Soren Sveistrup, a Gyilkosság (The Killing) című sorozat írójának első regénye, A gesztenyeember még 2018-ban jelent meg - most pedig egy hatrészes minisorozat formájában mozgóképen is láthatjuk, amint a derék dán rendőrök egy hátborzongató sorozatgyilkosságot próbálnak felgöngyölíteni. A gesztenyeember a Netflixen érhető el és úgy döntöttünk, mi is teszünk vele egy próbát. 

Vannak időszakok, amikor egész egyszerűen jólesik, ha kicsit a frászt hozzák ránk és hol gyengéden, hol erőteljesebben megcirógatják az idegrendszerünket. Ilyen időszak az ősz. Tudjuk az összes klisét: bekuckózás, paplan alá bújás, forró tea vagy forrócsoki, egy kis mécses és jöhet a borzongás, jöhet a rémüldözés. Ilyen időszakra tökéletes választás A gesztenyeember, ami magabiztosan vezet bennünket végig egy tucatnyi, explicitebb képsoron/gyilkosságon át a meglepő, ám valamelyest kevéssé erős, de mégis izgalmas végkifejletig. 

A történet egy sorozatgyilkosság körül bonyolódik: az áldozatok nők, mindig hiányzik valamely testrészük, a gyilkos pedig a tett helyszínén mindig otthagy egy gesztenyéből készített miniemberkét. Az ügy megoldására Naia Thulint (Danica Curcic) kérik fel, aki már éppen szabadulna a gyilkosságiaktól egy nyugisabb pozícióba, de utolsó ügyeként még kénytelen elvállalni. Társául szegődik egy átvezényelt, problémás nyomozó, Hess (Mikkel Boe Folsgaard), akivel nem megy olyan könnyen az összecsiszolódás, ennek tetejébe pedig munkamódszereik sem éppen azonosak. A gyilkosságok azonban nem állnak meg, a párosnak minden intellektusát be kell vetnie, ha véget akar vetni a vérontásnak. A cselekmény további bonyolításaként nagyon úgy tűnik, hogy a jelenlegi gyilkosságsorozat kötődik egy korábbi, lezártnak tekintett ügyhöz, melyben érintett egy politikusnő is, akinek lányát korábban elrabolták. 

A gesztenyeemberen mindvégig azt éreztem, hogy rutinosan, jó érzékkel gördíti előre a cselekményt, miközben folyamatosan, de nem görcsösen azon van, hogy kisebb-nagyobb fordulatokkal lepje meg a nézőjét. Az egyik legnagyobb erőssége az operatőri munka, valamint az aláfestő zene, amely kettőssége kellemesen borús és adekvátan depresszív atmoszférával támogatja meg az amúgy sem túl vidám történetet. Előbbi Sune Vadstrup Brooker és Louise McLaughlin érdeme: kameráik ha kell, szuperközelikkel teszik cidriztetővé a kontextusban félelmetessé váló kis gesztenyeemberkéket, de ha úgy alakul, az őszi falevelek sokszínűségét sem tompítják el. A lakásbelsőkkel jól érzékeltetik a karakterek belső világát és érzelmeiket, az explicit képsorokat pedig úgy teszi ijesztővé, hogy azért igyekszik nem túltolni az explicit tartalmat (de még így is beletenyerel a tutiba). Mindehhez ha hozzávesszük azt, hogy a rendező több ízben használja a "Gesztenyeember" kezdetű gyerekdalt és teszi ezt egészen lúdbőröztető, nyugtalanító kontextusban, akkor nyert ügyünk van. 

A sorozat fordulatai a figyelem és az érdeklődés fenntartása mellett igyekszik tematikailag is illeszkedni, még ha a végére ezek hagynak is maguk után némi kívánnivalót és néhány kérdést. Az egyik, dominánsan jelenlevő téma ugyanis itt a szülői lét, azon belül is az anyaság, amelyet több oldalról is igyekszik megvilágítani Sveistrup. Egyszer Rosa Hartung és férje karakterén keresztül, akik próbálják feldolgozni lányuk elvesztését, miközben utóbbi képtelen az elengedésre, a feldolgozásra és makacsul hajtja előre a maga igazát, miszerint lánya még életben van. Egy másik körben ott vannak az áldozatok, akik mind egy olyan kapcsolatban voltak, amelyben nem tudtak anyaként kiteljesedni (hol ilyen, hol olyan okokból kifolyólag). Végül pedig, de nem utolsó sorban ott van Thulin nyomozó, aki gyerekét egyedül neveli, gyakran segítséget kérve egy idős férfitól, aki ha kell, vigyáz a lányára. Munkájából fakadóan azonban ezzel a segítséggel sokszor él, lányával való kapcsolata pedig egy idő után kimerül a bocsánatkérésekben és lesütött tekintetekben.

Az író tehát igyekszik egészen érdekes kérdéseket feszegetni az anya szerepéről és arról, hogy mi is a felelőssége a családban, a nevelésben, de a végére mintha ezeket, a sorozatgyilkos kilétének leleplezésével valamelyest komfortosan elsimította volna. Mintegy a reflektorfényt elvéve a többiektől. Ami a gyilkos kilétét illeti, meglepőnek hatott és örültem, hogy nem estek bele abba a hibába, hogy szimpla, habzó szájú őrültet prezentál elénk. Igyekezett az író felfesteni egy olyan motivációt, ami többé-kevésbé érthetőnek hat, és csak utólag gondoltam bele abba, ha hatás eredménye érdekében még mélyebbre is áshatott volna. Hogy picit gyengébbnek hat a befejezés, az ennek köszönhető leginkább. De hozzá kell tenni, hogy így is érdekfeszítő és így is könnyen eléri információadagolásával és hangulatával, hogy ott üljünk az ülésünk szélén, körmünket rágva. 

A problémák mindent egybevetve csak apró-cseprő hibáknak tűnnek, ez pedig nagyban köszönhető a főszereplőknek. Például a Thulint alakító Cercic-nek, aki kellő hitelességgel hozza a lerobbant, kiégés határán lévő nyomozót anélkül, hogy klisésnek és sematikusnak hatna a karaktere. Folsgaard szintén remek, ahogyan elszántan, acélos tekintettel, mélyen buzgó szenvedéllyel és rejtett empátiával, öntörvényűen göngyölíti fel az ügyet. Mindkettejüknek sikerült olyan háttérsztorit írni, ami segített abban, hogy érdekes, élő-lélegző figurákként jelenjenek meg előttem és ne csak papírmasé bábukként. 

Összességében tehát egy profi, hangulatos, izgalmas és fordulatainak hála egészen addiktív, figyelmet igénylő szériát kaptunk, ami tökéletesen szolgálja a célját és ami a műfaj rajongóinak egészen bizonyosan okoz majd örömteli pillanatokat. Nekem biztos, hogy okozott. Arról nem is beszélve, hogy mostantól egészen másként fogunk tekinteni a gesztenyékre és a gyerekdalokra.