Manapság egyre ritkábban fordul elő, hogy egy sorozat vagy film vége, főcíme után hurrikán módjára kavarognak az ember fejében a gondolatok. Ennek ellenére azonban valamiért mégsem képes szavakba önteni a látottakat. Vagy legalábbis tudat alatt még nem áll rá készen, mivel szüksége van egy kevés időre ahhoz, hogy töviről hegyire feldolgozza mindazt az élményt, ami ezúttal nem állt meg a csontoknál, hanem rögtön az ember lelkét vette célba.
Első blikkre magam sem gondoltam volna, hogy az HBO új drámasorozata, az Ez minden, amit tudok ilyen szinten képes lesz maga alá gyűrni. Márpedig fel voltam készülve arra, hogy egy kőkemény érzelmi hullámvasútnak leszek a szem és fültanúja, viszont a végeredmény nemhogy felülmúlta ezeket az elvárásokat, hanem sokkal inkább egy elszabadult vonat módjára szimplán átgázolt rajtuk. Ahogyan általában az élet szokott az emberen.
Merthogy a történet nagy vonalakban egy már a kezdetektől fogva széthullásra ítélt család életét meséli el a Mark Ruffalo által alakított ikerpár, Dominick és Thomas Birdsey szemén keresztül. Kettejük pedig bármennyire is legyenek nagyon hasonlóak, az igazság az, hogy a családnevükön, valamint a külső jegyeken kívül nem is különbözhetnének jobban a másiktól. Itt van mindjárt a szkizofréniában szenvedő Thomas, aki a betegsége ellenére mélyen vallásos, és hisz benne, miszerint valamiféle felsőbb hatalom irányítja a sorsunkat. Dominick ezzel szemben egy átlagos, középkorú amerikai munkásember, aki úgy érzi, mindent el kell követnie azért, hogy megpróbálja egyben tartani azt a keveset, ami a családjából maradt. De mégis, hogy a fenében tartunk egybe valamit, ami talán sosem létezett? Erre a kérdésre egyelőre nem kapunk pontos választ, de a pilot epizód máris jó támpontot adott arról, hogy az ember mi mindent hajlandó elkövetni a szeretteiért.
Ruffalo kettős alakítását látva már az első adandó alkalommal végigfutott a fejemben a gondolat, miszerint képtelenség, hogy ezt a két szélsőségesen eltérő karaktert márpedig tényleg ugyanaz a színész kelti életre. Azonban ahogy Dominick és Thomas egymással szemben ülve egymás szemébe néz, nos innentől kezdve már tényleg fel sem merülnek hasonló sugallatok az emberben. Az már annál inkább, hogy Ruffalonak már most igen jó esélyei vannak a következő Emmy-díjátadón. Ahogy szinte mindenki másnak is, aki a szérián dolgozott. Legalábbis a rendezés, a vágás, a zene, mind-mind kirakós módjára tökéletesen passzolnak a másikhoz, hogy tényleg nem tudom elképzelni azt, miképp itt nem fognak díjak hullani az alkotók ölébe.
Ehhez persze előbb még végig kell majd rágni magunkat a maradék öt epizódon, ami már az első résszel is jó alaposan beletaposott a lelkünkbe. Habár meglehet, nem is ez a tökéletes kifejezés arra vonatkozólag, hogy konkrétan mit is láthatunk majd, ha rászánjuk az időnket erre a sorozatra. Őszinteséget, fájdalmat, örömöt, kétkedést, egy átlagember elkeseredett küzdelmet. Valami ilyesmire érdemes számítani. Mindazonáltal pontosan az efféle dolgok miatt lenne óriási hiba, ha nem vennénk erőt magunkon, hogy igenis beleássuk magunkat a Birdsey ikerpár drámájába. Mert a nyakamat teszem rá, hogy ennél emberibb történettel idén már nemigen fogunk találkozni. Vagy ha mégis, akkor ember legyen a talpán, aki Ruffalohoz hasonlóan képes lesz azt egymaga megugrani.