Figyelem! Apró-cseprő spoilerek előfordulhatnak az írásban! [de amennyire tudtam, igyekeztem kerülni]

Amikor 2014 októberében a Showtime közhírré tette, hogy Twin Peaks kapuit (akkor még úgy volt, hogy csupán kilenc epizód erejéig) újranyitják, az örömkönnyek közé némi aggodalom is szorult. Az örömkönnyek azért potyogtak, mert végtére is egy olyan kedvenc sorozat tér vissza a televíziók képernyőire, amelyet annak idején, 1991-ben idő előtt elkaszáltak, míg az aggodalom onnan jött, hogy talán azt, ami régen jó volt, nem feltétlen kellene bolygatni. Van, amit jobb meghagyni az adott kor lenyomataként. Plusz aggodalomforrásként pedig az is ott volt, hogy David Lynch az utóbbi években nem volt túl tevékeny, legutóbbi mozifilmje, az Inland Empire pedig finoman szólva is megosztó volt a legnagyobb rajongók között is. Amikor azonban májusban útjának engedték sűrű titkolózás közepette a The Return névre keresztelt harmadik szezont, annyi mindenképp tisztának tetszett, hogy Lynch és Frost szériája öntörvényűbb, mint valaha volt. 

Ha pedig öntörvényűséget emlegetünk, akkor ez Lynch-nél teljesen helyénvaló, egy olyan projektnél pedig, mint a Twin Peaks, szintén. A második szezon bőven tartalmazott olyan epizódokat, amelyek kevésbé hordozták magukon a rendező kézjegyét és bőven sorra kerültek olyan döntések, amelyekhez nem sok köze volt a Mesternek. Így is sikerült azonban a maga játékszabályai szerint abbahagynia, és azok a hátborzongató záró képsorok még most is megnehezítik néhányunknak, hogy fogmosáskor tükörbe nézzünk. Ha pedig egy olyan ember kap szabad kezet projektjének abszolválásához, mint Lynch, akkor ez a minimum, amire számíthatunk. 

Mindenkit azonban nem lehet boldoggá tenni egy ilyen kultikus sorozat visszahozatalának módjával, hiszen a rajongók két csoportra oszlanak: vannak azok, akik főként hóbortos humora és szerethető karakterei miatt váltak követőkké, mások pedig a Lynch által képviselt szürreális, horrorba hajló megoldások miatt ölelték keblükre a szériát. Amit az első négy epizód megtekintése után konzekvenciaként levonhattunk magunkban (és amely minden egyes epizóddal egyre csak erősödött), hogy a harmadik évad élvezetéhez főként Lynch-rajongónak kell lennie az embernek és el kell fogadnia az ő hóbortjait. A Twin Peaks ugyanis nem csak egy sorozat folytatása, de egy kiváló művész újabb kiváló és komplex projektje, amely tizennyolc órán keresztül csak ad és ad és ad. Lévén hogy a rendezőpárosnak a csatorna szabad kezet adott, ki is használták ezt és csak úgy árasztották magukból a vadabbnál vadabb történéseket és ötleteket - még egy veszettül szürreális és borzongató, fekete-fehér, Bob születését elmesélő epizóddal is gazdagodott a legendárium, melyért nem lehetünk eléggé hálásak. 

Dicséretes, hogy az alkotópáros nem esett bele abba a hibába, amelybe sokan mások: hogy lusta, a nosztalgia rózsaszín, könnyekkel teli ködébe beleáztatott visszatéréssel hagyják cserben a nézőt. Ez lett volna a könnyebbik út és nyilvánvalóan rövid távon sokan beérték volna ennyivel is. Más kérdés persze, hogy a maga módján maga Lynch is áldozott kicsit a nosztalgia oltárán és több olyan húzása is volt az évad folyamán, amely telibe találhatott a rajongóknál (ilyen Nagy Ed és Norma kapcsolata), de ügyesen kordában tartotta ezeket, még mielőtt valaki fan-service-t kiálthatott volna. Ugyanígy sikerült ezt elkerülve behozni olyan karaktereket, akikről eddig csak hallhattunk (lásd: Laura Dern Diane-jét) és tette ezt úgy, hogy elkerülte az erőltetettséget. 

Ami viszont alapvetően sajátja volt ennek az évadnak az az, hogy nem nyújtott fogódzkodót. Lynch és Frost behúzott bennünket a sötét erdőbe, ám gyorsan elengedték a kezünket és ezek után csak bizonyos zörejek, neszek alapján tudtunk tájékozódni. Ha tudtunk egyáltalán. Köszönhetően a központozatlan jelenetszerkesztésnek, szinte nulla százalék esélyünk volt arra, hogy előre lássuk, mi fog következni, vagy épp melyik sztoriszálnak mi lesz a végkimenetele (erre is van ellenpélda, de csekély számban), ha éppen lesz végkimenetele. Mert bizony nem ritkán előfordult az, hogy Lynch olyan szálakkal, vagy olyan jelenetekkel múlatta az időt, amelyek látszólag az égvilágon sehová nem tartottak, ezek közül pedig nem egy olyan volt, aminek megoldására égető szükségünk lett volna (lásd: Audrey mentális, illetve fizikális holléte), nemlétük pedig erős frusztrációt okozott a sorozat végére érve. Nehéz tehát azt mondani, hogy egy hagyományos értelemben vett kerek, egész szezont kaptunk, mert dehogyis. Viszont Lynch-ben eleve nincsen semmi hagyományos. Ezek az említett jelenetek, apró kis történetszálak lehet, hogy nem tartanak sehová, de nem lógnak a levegőben, egytől-egyig mind a rendező kedvenc témáit feszegetik és érezni, okkal kerültek bele a sorozatba. Hiába érezzük az elején töltelékjeleneteknek például a Roadhouse-ban történteket (melyek során nem egyszer beleleshetünk beszélgetésekbe, amelyeknek résztvevői még vagy 5-10 másik, általunk nem ismert karakterről beszél), a végére néhány finom kis részletnek köszönhetően azt érezzük, hogy igenis jelentős szerepet töltenek be. Vagy ha nem, akkor is csodálatos pillanatoknak lehettünk szemtanúi, és itt most egy hosszú másodperceken át történő egyszerű sepregetésre gondolok. Igen, Lynch néha a legegyszerűbb, legbanálisabb, leghétköznapibb tevékenységeket is képes úgy ábrázolni, hogy azt el tudjuk bámulni hosszú percekig.

Joggal feltételezhető ugyanakkor, hogy sokan nem ezekre a random söprögetésekre és Roadhouse-beli eszmecserékre kíváncsiak, hanem - teszem azt - Cooper ügynök kálváriájára. A sorozat az ezzel a szállal kapcsolatos kérdéseket kielégítően abszolválja, megmutatva mind a kedvenc ügynökünk és annak gonosz, Bob által megszállt doppelgangerének útját a végkifejlet felé (MacLachlan hosszú hajjal, terminátor-üzemmódban = nyerő párosítás). Lynchék azonban itt is húztak egy merészet és szembeszállva a nézői elvárásokkal, fittyet hányva a sok, nosztalgiára vágyakozó rajongó akaratának, az általunk oly jól ismert és megszeretett Cooper ügynököt kvázi eltüntették az évad oroszlánrészében és helyette egy vegetatív, egyszavas mondatokban kommunikáló változatát kaptuk meg. Bármennyire is volt ez furcsa húzás, Dougie szála nem egy emlékezetes momentumot eredményezett és azon kívül, hogy lehetőséget nyújtott Kyle MacLachlan-nek színészi talentuma kamatoztatására, meglehetősen szórakoztató volt elnézni, amint apró kis morzsákban felelevenítik az ügynökre oly jellemző kis személyiségjegyeket (a kávé és pite szeretete, stb.). Helyzetkomikummal és ragyogó karakterekkel (a Mitchum-testvérek) sűrűn teleszőtt sztori volt az övé, a végére pedig már szinte sajnáltuk elengedni a kis ügyifogyi kezét. 

A sorozat jó érzékkel érintette az idő múlásának kérdését is. Túl azon, hogy az ismert szereplők felett látványosan eljárt az idő, néhány színésznek/színésznőnek ez volt az utolsó szerepe. Az Albertet megformáló Miguel Ferrer és a poszthumusz cameóban felbukkanó David Bowie nincs már közöttünk (a Tűz, jöjj velem-ből ismert Philip Jeffries furcsa formában tér vissza), illetve a Tuskó Lady szerepében tündöklő Catherine E. Coulson is elhagyta e világot. Az ő hattyúdala egyike a sorozat legfájdalmasabb jeleneteinek, hiszen a tuskójával kommunikáló hölgy maga is halálos beteg, a színésznőben pedig volt annyi tartás, annyi bátorság, hogy betegségével kapcsolatos fájdalmát, haláltól való félelmét közvetítette elénk. Kevés szívszorítóbbat látni mostanában utolsó jeleneténél és annál a csendes, néhány képkockánál, melyben Sólyom bejelenti a többieknek a szomorú hírt. Mondhat bármit az ember Lynch-ről, hogy nincs rendben valami az agyával, de hogy a szíve a helyén van, ahhoz semmi kétség nem fér. Empátiáját több ízben megmutatta, több jelenetben és több karakter segítségével (Harry Dean Stanton jótevője például szintén kiemelkedő), ez pedig könnyűszerrel elemeli munkáját az öncélú agyfaszkodás talajától. 

De ha már öncélúságról van szó, azt azért muszáj megemlíteni, a rendező ezt is úgy űzi, mint senki más: a sorozatban színészként is aktívan jelen lévő Lynch (a legviccesebb jelenetek és dumák hozzá köthetők) nem egyszer írta magát olyan helyzetbe, amely enyhén szólva hathat indulgensnek, ám mégsem érezzük elidegenítőnek vagy irritálónak. Talán azért, mert a rendező/színész minden jelenlétéből sugárzik a nyugalom, a kedvesség és érezzük: ő megérdemel egy olyan jelenetet, melyben Monica Belluccis álmát meséli el (amit láthatunk is), amelyben a gyönyörű színésznővel ráadásul elmondatja a széria egyik krédóját is. "We are like the dreamer who dreams and then lives inside the dream. But who's the dreamer?" Egy másik jelenetben arról biztosít bennünket (illetve hűséges barátját és partnerét, Albertet), hogy a farka még mindig úgy funkcionál mint régen, egy megint másik szcénában pedig egy kifejezetten dekoratív francia hölgy társaságában láthatjuk, amint vörös bort kortyolgat. Nem mindenkinek néznénk el ilyet. De neki? Zokszó nélkül. 

Nem véletlen azonban az, hogy mindezek ellenére is sokan felháborodottan, csalódottan kelnek fel foteljükből a végefőcímet követően. Hiába van szál, melyet elvarrnak (a már említett gonosz Cooper vonalát, illetve Dougie-ét), az a második szezon végén látott jelenet nem annak volt köszönhető, hogy az ABC elkaszálta a sorozatot nézettségcsökkenés miatt. A sorozat utolsó másfél órája valahol azt támasztja alá, hogy mindaz, amit akkor láttunk, csak a jéghegy csúcsa és Lynch nagyon nem arra hajt, hogy Cooper ügynöknek megadja azt az egyébként kiérdemelt happy endet, amit mindenki elvárna. A sorozat rémálomszerűsége és enigmatikussága, borzongató mivolta ekkorra ér igazán révbe, az utolsó jelenet pedig felér egy igazi gyomorszájon rúgással. De akárhogy is nézzük, ez így szép. Lynch tudja, hogy az ismeretlennél és a megmagyarázhatatlannál nincsen félelmetesebb és nincsen izgalmasabb - és hogy az igazán nagy kérdéseket, rejtélyeket nem kell megválaszolni. 

Hogy így, ilyen formában ez a sorozat létrejöhetett, nem kisebb a csodánál. Elsülhetett volna rosszul is, megálljt parancsolhattak volna az alkotópárosnak a nagy abszurditás közepette, de helyette inkább hagyták, hadd szárnyaljon szabadon a lynchi tudat. Grandiózus, szerteágazó munka ez, ami összetettsége révén sok-sok figyelmet igényel és bizony sokáig lesz még téma a nézők között. Kiszámíthatatlan alkotás, ami egyik percben még megnevettet, a másikban meghökkent, egy harmadikban pedig bőröd alá kúszik, hogy később úgy érezd, mint aki egy zavaros rémálomból ébredt fel. Mindenképpen ott a helye a legjobb televíziós szériák között. És legyünk nagyon, nagyon hálásak, hogy elkészülhetett.