A kosárlabda fanatizmusom gyerekként kezdődött a 90-es évek vége táján, amikor robbanásszerűen megnőtt az érdeklődés e sport felé. Kosaraskártyákat gyűjtöttem, ment a cserebere, imádtam az egészet. Ennek a nyilvánvaló oka egy bizonyos Chicago Bulls és Michael Jordan volt. Bár MJ sosem volt a kedvencem, abból a csapatból Rodmant imádtam. Aztán a lelkesedésem alábbhagyott, majd a 2000-es évek végén ismét elkezdett érdekelni a liga, a rajongásom pedig azóta is töretlen. Azért gondoltam fontosnak ezt kiemelni, hogy lejöjjön, mennyire vártam a The Last Dance-t (magyarul Michael Jordan - Az utolsó bajnokságig), ami Jordan utolsó Bullsos évére, de inkább a komplett pályafutására koncentrál.

A nyilvánvaló főhős Jordan, de majdnem komplett epizódot kap Scottie Pippen, Dennis Rodman és Phil Jackson edző is. Megvannak benne a nézőpontból adódó kis ferdítések, de alapvetően igyekeznek mindenkinek bemutatni a jó és rossz oldalát is. Ha már a rossz oldalnál tartunk, legyünk túl azon, hogy mi nem tetszett. Egyfelől örülök, hogy nem csak a 98-as szezont kaptuk meg, mert így jóval átfogóbb az összkép, ám az időbeni ugrálások sokszor összezavarják az embert és nehéz egyből visszaszokni az aktuális idővonalra. A másik, talán legfőbb negatívum, egyes karakterek méltatlan ábrázolása. Itt nem feltétlenül Isiah Thomasra és a rivális Detroit Pistonsra gondolok, mert noha orbitális nagy seggfejnek tartom, azért ők sem csak verekedéssel lettek kétszeres bajnokok. Az első ember, akit azonban így kezel a széria, Jerry Krause, a Bulls "General Managere". Ő az, aki szét akarta zilálni a csapatot, nem volt jóban se Jordannel, se Pippennel, se Jacksonnal, így a szerepe eléggé démonizálva van. Valóban sok helyen hibázott, de az is vitathatatlan, hogy a hapsi egy óriási zseni volt. Ahogy draftolt, amilyen módon megtalálta mindenki szerepét, majd összerakta ezt a csapatot. Nélküle ez a Bulls dinasztia sehol nem ért volna el ekkora sikereket, ezért kissé fájó, ahogy kezelik, főleg, hogy szerencsétlen már meg sem tudja védeni magát, ugyanis néhány éve elhunyt.

A másik, szintén kulcsszereplő, akivel mostohán bánik a The Last Dance, az Scottie Pippen. Noha Jordan kiemeli, hogy nincs nála jobb csapattárs, mindenki imádta és igazi mentor volt, ugyanakkor min időzik el legtöbbet a széria? Azon, hogy ő hisztizett a szerződése miatt, ő hagyta cserben a társakat, amikor nem rá bízták a győztes dobást és direkt nem műtette meg magát, hogy kitoljon a vezetőséggel. Tény, hogy hozott rossz döntéseket, de az ő hidegvére, nyugodtsága és számos esetben önzetlensége pokolian kellett a sikerhez. Ahhoz, hogy a csapat együtt maradjon, mert Jordan átgázolt mindenkin, de Pippen visszahozta beléjük az életet, lehetett rá támaszkodni. Ez pedig fájdalmasan kevés alkalommal kerül fókuszba, s kifejezetten bosszantó, hogy ennyire méltatlanul kezelnek egy ennyire fontos alakot a Bulls történetében. Persze minden jó, ha a vége jó, a záróakkord úgymond megadja Pippennek és Krause-nak is a feloldozást, de arányait tekintve így is kicsit böki a csőröm a dolog. Ezt leszámítva maga a sorozat zseniális, borzasztóan nézeti magát és egy laikust is be fog vonzani pillanatok alatt. Ha már elkezdtem kivesézni a karaktereket, muszáj néhány másik szereplőről is szót ejteni.

Mint említettem, nekem ebből a csapatból Rodman volt a kedvencem. Nem csak azért, mert egy feltűnő jelenség volt, elvégre az imázs is közrejátszik ebben, a sajátos világnézet, a bulik, balhék. Ezek mögött azonban egy olyan érzékeny, csupaszív fiú rejlik, aki kidolgozta a belét. Elég megnézni a reakcióját, mikor megnyerte az első év védőjátékosa címét. Mondhat bárki bármit, nélküle nem lett volna meg a második triplázás, de szerintem duplázás se. Az, hogy Rodman 200-201 centisként, szóval messze nem égi meszelőként így tudott lepattanózni, 25 pontos játékosból ledegradálta magát fakezűvé és mindent feláldozott a védelem oltárán, elképesztő bravúr. Hiába ismertem a történetét, imádtam nézni a bad boys-os időszakát, a változást, hogy miként alakul ki az igazi énje. Tipikusan olyan játékos, hogy gyűlölöd, ha ellened van, de imádod, ha veled. Róla egy külön dokusorozatot lehetne forgatni, annyira zseniális figura.

Természetesen muszáj kitérni az alfahímre, Michael Jordanre. Említettem, hogy sosem szerettem túlzottan, valahogy mindig is egy tahónak tartottam, ellenben maximálisan tisztelem a mentalitása, tudása és sikerei miatt. Ő maga nyilatkozta a The Last Dance premiere előtt, hogy a sorozat után mindenki hatalmas seggfejnek fogja tartani. Ez abszolút nincs így, sőt, most sokkal jobban tisztelem. Ugyanolyan rohadéknak látom és valószínűleg én is Steve Kerrhez hasonlóan nekiugrottam volna, ha velem szívózik annyit, de mégis valamilyen szinten érthető ez a magatartás, és ehhez köthető a komplett széria érzelmi csúcspontja. A hetedik rész végéről beszélek, amikor Jordan elmondja, hogy miért várt el ennyit, miért viselkedett így. Nem szeretem a szájbarágós motivációs videókat, de az a néhány perc mesés. Ráeszmélünk, milyen ára van a győzelemnek és ezt nehéz kezelni, nem hiába zárul úgy a hetedik rész, ahogy. Ezen felül parádés, hogy folyamatosan kikéri magának, hogy bárkit egy lapon említsenek vele, hergeli, motiválja magát és ez a hév, versenyszellem viszi előre.

Persze közben ugyanolyan arrogáns, a legjobb példa erre, mikor megmutatják neki Gary Payton nyilatkozatát arról, hogy miként szedte le őt a pályáról, amit aztán Jordan nemes egyszerűséggel kiröhög. Soha nem ismerné el, de Payton akkor is úgy fogta azokon a meccseken, hogy MJ legrosszabb döntőbeli teljesítményeit produkálta. Oké, a végén nyert a Bulls, jöhetnek a mi lett volna, ha kérdések, de ez a reakció nagyon nem tükrözi a realitást. A végére muszáj még kiemelni a sztárkultuszt. Ahogy összeesküvés-elméletek keringtek az első visszavonulás miatt, s lehet szkeptikusan reagálni erre, de amit Michael átélt, azt képtelenség kezelni. Mindenhova követik a rajongók, kamerák, újságírók, egy perc nyugta nincs, ráadásul az apja is meghal, eközben ő a maximumot nyújtja a pályán. Nem csodálkozom, hogy besokall és elege lesz. Egyszerre áldás és átok ez, amit nagyon kevesen tudnak ennyire profin lereagálni.

Rengeteget lehetne még írni a Michael Jordan - Az utolsó bajnokságig kapcsán, jelenetekre kitérni, nyilatkozatokat visszaidézni, de az biztos, hogy a kisebb hibák, nem tetsző elemek ellenére ez egy közel tökéletes anyag. Megvan benne az egyoldalúság, kis hatásvadászat, de működik. Plusz arra már ki sem tértek, amikor Jordan még két évre visszatér a Washington Wizardhoz, de valamelyest ez érthető, elvégre The Last Dance a sorozat angol címe, ugyanakkor mégsem, mert nem csak erről szólt, hanem a komplett dinasztiáról, életútról. Ettől függetlenül remekül szórakozik rajta egy szakmabeli, ugyanakkor a kosárlabdához nem konyító laikus is bátran nekiveselkedhet. Elvileg érkezik sok hasonló produkció a jövőben, ha pedig csak megközelítik ezt a színvonalat, már bonthatjuk is a pezsgőt. Egy ilyen utolsó táncért mindig érdemes felmenni a parkettre.