Taylor Sheridan jelenleg második szezonjánál tartó sorozata egy szigorú, erőszakos és indulatoktól szétfeszült világba kalauzolja el a nézőjét. Részben börtön-, részben bűndrámáról beszélünk, amely véleményem szerint most már azokat is meggyőzi arról, hogy Jeremy Renner képes elvinni a hátán egy projektet, akik eddig ezzel a megállapítással hadilábon álltak. 

Mitch McLusky (Kyle Chandler) a rabok képviseletében dolgozik. Egyfajta "mayor"-ként, azaz polgármesterként próbálja tartani a békét és segíteni azokon, akik befordulnak hozzá. Testvérével, egyben jobbkezével, Mike-kal (Jeremy Renner) némileg a törvényesség határait is átlépve, de mégis becsülettel igyekszik ezt abszolválni. A látszólagos béke és egyetértés érzékeny szövete akkor látszik igazán megrepedni, amikor Mitchet egy betörő agyonlövi. A helyét Mike veszi át, akinek egyedül kell ellavíroznia a zavarosban, egyfajta békítőként jelen lenni a rabok, azok szabadon lévő barátai és a börtönőrök, valamint a rendőrök között. Nem könnyű feladat. Eközben pedig egy régi ellenfele is mozgolódik a háttérben. 

Börtöndrámából láthattunk már sokat, de a Mayor of Kingstown néminemű újítása az, hogy egy sajátos helyzetet teremt magának: a börtönben történő események és a cellákon kívül létrejött konfliktusok makacs kölcsönhatásban állnak egymással. Így egy egészen komplex problémakör jön létre, melynek bonyolult összetevőit nem könnyű átlátni, de minimum a legtalpraesettebb, legleleményesebb és leghidegvérűbb fickónak kell lenned hozzá.

A tíz epizódból álló első évad eseményei akár a dominókockák, úgy döntik be egymást, hogy aztán egy intenzív, fenyegető és agresszív erőszakorkánban kulminálódjon mindez. Sheridan ugyan több olyan dolgot is bevet és felvonultat, amelynek lezárása és megoldása majd egy későbbi évadban (talán pont a másodikban) kerül sor, ami viszont ezeken kívül történik, az erőszak és engedetlenség oda-visszahatása durvára munkált és hatásos. Az alkotó egyetlen nagyobb központi eseményre/halálesetre fűzi fel a történéseket. Ebben a történetszálban (melynek részese egy gondatlanságból elkövetett gyilkosság és egy szerencsétlen kábítószeres) benne van minden, ami Sheridan munkásságát jellemzi, jellemezheti: bosszúvágy, igazságérzet, majd pedig az elkerülhetetlen következmények, a kikezdhetetlen fatalizmus, mindez a morális szürkezóna enyészetében évődve. Arra se rest, hogy  a nézőknek is feladja az eldöntendő kérdést: mit tenne ő, ha a szereplők helyében lenne? Ahogyan a harmadik testvér, a rendőri kötelékben dolgozó Kyle is megmondja az utolsó epizódban, itt a döntés mindig két rossz közül választódik ki. Nincsen tehát könnyű út, olyan világot festenek itt meg, amelyben nincs győztes, csak olyan, aki kevésbé sínyli meg. 

Mindeközben az évad nagy része abból áll, hogy hősünk ingázik a törvény őrei és a törvényen kívül állók között, ügyeket intéz, idegesen telefonál és ügyeket old meg, ahogyan a szar egyre csak a plafonra csap. Meglehet, hogy sok elemét láttuk már, de Sheridan olyan markáns határozottsággal vázolja fel a különböző kis történeteket, szereplőit, hogy ezt könnyen elfelejtjük közben. Szerencsére a dinamika végig rendben van, a történés konstans, a csendesebb pillanatokkal pedig ugyanolyan jól bánnak az alkotók - még ha olykor a forgatókönyv valamelyest jobban a képünkbe is tolja, hogy mi a helyzet. Ezt viszont kevésbé éreztem problémásnak, mert még mindig több volt az olyan kaliberű apró jelenet, melyben - például - a főszereplő pillanatnyi levegőhöz jut és az udvaron drogot áruló dílerrel beszélget egy kertiszéken ülve. Ezek azok a pillanatok, amikből ha nem lenne annyi, akkor az egész egy élvezhetetlenül morózus, erőszakos tanmese lenne az emberben rejtőző szörnyetegről. 

A sorozatot a már említett erőszak hathatósan jellemzi. Nincsen szépelgés, egyetlen pillanatig sem csinálnak tréfát abból az alkotók, hogy bűnözőket vonultat fel fő- és mellékszerepekben. Fejlövések, testre mért ólomütések, hatalmas, kemény pofonok - megvan mind. Kíméletlenül és arcátlanul tolja a néző arcába mindezt, néhol már picit túlhajtva magát és túl éles kontúrral rajzolva, de szerencsére valamivel mindig sikerült ezt a sok keménységet árnyalni. Jeremy Renner karaktere és a színész egy az egyben jelenléte pont ilyen. Renner megadja a karakternek azt az emberséget, ki tudja csikarni azt a leheletnyi szimpátiát belőlünk, képes az a megbízható főszereplő lenni, amire szükségünk van egy ilyen cudar sorozat-világban. Az ő figurájában megjelenik az a fajta klasszikus maszkulin hőstípus, aki nem a levegőbe beszél, ha kell, golyót röpít a fejedbe, megmenti a megmentendő nőt, miközben otthona a civilizációtól és térerőtől egyaránt messze, egy erdei kis házikóban van. 

Az évadban még felbukkant fontosabb mellékszereplőként Aidan Gillen, aki rövidke feltűnésével is képes volt súlyt kölcsönözni a jeleneteinek, épp csak azt felejtettem el mindig, hogy ő elvileg egy orosz gengszter akarna lenni (akcentus ide vagy oda). De rajta kívül is akadnak emlékezetes mellékszereplők: Dianne West, mint a McLusky-testvérek édesanyja, aki a rabok tanításával igyekszik az emberiségbe vetett hitet táplálni, valamint Emma Laird az escort-lányként kiemelkedőnek bizonyult a számomra. Iris (Laird) furcsa ívet jár be az évadban, mert egy femme fatale-ként libben be, hogy aztán rá ossza Sheridan az áldozatszerepet, melynek keretén belül elverhet rajta minden port (oké, nem ő, hanem a felettese). Laird egyszerre titokzatos és törékeny, ártalmatlan, Rennerrel való, végére kialakult párosát kifejezetten szerettem (ahogyan közös jeleneteiket is), mert egymás tökéletlen támaszaiként jelentek meg. Remélem, hogy az elkövetkezendő epizódokban még tovább glancolják kettejük kapcsolatát - itt pedig senki ne gondoljon romantikus szálra, mert az itt egyébként se élne meg túl sok időt, ennyi világos lehet bárkinek. 

A sorozat ugyan egy-két témát picit nehezebben tálal és fejt ki, de ez sokat nem vesz el az intenzitásából a nagy egésznek. Sheridan keserű, zord világszemlélete így is tökéletesen átjön. Néha az a bizonyos toll picit erősebben fogott, egy-két dühítő lépés vagy döntés a karakterek részéről becsúszott, de ezek is csak megerősítik a nézőben azt, hogy a Mayor of Kingstown világában senki nincsen biztonságban. Itt, ha ostoba vagy, ha egyetlen lépést teszel a rossz irányba, máris halott vagy. Én nézőként pedig a végén úgy éreztem, hogy én magam is bemocskolódtam a szereplőkkel együtt.