A Fosse/Verdon csupán nyolc epizódból áll, de a végére érve úgy éreztem, ez a nyolc epizód pont elég volt. Elég volt arra, hogy bemutasson egy embert, egy házasságot és hogy hatásosan szemléltessen olyan alkotói folyamatokat, melyeknél mindig ott van a katarzis reménye, de végül csak a totális, testi/lelki kiégés lelhető fel.

A Sam Rockwell és Michelle Williams főszereplésével készült minisorozat két ember karrierjét és kapcsolatát mutatja be. Bob Fosse és Gwen Verdon házastársak voltak 1960 és 1987 között, mindkettejük a szórakoztatóiparban dolgozott - Fosse eleinte koreográfusként, később színház- és filmrendezőként vált híressé, míg Verdon musicalekben fitogtatta tánc- és énektudását. Számos alkalommal dolgoztak együtt, munkakapcsolatuk pedig nem csupán házasságuk éveire vonatkozott, de még azt követően is több ízben kollaboráltak egymással. Fosse filmrendezőként való próbálkozásai olyan eredményeket szültek mint az 1972-es Kabaré című film, mely elvitte a legjobb rendezőnek járó Oscart (Francis Ford Coppola klasszikusa, a Keresztapa és John Boorman Gyilkos vidék című remekműve elől happolta el), vagy a Lenny Dustin Hoffmann főszereplésével, illetve a Mindhalálig zene Roy Scheiderrel, ami egy kvázi önéletrajzi ihletésű darabnak minősül. És amelyet nem mellesleg szintén jelölték Oscarra (Legjobb rendező és Legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában). Ez a maroknyi film, valamint a rengeteg színpadi musical és azoknak a sikere bebetonozta az ő nevét, azóta is referenciaként hivatkoznak alkotásaira, így nem is csoda, hogy végül televíziós sorozat is készült róla. 

A Fosse/Verdon a lineáris történetmesélést elhagyva, időben ide-oda ugrálva meséli el ennek a két embernek a történetét, hol az egyikre fektetve a hangsúlyt, hol a másikra, de javarészt ügyelve arra, hogy egyenlő partnerként kezelje őket. Az alkotók ennek a két előadóművésznek a házasságát és házasságuk utáni, közös, illetve minduntalan egymásba gyűrűző életük históriáját a premierek, forgatások gócpontjainak mentén mutatja be, folyamatos kontrasztot, illetve kapcsolódási pontot teremtve a jelen és múlt között. Ez a módszer kifejezetten érdekfeszítővé, mi több, frissebbé avatta a végeredményt, hiszen ezzel is sikerült kivédenie, hogy egy szimpla, mozgókép formájú wikipédia-szócikk váljék belőle. Így, ennek köszönhetően hol egy készülő darab vagy film próbáján vagyunk, hol a nappaliban egy veszekedés kellős közepén, hol pedig már azt látjuk, amint Bob felszed egy újabb lányt, ezzel is tovább taszítva saját magát az önsorsrontás örvényébe. Lehet, hogy láttunk már hasonló karrier- és karaktertörténeteket, de mégis azt éreztem, hogy kellő karakter és szellem szorult ebbe a nyolc epizódba, ahhoz, hogy kilógjon a sorból és ne egy tucattermék legyen. Így visszagondolva az az érzésem, hogy apróbb szegmensekből, életmozaik-darabkákból áll a sorozat és azokból próbálja magát újra összerakni, éppen úgy, ahogyan maga Fosse próbálja magát minduntalan újradefiniálni. Sikerült a sorozatnak átadni a folyamatos pörgésnek és a kiégés közeli állapotnak az érzetét, amelybe ez a két ember (de főleg Bob Fosse) beleszorult és amelyből nem tudtak, de sokszor nem is akartak kitörni. Folyamatosan ismétlődő folyamatoknak lehetünk tanúi, miközben a jelenetek közi inzertek egyre csak viszonyulási pontokat képeznek bizonyos eseményekhez (legyen az egy szívroham, egy díjátadó, egy bemutató, vagy éppen a halál napja). Finom, mégis rendkívül hatásos eszköznek bizonyult ez, amivel elérték, hogy egy egyre inkább elhatalmasodó, belső feszültséget keltsen bennem, mint nézőben és átérezzem azt az állapotot, amely uralkodik ebbe az öntörvényű alkotóművészbe. 

A rendezők ügyeltek arra is, hogy megismertessék velünk azt a családi hátteret, amelyből ez a két ember jött, viszont ami mindezt még érdekesebbé teszi az az, hogy sokszor a kihagyásos, mutatom-is-meg-nem-is, beszélek-is-róla-meg-nem-is módszert alkalmazza a sorozat. Bizonyos gyerekkori traumák felszínre kerülésével figyelhető ez meg (mindkét félnél az első szexuális együttlét az, amely kulcsként funkcionál), ezeket a sorozat feltételezhetően szándékosan nem bontja ki és nem sző tovább, inkább csak szóba hozza őket, nem fúr direkten a mélyükre. Ezt a magam részéről értékeltem, kiállok amellett, hogy nem kell mindent túlspilázni és szájbarágni, de jogosnak tartanám azt a kritikát, ha valaki kevesellné mindezt és elvárta volna, hogy nagyobb súlyt fektessenek erre a két szálra. A traumák, a hányattatott gyerekkor ábrázolása azonban nem csak a Fosse-Verdon párosnál mutatkozik meg, de a gyerekük által is középpontba kerül és itt lehet leginkább érezni a tudatosságot. A cselekmény szinte teljesen észrevétlenül vonja be magába kislányuk történetét és teszi ezt úgy, hogy lényegében minden a szemünk előtt, illetve a főszereplő háta mögött (képletesen az orruk előtt) zajlik. Ezzel a történetszállal a Fosse/Verdon rendkívüli érzékletességgel, őszintén mutatja be azt, hogy a hírnév hajhászásában, az alkotásvágy kiélésében (és még sok más jellegű vágyakozás közepette) hogyan felejtették el azt, hogy miként neveljék a gyereküket, illetve, hogy miként tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy ugyanaz ne történjen meg vele, mint ami velük. 

A sorozat valamelyest kisebb hangsúlyt fektet arra, hogy mi zajlik pontosan a kulisszák mögött, de annál nagyobbat arra, hogy Bob Fosse fejében zajló folyamatokat, érzéseket ábrázolja: Bob folyamatos nyüzsgését, egoista fellángolásait és kétkedéseit Sam Rockwell szája szegletében fityegő cigarettával, kopaszodó fejjel, totális átlényegüléssel abszolválja. Végig a kedvelhetőség és az antipátia kényes határán mozog, hiszen alapvetően egy olyan figurát kell életre keltenie, aki rengeteg morálisan megkérdőjelezhető döntést hozott meg és aki egóját valahogy mindig előtérbe helyezte. Ehhez képest a széria ahelyett, hogy ítélkezne, inkább teljes képet szeretne adni egy alkotóművészről - nem elhanyagolva sem a jellemhibáit, sem pedig azt az alázatot és szenvedélyt, ahogyan a munkáját végezte. Rockwell minden manírját hátrahagyva játszik -  egyszerre éreztem azt, hogy valami újat láthatunk tőle  és hogy annyira azért mégsem kellett messzire mennie az eddigi szerepeitől (elvégre ő az a színész, aki az utóbbi időben nagyon jó volt abban, hogy egy antipatikus szereplőt szimpatikus jellemvonásokkal ruházzon fel).

Michelle Williams sem marad el színésztársa mellett, mint feleség és mindenkori alkotópartner, Gwen Verdon szerepében. Karaktere hasonlóan ambivalens érzéseket váltott ki belőlem, de esetében is sikerült valahogy megtalálni az arany középutat, így bőven kapott ő is olyan mind vonásokat, amelyek nem túl hízelgőek és melyek könnyedén kiválthatnak a nézőből némi ellenszenvet, mind pedig olyat, amellyel szimpátiánkat váltja ki. Williams játéka sokszor nagyívű, hol hideg, hol érzelmes, olykor teátrális (a szerepe megköveteli), de mindig lenyűgöző és figyelmet követelő, valahogy úgy, mint maga Verdon volt az ő olvasatában. Ugyanazon érem egy-egy oldalát képviseli Fosse és Verdon - mindketten saját egójuk, karrier iránti vágyuk és önhittségük áldozatai és mindketten (pontosan ugyanezen okokból kifolyólag) megérdemlik a másikat. Erős feltételezésem egyébként, hogy ha most mozifilmről beszélnénk az Oscar-mezőnyben holtbiztos befutóként lett volna esélye az aranyszobrocska elnyerésére. 

A két színész mellett természetesen egy maroknyi remek mellékszereplő is jutott és most kettejüket szeretném kiemelni: Bob barátja, Paddy szerepében Norbert Leo Butz remekelt, ő hozta a sokszor szarkasztikus humort és őszinteséget, míg az elhanyagolt, jobb sorsra érdemes barátnőként háttérben szenvedő Margaret Quallay bizonyítja, hogy több ő egy csupaszlábú, ledér hippilánynál (Volt egyszer egy Hollywood). 

Mindent összevetve a Fosse/Verdon érzékletes portréja egy "se-veled, se-nélküled" kapcsolatnak, egy önmagával folyamatosan vívódó alkotónak, aki képtelen megtalálni a magánélet és munka közti összhangot, és egy nőnek, aki nem hajlandó elszakadni ettől a férfitól és a világtól, melyet képvisel. Bizonyos pontjain lehetett volna még kimunkáltabb és mutathatott volna még többet ebből a filmes világból, valamint bátrabban is játszhatott volna a musicales, táncos háttérrel, ami a filmnyelvet illeti. Egyes szegmensekben kísérletezik utóbbival, amit örömmel vettem, de ezt illetően akár még messzebbre is mehetett volna, nem szenvedte volna kárát a sorozat.