az embert valami végzetes felé. Vagy ha nem is végzetes, de legalább sorsfordító irányba. Bárkiből lehet gyilkos. Pláne egy olyan kisvárosban, mint amilyen Monterey. Még inkább egy olyan közösségben, amelynek tagjai tele vannak elfojtott - vagy éppen olykor el nem fojtott - indulatokkal és feszültségekkel és elég egy pici szikra, máris jön a nagy bumm.

Minden azzal kezdődik, hogy Jane, a gyermekét egyedül nevelő anyuka megérkezik Monterey-be, ahol rögtön már az első napon sikerül mind barátokra, mind pedig rosszakarókra szert tennie. Hogy ez utóbbi nem hiányzott neki, azt sejthetjük abból, hogy már ide is valami elől menekült (múltjának sötét árnyai elől menekvő titokzatos hölggyel van dolgunk), így az olyan döccenők, mint a fiát ért bántalmazási vád, meglehetősen nehézkessé teszik a kis közösségbe történő beilleszkedését. Szerencséjére azonban barátokat is szerez, így ezeknek az aprónak nem nevezhető fennakadások leküzdésében legalább partnerekre lelt, akik ezen túl készséggel vezetik körbe a városban, mondják meg mindenről és mindenkiről a tutit. 

Az HBO vadiúj miniszériája, a Hatalmas kis hazugságok arról szól, miként bolygatja fel négy nő családi- és magánéletét egy aprócska, de annál szignifikánsabb és fajsúlyosabb iskolai bántalmazás. Hogy gyilkosság is történt (mármint: történni fog), az csupán hab a tortán, a megoldása ennek külön jutalomfalat, kisebb, de annál izgalmasabb mini-katarzis. A fő hangsúly, a hangsúly, amit mind a forgatókönyv, mind pedig a rendező, Jean-Marc Vallée (aki mind a hét epizódot dirigálta) aláhúz és kiemel, az ennek a négy nőnek az élete és az, hogy miként reagálják le azt, ami a bántalmazottal történt és miként segítik vagy akadályozzák egymást azon az úton, amit a narratív atyaúristen kikövezett nekik.

 

Vallée - akárcsak már jóval előtte David Lynch és a Született feleségek forgatókönyvírói - a takaros, makulátlan külcsín felszínét kapargatja, hogy felfedje magát az alatta lévő rothadt belső. Ezúttal persze szó nincs arról, hogy valaki levágott fület talál a fűben, vagy pszichoszexuális játékokat űz egyik fél a másikkal (lásd: Dennis Hopper gázmaszkos magánszámát), de Monterey lakóit sem kell félteni. A főszereplő nők látszólagos boldog és kiegyensúlyozott élete lassan, de biztosan fordul ki magából. Az eleinte idillinek látszó környezet - a napsütés, a tengerre néző komfortos luxusházikó, az aranyos kölykök és a szép, mosolygó emberek mind csak illuzórikus értelemben szerepelnek. A felsorakoztatott hölgyeknek egytől-egyig meg kell birkózniuk a saját maguk kis problémájával: legyen az akár a hűtlenség, karrierista szemléletmóddal és sikerrel együtt járó közutálat, vagy éppen hálószoba falai közti fizikai erőszak. Anélkül prezentálja felénk az David E. Kelley író, valamint a rendező ezeket a karaktereket, hogy csak semmi részrehajlás - legfeljebb első pillantásra, de elmúlik hamar.

Szereplők, akik eleinte szinte tálcán kínálják magukat ahhoz, hogy utálatos tekintettel nézzük minden mozzanatukat, könnyedén áteshetnek a másik oldalra és empátiát érezhetünk irántuk. A sorozatnak az az egyik legfőbb erénye, hogy a szereplők motivációi érthetők, így hiába érvényesül főként a Reese Witherspoon által megformált Madeline és barátnői nézőpontja, végső soron az utálatuk tárgyát képező Renata is csak azt teszi, ami szerinte a legjobb a családjának, miközben - csak úgy, mint a többiek - nincsen híján jellembeli hibáknak. Jean-Marc Vallée rendező sokszor kellemetlenül intim, érzéki atmoszférát teremtett a legtöbb jelenetben (egyik jellemző tulajdonsága a sorozatnak, hogy előszeretettel vág be akár a gyilkosság éjszakájából képet, akár az egyik főszereplő múltjából pár képkockát) - miközben a cselekményt úgy gördítette, hogy a karakterrajzok mellett fokozatosan adagolta a feszültséget az elkövetkezendő gyilkosságot illetően. 

A sorozat legfőbb érdeme azonban nem is ebben, de a már említett torzsalkodásokban és a három nő (Witherspoon, Kidman, Woodley) közti baráti viszony ábrázolásában van. Ennek élvezetében és befogadásában pedig elég sokat segít Nicole Kidman, Reese Witherspoon és Shailene Woodley pazar játéka, amihez még hozzácsapódik Laura Dern (amennyire jó színésznő, olyannyira fájó, hogy ennyire keveset alkalmazzák őt) és Zoe Kravitz zsenije. Bár igaz, utóbbi esetében beszélhetünk némi hiányérzetről, lévén kicsit háttérbe szorult szegény, amit majd az esetleges második évadban több, mint valószínű, hogy orvosolni fognak. A férfiak körét Alexander Skarsgaard erősíti, aki egyszerre félelmetes és szánalomra méltó a trófea-feleségét (akit Kidman formál meg) féltékenységből ütlegelő, jól szituált férj szerepében, de Adam Scott szenzitív, felesége egóját és ex-férje iránti mániáját jobbára csendesen tűrő figurája is kölcsönöz emlékezetesebb pillanatokat a 7 óra alatt. 

Szép, katartikus fináléval megtoldott sorozat a Hatalmas kis hazugságok, amely nőkről szól ugyan, de nem CSAK nők számára válhat élvezhetővé. Komplex jellemeivel és még komplexebb viszonyrendszereivel könnyedén berántja a karakterdrámák rajongóit, a bűnügyi-, vagy gyilkossági históriák kedvelői pedig igazi kis ínyencfalatra bukkanhatnak, ha tesznek egy próbát Jean-Marc Vallée szériájával. Arról nem is beszélve, hogy ennyi ragyogó kvalitású színésznőt egy helyre zsúfolva sajnos ritkán láthatunk. Titkon pedig reménykedünk abban, hogy a rendező a közeljövőben valamikor ismét készít valamit az HBO-val karöltve, mert az biztos, hogy ezzel a kombóval mindenki jól járt.