Hirdetés

Évadkritika: Perry Mason - 1. évad

|

Így lett Perry Mason-ből az, aki. Na de ki az a Perry Mason? Megnéztük az HBO legújabb sorozatát.

Hirdetés

A magam részéről egészen ez évig nem hallottam Perry Mason-ről. Talán nem véletlen, nálunk akkora kult-státusszal nem bírt ez az amerikai karakter, mint mondjuk a Nyugaton, ahol olybá tűnik, hogy neve, alakja beleitta magát a kollektív, popkulturális tudatba (még ha a mai fiatalok nem is annyira ismeretesek a témában). Álljék hát itt egy kis gyorstalpaló, mielőtt belevágnánk a közepébe és elmesélnénk, milyen is lett a legújabb, 2020-as iterációja ennek a névnek. 

Hirdetés

Perry Mason karakterét még Erle Stanley Gardner ötölte ki, első megjelenése pedig 1933-ban volt a The Case of the Velvet Claws című sztoriban és azóta több, mint 80 regényben, rövid történetben billentette helyre az igazság mérlegét és védte meg az ártatlanul megvádolt férfiakat és nőket. Gardner karaktere olyannyira híressé és kedveltté vált az idők folyamán, hogy a Warner égisze alatt hat mozifilm is készült, ezen kívül pedig egy hosszan futó rádiójátékkal és ezidáig három televíziós sorozattal is adóztak a népszerű ügyvéd alakjának/emlékének. Az első 1957-től 1966-ig futott, a második csupán egy évet élt meg, '73-tól '74-ig, majd egészen 46 évet kellett várnunk arra, hogy ismételten találkozzunk a kisképernyőn, sorozat formájában (azért írom, hogy sorozat, mert tévéfilmek eztán is készültek '85-től '95-ig). Nem állítható persze az, hogy Magyarországon nem futottak volna be az alapul szolgáló könyvek, vagy a széria (előbbi néhány kötetét még bizonyos antikvár felületeken be lehet szerezni), de tény, hogy nem ivódott be olyan mértékben a köztudatba, mint -teszem azt - Petrocelli és társai. 

A jelenlegi sorozat előkészületei, munkálatai négy évre visszamenőleg nyúlnak vissza, azóta átment néhány változáson a projekt. Eleinte úgy volt, hogy Robert Downey Jr. ölti magára az öltönyt és a kalapot és hogy nem más, mint a True Detective egyik creatora, Nic Pizzolatto írja az epizódokat. Miután Pizzolatto kiesett a True Detective harmadik szezonjának munkálataira való fókuszálás miatt,  lassan Downey is hátrább lépett a projekttől (ám megmaradt executive produceri minőségben), új írók jöttek Rolin Jones és Ron Fitzgerald személyében, a címszerepre pedig a The Americans című nagysikerű sorozat férfi főszereplője, Matthew Rhys lett a befutó. 

A mindösszesen nyolc epizódból álló széria egy gyermekrablás tragédiába torkollásának utóhatásait és egyben a címszereplő eredettörténetét meséli el - utóbbival olyan dimenzióval gazdagítva a karakter históriáját, amelyre - információim szerint - még eddig nem volt példa. És mivel az elmúlt években egyre nagyobb divatja lett annak, hogy mindenki megkapja a maga eredetsztoriját és "így jöttem"-történetét, úgy annál egyértelműbb az, hogy egy olyan klasszikus figura, mint Perry sem kivétel. Ez persze csak egyetlen apró darabja ennek a komplex, bűnök, valamint hírnév-pénz-hatalom triumvirátus hajhászásának képét felfestő tablónak. Nyolc epizód alatt ugyanis annyi minden és olyan látszólagos kibogozhatatlansággal történik, hogy abba a néző feje szinte beleszédül és a végére hajlamos voltam kicsit összegubancolódni a hatalmi játékokban. [Ez persze legyen az én személyes fogyatékosságom.] Ugorjunk hát neki, milyen élmény volt végignézni mindezt!

Ahogyan először találkozunk vele, mármint emberünkkel, Perry Mason-nel, az a klasszikus, Chandler-i éra noirjait idézi, kissé őszintébb, ún. modern felfogásban. Mason barnakabátos, kalapos magánhekus, pitiáner ügyek intézője, cigaretta lóg a szájából, mintha cumi helyett is azt kapta volna csecsemőkorában. Nem mellesleg egy sikertelen ügyvédnek dolgozik, akinek nincsen más, csak egy titkárnője és aki kétségbeesetten hajszolja azt a valamit, amit a lelke mélyén tudja, hogy már nem nyerhet el: azt a katarzissal járó elismerést, amelyet a nagybetűs igazságnak a kiharcolása jelenthet. 

Magába az érdemi történetbe mi nézők egy házaspárral csöppenünk bele. Idegesen telefonálnak az alig párhónapos gyermekük elrablóival, majd fejvesztett aszfaltkoptatás, végül a viszontlátás öröme helyett a halott csecsemőjük fogadja őket, akinek szemei groteszk módon fel vannak varrva. A hallójáratainkba mindeközben Spike Lee házizeneszerzője, Terrence Blanchard által komponált taktusai kúsznak. Ki rabolta el a gyereket és miért? Gyorsan felsejlik a gyanú, hogy talán a szülők is bizonyos szinten benne vannak a dologban, de a képbe bekerül egy vallási gyülekezet is, amelynek fő szószólójának hallatán emberek ezrei ülnek a rádiók elé és hallgatják prédikációit. Persze mindez - ahogyan egy jó krimiben szokás - megkérdőjeleződik és semmi sem olyan egyértelmű és egyszerű, mint az elsőre tűnik. 

A Perry Mason egy részről detektívregény, más részről good ol' fashioned tárgyalótermi dráma és ez a két műfaj finom, még áthatolható vonalat húz a sorozat első és második fele között. Az első felében végignézhetjük azt, amint Perry-nek, a saját múltjának sebeit konstans nyalogató, nemtörődöm privát kopónak felnyílik a szeme és felismerve az emberi gonoszság és oktalanság viszolyogtató változatait, a nagyobb, nemesebb ügy érdekében kezd el szaglászni. A címszereplő, Matthew Rhys leélt fizimiskájával, lecsúszott megjelenésével tökéletesen hozza a gyötört múltú férfit és itt, az ő ábrázolásában egyszerre fedeztem fel kellemetlen és előnyös tulajdonságait egyaránt. A háborút megjárt embert a múltja kíséri és nem hajlandó azt elengedni - történetében felsejlik az a sok halál, borzalom, amit katonaként látott és átélt, ez pedig amellett, hogy a rajongók számára ad egyfajta többletet, a laikus, témában ismeretlen nézőnek plusz dimenziót kínál. Mason tehát nem az a fajta detektív, aki minden helyzetben keménytökűen helytáll, inkább az, akit többször küldenek padlóra, mint amennyiszer nem és akinek nem csak másoknak, de saját magának is be kell bizonyítania azt, hogy igenis, ki tud állni a jó ügy érdekében és ha kell, tűzön-vízen keresztül tud menni a céljáért. Kifejezetten méltányoltam, hogy Mason-t tényleg nem próbálta meg egy makulátlan hőssé avanzsálni a sorozat, alkoholizmusát, züllöttségét, apaságban való csélcsapságát ugyanúgy kiemelték az írók, mint egyre nagyobbodó igazságérzetét, amely a finishez közeledve több kétségbeesetten izgalmas és finoman keservesen katartikus pillanatot kölcsönöz. 

Rhys azonban nem az egyetlen hajtóerő itt, rajta kívül több, mint tisztességes (na jó ne finomkodjunk: ragyogó) munkát végez például a saját öregségével együtt járó szenilitással küzdő E.B.-t megformáló John Lithgow, aki egyszerre jelent mentor- és apafigurát a főhős számára. Szívet gyötrő melankóliával és olykor finom humor jellemzi játékát. Alakítását tökéletesen ellensúlyozza a Juliet Rylance játszotta titkárnője, Della Street, ambivalens, adok-kapok viszonyuk amellett, hogy néhol oldja a feszült, zord hangulatot, szépen aládúcolja a sorozat egyik főbb tematikáját a sok közül. Ugyanígy kiemelhető még a hányattatott rendőrsorsú, fekete bőrű Paul Drake szerepében Chris Chalk, Tatiana Maslany, mint enigmatikus vallási szónok - vagy éppen a többiekkel ellentétben kicsit egyszerűbbre vett Ennis detektív, Andrew Howard félelmetes játékában, illetve Perry társa, Shea Wigham karizmatikus, instant szimpatikus megformálásában. 

A Perry Mason nem vádolható meg azzal, hogy csak szimplán felmondja a kliséket és puffogtatja a fordulatokat, ennél többre vágyik, ambiciózusabbnak érzi magát (és az is). Jól mutatja ezt az, hogy a sorozat bár a harmincas években játszódik, ujját a jelen idő pulzusán tartja - így a rasszizmus, a vallási elfogultság, a női-férfi egyenjogúság kérdésköre szépen végigvonul az összes epizódon, ezzel is megadva azt a fajta pluszt, amit a korabeli sorozatok kevéssé tudtak megadni. Ezek közül legerőteljesebben a női vonal van végighúzva, ami a műfajtól leginkább meglepőnek hat - hiszen a detektívtörténetek, illetve a tárgyalótermi drámák (de főleg az előbbi vonal) inkább a maszkulinitásukról híresek. Mind Della Street, mind pedig Alice nővér és a gyermeke halálát gyászoló anya karakterén lecsapódik az a fajta megkülönböztetés, amit a sorozat bicskanyitogató őszinteséggel tár fel és prezentál számunkra.

Az alkotók itt egyszerre játszanak rá a nézői igazságérzetre, tapintanak rá a lényegre és mutatják be, hogy az igazság kiharcolása sokszor egy nyomorult, hellyel-közzel hálátlan misszió. És talán ez volt az egyik olyan aspektusa a szériának, amely annyira megfogott: hogy ha szolgált is a befejezés némi katarzissal, nem volt teljes az öröm, csonka volt és torz. Totális, teljes mértékű igazságszolgáltatás helyett részleges gyógyír. Csak úgy, mint a valóságban. Ez így nyilván alapjáraton akár még lehetne klisészerű, de az értő dialógusoknak, az erős rendezésnek (a Mustang-ot dirigáló Deniz Gamze Ergüven is rendezett néhány epizódot) és az érző színészi játékoknak hála képes túlnőni a puszta szócséplésen és üres beszéden. Azt éreztem, hogy a modern szenzibilitásával, karakterárnyalásaival képes szállítani egy olyan sorozatot, amely nem csak a krimi-szerető énemet elégíti ki, hanem a drámára szomjazó sorozatkedvelő is megkapja a magáét. 

Amit még érdekesnek is kiemelendőnek tartottam az a vallási gyülekezetnek a mellékszála, amelyet nézve egy részről nem éreztem, hogy olyan döccenőmentesen képesek beilleszteni a nagy képbe, más részről meg arra jutottam magamban, hogy túl erős is volt ahhoz, hogy mintegy fő mellékszálként épüljön bele a sztoriba. Alice és édesanyja története a nőket ért igazságtalanság és a hit kérdésköre köré gyűrűzött fel, beleszőve a halott csecsemő édesanyjának szálát is. Mégis, sokáig mintha a maga bizonyosságában is kissé bizonytalanul téblábolt volna a fő krimi szál közelében, folyamatosan várva, hogy majd belekapaszkodhat és egybeforrhat vele. (Hogy mindemellett befigyelt egy hittel-gyógyítós, feltámasztásos vonal is, bónuszként frusztrálhat némelyeket.) Egy idő után persze a szálak összeforrtak, az összefüggések meglettek, de voltak bizonyos motívumok, amelyek inkább önmagukban, illetve tematikailag voltak érdekesek, valamint a szuggesztív színészi munka révén vonták magukra a figyelmet. Ez így sem probléma, hiszen végeredményében így is erős évad és pont az ilyenek miatt is vált azzá, ám a hagyományosabb krimik felé tendáló nézők számára elképzelhető, hogy enyhe csalódást kelthet. 

Minden apró-cseprő problémájával együtt remek, izgalmas, helyenként remek fekete humorral ékeskedő, sokszor meglepően megható sorozat a Perry Mason. Minőségi operatőri munka, méregerős atmoszférateremtés és kiváló, minden hamisságtól mentes díszletezés, dizájn jellemzi, amelynek láttán az ábrázolt miliő abszolút autentikusnak, hitelesnek hat. Az HBO-nál ugyan gyakori az ilyen szép, feketén ragyogó produktum (elég csak ha a True Detective-re, vagy - hogy egy műfajtól eltérő darabot mondjak - az Euphoriára gondolunk) és most ezzel a címmel újabb remekművet köszönthetünk. Reméljük, a már berendelt következő évadban is ilyen örömmel nézhetjük majd Matthew Rhys szomorú, igazságra éhes tekintetét. 

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Évadkritika: Perry Mason - 1. évad

Kinek Ajánljuk
  • A noirok rajongóinak.
  • Azoknak, akik kedvelik a tárgyalótermi drámákat.
  • Akik szeretik a problémás főhősöket.
Kinek Nem
  • Akik jobban szeretik a hagyományosabb ízvilágú krimiket.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.