A Jada Pinkett Smith produceri felügyelete alatt készült African Queens című antológia sorozat második évadja már felkerült a Netflixre. Ezúttal nem mást, mint Kleopátra királynőt vették górcső alá és az ő sikerekben, intrikákban és szerelmekben gazdag életútját hivatottak bemutatni. Picit máshogy, mint ahogy eddig láthattuk és ahogyan a történelemkönyvekben találkozhattunk vele. 

Mostanra mindenkinek megvan a véleménye a Kleopátra, Egyiptom királynőjéről. Alapvetően sok vizet, homokot nem kavarna fel egy dramatizált dokumentumfilm a híres királynőről, az alkotók azonban egy olyan döntést hoztak, amelyet sokan nem hagytak szó nélkül. Nevezetesen, hogy Kleopátrát egy fekete bőrű színésznő formálja meg. Ilyenkor szinte törvényszerű, hogy a reakciók szalonképtelenebbnél szalonképtelenebb formát öltenek és borítékolható módon törnek utat maguknak azok a mémek, amelyek Martin Luther King szerepében Ryan Goslingot vizionálják (mert hogy ő fehér, érted). Unalmas és fárasztó, de ilyen időket élünk: kiélezett, robbanáshoz közeli állapot, amelyben mindenki picit érzékenyebb, mindenki picit indulatosabb és mindenki szentül meg van győződve a saját maga igazáról. Elfelejtve azt, hogy néha nem árt picit tágabb kontextusban szemlélni a dolgokat. 

Az alkotók persze nagyon is tisztában voltak azzal, hogy döntésükre adott válaszreakció nem a közömbösség lesz. Sőt, számoltak azzal, hogy kialakul egy egészséges dialógus és felülvizsgálata annak, amit tudunk és annak, amiben nem vagyunk bizonyosak. Ahogyan azt a sorozatból is megtudhatjuk és ahogyan arra kis kutakodás, utánaolvasást követően ráeszmélhetünk, Kleopátra bőrszínét illetően sok a kérdőjel. Ez pedig arra vezethető vissza, hogy nem tudjuk pontosan, édesanyja milyen származással bírt (görög vagy egyiptomi), így abban sem lehetünk teljesen biztosak (elméletben), hogy bőrének árnyalata mégis milyen volt. Megoszlanak a vélemények  kizárólagos, vagy részbeni származásának tárgya miatt, hiszen bár sokan azt vallják, macedón görög leszármazott, mások fenntartják azt, hogy egyiptomi felmenőkkel is bírt. Ez pedig azt is jelentheti, hogy afrikai leszármazottként is tekinthetünk rá.

A fekete bőrszín pedig így már nem is hat annyira ördögtől valónak. Nem tesz persze senki se úgy ebben a sorozatban, mintha Kleopátra ténylegesen, minden kétséget kizáróan fekete lenne, itt pusztán az eshetőségre, a fennálló lehetőségre alapoznak - és tekintve, hogy az eddigi ábrázolása általában mindig tejfehér bőrű hölgyként tárta elénk, igazán érdekes gondolatébresztésnek hat, hogy most végre valaki másként tesz. Nem "miért ne?"-alapon, hanem azon az alapon, hogy "akár így is lehetett". De végső soron: tudni nem tudjuk biztosan. Se az egyik verziót, sem pedig a másikat. Éppen ezért a történelemhamisítás kikiáltása, illetve az, hogy az érzékenyítést egyfajta kulturális diktatúrának állítjuk be, véleményem szerint butaság. És akkor most finoman fogalmaztam. 

Viszont most itt az ideje annak, hogy magáról a sorozatról is mondjunk valamit érdemben. 

A Kleopátra, Egyiptom királynője hasonló a Rákay Philip által fémjelzett Aranybullához, azzal a különbséggel, hogy itt nem hatja át a végeredményt az olcsóság és az amatőrizmus szaga és itt a narrátor szerepében Jada Pinkett Smith hallható. Színészek játsszák újra a főbb, kulcsfontosságú történéseket, ezeket pedig szakértők, írók, történészek kommentálják legfőbb tudásuk szerint. A négy epizódra bontott sorozat szerkezetében nem nagyon ad semmi újat: egészen gyerekkorától, felemelkedésén át egészen a királynő saját maga feltételei szerint bekövetkezett haláláig. Ami feltűnő és ami dicsérendő az az, hogy érződik rajta a pénz és az igény arra, hogy az átkötő jelenetek ne kizárólagosan illusztrációként funkcionáljanak. A díszletek hitelt adóan csillogók, a kosztümök nem csupán egy farsangi maskara érzetét keltik, az operatőr pedig arra is vette a fáradtságot, hogy néhány emlékezetesebb kompozíciót is kiötöljön. Sokszor kiemelve és vizuális piedesztálra emelve a címszereplőt alakító Adele James arcát, megjelenését, nem feledtetve, hogy egy királynőről van szó. 

Habár a cselekményvezetés érdekfeszítő, ezt akár annak is be lehet tudni, hogy Kleopátra élete tele volt izgalmakkal, de tény, a megszólalók pedig kellő lelkesedéssel viszonyulnak a téma iránt. Viszont nem vagyok biztos abban, hogy ad-e többet ez az információmennyiség annál, amit amúgy is meg lehet tudni más forrásokból a sorozat tárgyáról. Akárhogy is, érdeklődésem nem lankadt a négy epizód alatt, legyen szó akár a Caesar és Kleopátra közti pragmatikus, de romantikát sem nélkülöző viszonyról, a királynő talpraesett és merész uralkodói döntéseiről, vagy alapvetően arról a tényről, hogy egy olyan helyzetbe/környezetbe került uralkodása folyamán, amelynek világnézete merőben eltért az övétől és az ő neveltetésétől. Sok mindent érint a sorozat, némely szegmenseknél szívesen elidőztem volna többet, szerettem volna, hogy még jobban kibontsák az alkotók (Caesar személye például önmagában megérne egy külön sorozatot), de apró kívánalmak ezek. 

Kleopátrát a sorozat készítői egy önmagáért kiálló, független, de nem rideg, érzékeny, de pragmatikus személyként ábrázolják. Karakteréből egyszerre sugárzik egyfajta földöntúliság (nem véletlen, hiszen mégiscsak kvázi istenségként gondolt magára), de közben mégis emberi, elérhetőnek tűnik és inspirálónak. Adele James az, aki igazán uralja a képernyőt és magnetikusnak hat jelenléte, részben neki is köszönhető, hogy néha-néha már elfelejtettem, hogy csak egy doksit nézek. A többi színész sem rossz, viszont többségüknél nem éreztem ezt a természetességet, mint nála, sokkal inkább emlékeztettek az enyhén kimódolt jelenlétükkel arra, hogy miben szerepelnek. Pláne úgy, hogy egyik-másik az akcentusát sem próbálta elrejteni.

Összességében egy érdekes, informatív történelemleckét szállított nekünk a Netflix, ami igényesen van elkészítve, jól néz ki, az pedig már inkább a forma velejáró hordaléka, hogy a dialógusok sokszor papírízűek, a zenehasználat hatásvadász és néha furán leesik a képernyőről, az ágyjelenetek pedig félszegek és furán mentesek minden szenvedélytől. Habár, ezt nem feltétlen mondanám valid kritikának, hiszen mégiscsak egy dramatizált dokumentumfilmről beszélünk. Annak pedig teljesen megállja a helyét.