1999-ben járunk, Tokióban. Egy fiatal és elhivatott srác, Jake Adelstein éppen Japán legolvasottabb napilapjához, a Meicho Shimbun-hoz felvételizik (eredetileg a lapot Yomiuri Shimbunnak hívták). Idegen ember, gaidzsin, kiváltképp amerikai soha nem dolgozott előtte annál a lapnál, éppen ezért, amikor beválogatják őt is, minden részről nagy a meglepettség.
Kommunikációs hidak helyett azonban eleinte inkább ellenségeskedés várja őt, az újságírói álom valóságban történő romantizálása helyett pedig a kemény szabályokkal és buktatókkal való szembesülés.
Az egyik első és legfontosabb szabály, amellyel Jake-nek (Ansel Elgort) konfrontálódnia kell az az, hogy Japánban nincsen gyilkosság. Legalábbis nincsen gyilkosság egészen addig, amíg a rendőrségi sajtótájékoztatón ezt ki nem jelentik - és fennáll ez még akkor is, ha egyébként minden jel arra mutat, hogy a halálesetben idegenkezűség is közrejátszott. Nincs gyilkosság még akkor sem, amikor valakit többszöri késszúrás ért egy hídon és nincsen semmi komolyabb látnivaló akkor sem, amikor valaki felgyújtja magát egy publikus helyen. Halál történt, amit minden spekuláció nélkül, szárazon, a kapott tényekre támaszkodva kell megírni. Jake azonban nem nyugszik, az ő igazságérzete ennél acélosabb, felettesei heves szemforgatásai ellenére is elkezd űzni egy ügyet, melyben egy nagyobb, szövevényesebb sztorit lát. És innentől kerülnek képbe az alvilági szereplők: a jakuzák, akik olyannyira beágyazódtak a társadalom szövetébe, hogy teljesen kiirtani képtelenség őket - az egyetlen megoldás az - a Ken Watanabe által alakított rezignált, megfontolt nyomozó gondolatmenete szerint - ha valamiféle megállapodás jön létre a hatóságok és őköztük. A veszélyes elemeknek persze, menniük kell, de nettó naivitás azt gondolni, hogy egyik napról a másikra fel lehet számolni egy ilyen szervezetet, mint az övék.
Jake Adelstein egy ilyen közegbe csöppen bele. És mivel ő nem csupán újságíró, de ráadásként amerikai is, utóbbiból fakaszthatóan egy nagy adag önhittség is társul az elhivatottságához. Majd ő, az amerikai megoldja.
De a sorozat nem csupán Jake-ről szól, fontos karakter Samantha Porter is (Rachel Keller), aki Amerikából menekült Japánba és ott kezdett hostess-karriert - álma pedig az, hogy saját klubot hozzon létre és a saját maga főnöke legyen. Samantha tisztában van a szabályokkal és a kockázatokkal, ami az ő munkáját és az ambícióját illeti, ahogyan azzal is, hogy ha utoléri őt a múltja, mely elől elmenekült (ez is fontos részét képezi az évadnak), akkor olyan választás elé kényszerül, mely mindent megváltoztat.
Michael Mann hatása a Tokyo Vice-ra letagadhatatlan és egyértelmű. Nemcsak azért, mert az első epizódot ő rendezte, nemcsak azért, mert executive producerként a nevét adta a projekthez, hanem azért is, mert a sorozatra jellemző egyfajta szikárság, realizmus. Ahogyan a Miami Vice sokak által tagadott és kritizált (illetve az elmúlt években közönségét megtaláló) mozifilmje is hevesen ellenállt annak, hogy behódoljon a havermozik szabályainak, azok vicces-szellemes stílusának, úgy a Tokyo Vice sem akar egy sokat látott jakuza-történetet átadni. Egy percig sem akarja a sorozat a klasszikus értelemben vett happy end illúzióját hazudni, vagy azt, hogy egyetlen nagy leleplezés majd megold mindent. Nincsenek könnyű döntések és nincsenek könnyű utak.
Jake útja az újságírás berkein belül, illetve útja a forrásaihoz könnyűnek hat elsőre, de egyre kacifántosabbá válik. Nem csak azzal, hogy kvázi összebarátkozik két, látszólag eltérő módszerekkel dolgozó nyomozóval, de azzal is, hogy egy feltörekvő jakuzával is összeboronálódik. Itt hiába vagy amerikai, hiába érdekel mindennél jobban az igazság, ha úton-útfélen hozol csak egyetlen megkérdőjelezhető döntést is (márpedig hozol, ahogyan a főszereplő Jake is hoz), akkor borulhat minden és kezdheted elölről. Ezt a Donq Quijote-i küzdelmet ábrázolja annyira jól a széria. Ahogyan az újságírói-nyomozói bizalom épül kockáról kockára, majd szétmállik és nehézkesen ugyan, de elkezd újraépülni. Egy olyan világ ábrázolása történik itt, amely szigorú beszabályozottságra épül és amelyben a szabályok feszegetése akár halálos kimenetelű is lehet. Jake már a puszta jelenlétével a határokat teszteli, az évad legnagyobb kérdése pedig nemcsak az, hogy sikerül-e neki azokat kijjebb tolnia, hanem, hogy megéri-e mindez a kockázat. A szabályok áthágása, a rend felborítása persze mindkét oldalról megtörténik: a történet két fontos pontját két, egymással rivalizáló banda szegélyezi. Egyikük próbál alkalmazkodni a jól bevált szabályokhoz, a másik pedig új szabályokat szeretne írni - kábítószer terjesztésével, vesztegetéssel.
A Tokyo Vice lassan, ráérősen, de mégis érdekfeszítően építi fel a cselekményt, következetesen belerántva a nézőjét is ebbe a morálisan ingatag lábakon álló világba. Itt mindenki sáros, bizonyos fokig mindenki elkövetett egy bűnt: Jake azzal, hogy hátrahagyta és ignorálja a családját, Samantha egy múltbéli lopással, még a legbecsületesebb rendőr is kvázi bűnrészessé válik azzal, hogy vállaltan szemet huny bizonyos dolgok felett. Izgalmasan lüktető dinamikával ábrázolja a sorozat ezeket a kialakult belső konfliktusokat, meg-megszakítva olyan lélegzetvételnyi szünetekkel, mint amikor Jake és a kvázi forrásává vált ifjú yakuza elmennek bulizni, az autóban pedig Backstreet Boys-t énekelnek fennhangon. Üdítő jelenet, mert nem számít rá az ember, vicces, mert az egyik szereplőt egy másik jelenetben teljesen más, maszkulinabb közegben láthatjuk. Szeretem, amikor szánnak időt ilyenre egy sorozatban vagy filmben. Szeretem azt is, hogy bár belebújtattak egy szerelmi szálat, annak képtelenségét és kivitelezhetetlenségét is kiemelik - nagyjából hasonlóan, mint ha egy Michael Mann-filmet néznénk. Rachel Keller játéka és karaktere is egyébként remekül illeszkedik ebbe a karakán világba: minden megjelenése és megnyilvánulása az ellen van, hogy beskatulyázzuk bárminemű közhelyes szerepkörbe. Ő nem lesz sem bajba jutott hölgy, sem pedig egyszerű love interest, esetleg aranyszívű kurva. Saját jogán vívja ki magának a történetbeli sikereit.
Ami csekély hiányérzetet hagyott bennem az az, hogy nagyobb hangsúlyt kaphatott volna, hogy Jake eszközei és törtetése mennyire válik olykor az emberségének a kárára (ezt pedzegették, de nem mentek bele mélyebben). Végig megmarad a hibákat halmozó, jószándékú goodboy újságírónak, de ez jól is áll Ansel Elgortnak, efelől semmi kétség ne legyen. Elgort elképesztő szimpatikusan formálja meg ezt az embert, aki kis halként belekerült a nagy óceánba és aki egyszerre használja fel saját nagy, amerikai igazságérzetét és bizonyos megmozdulásaival pedig teszi ezt önreflexiójának célpontjává. Plusz, a Ken Watanabéval való közös jeleneteik végig kiemelkedően jók - és nem csak azért, mert Watanabe puszta megjelenése olyan, mintha ő maga lenne a coolság definíciója.
Az évad lezárása nyitott, több kérdést maga után hagy, amit a második évad jóval akciódúsabbnak ígérkező cselekménye remélhetőleg meg fog válaszolni most februárban. Csak remélni tudom, hogy tartani fogják ezt a részletgazdag ábrázolásmódot és azt, hogy hagyják levegőhöz jutni mind a karaktereket, mind pedig a nézőket. Megéri feltérképezni az ábrázolt világot, annak minden apró szegmensével, nüanszával együtt.
