Ami nagyon megfogott ebben a sorozatban már a nyitóepizódtól kezdve az az, hogy egyáltalán nem olyannak bizonyult, mint amilyenre számítottam. Elolvasva a kiindulópontot, mely szerint egy járvány kipusztítja az emberiség nagy részét és egy maroknyi túlélő történetét ismerhetjük meg, nos, máris beindult bennem egyfajta asszociáció és vizionáltam egy depresszív, pesszimista és közhelyekkel telített sorozatot. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. 

Az Emily St. John Mandel azonos című, 2014-ben megjelent regénye alapján készült sorozat egy olyan disztópikus világot ábrázol, amelyben az emberiség nagy része odalett egy kíméletlen gyorsasággal terjedő, influenza-szerű járvány következtében. Már csak emiatt is felkaphatja az ember a fejét, hiszen jelenleg is ólálkodik a nyakunkon egy makacs és veszélyes járvány, ám az érdekesség itt nem áll meg, nem csupán ebből a szempontból fontos ez a sorozat. A több szálon, illetve több idősíkon is futó széria egyfelől megmutatja azt az időt, amikor a vírus elkezdte szedni áldozatait, megmutatja azt, ami a pusztítás után lett és megmutatja azt, hogy mi történt közben azokkal az emberekkel, akik még átevickélték magukat a veszélyeken. Az egyik összekötő kapocs pedig egy bizonyos képregény, melynek címe: Station Eleven, azaz Tizenegyes állomás. 

Az epizódonként, illetve jelenetenként is az idősíkok között váltogató sorozat egyik legfontosabb főszereplője Kirsten (Mackenzie Davis). Kirsten felnőttként egy vándor színészi társulat oszlopos tagja (nevük: Vándorszimfónia) és a társulattal járják az országot, klasszikus színházi darabokat (például Shakespeare-t) játszva a kultúrára szomjas, megritkult közönségnek. Párhuzamosan ismerhetjük meg az ő gyerekkorát, amint Sheevannel (Himesh Patel) és annak testvérével próbálják túlélni a viszontagságos helyzetet, ahogyan azt is, hogy makacs természete milyen konfliktust szül felnőtt életében. Ennél többet úgy érzem nem is érdemes elmondanom a történetről. Azt gondolom, hogy érdemes mindenkinek magának felfedeznie és bejárnia azt az utat, amelyet a sorozat is bejár. Másrészt pedig van annyira szövevényes és szerteágazó az egész hálózata a szériának, hogy könnyebbség nekem is, ha nem kezdek el belebonyolódni, kerülgetve a spoilereket lépten-nyomon. 

A Tizenegyes állomás egy sokrétű sorozat, amely teljesen szabálytalan módon válik disztópikus, pandémia-sztorivá. Patrick Sommerville (feltételezhetően az alapul szolgáló regényből kiindulva) következetesen, teljesen figyelmen kívül hagyja azt, hogy mi is pontosan ez a vírus, honnan jött és miért jött létre, ahogyan azt is negligálja a történetből, hogy pontosan milyen kínokon megy keresztül a fertőzött. Ez utóbbiról nyilván van némi fogalmunk, de érezhetően a lehető legminimálisabb információt szeretett volna szolgáltatni erről, ahogyan azt is érdemes hozzátenni, hogy nem globális szinten nézi a dolgokat, hanem annál leszűkíti néhány figurára a perspektíváját és kizárólagosan rájuk koncentrálva, rajtuk keresztül mesél arról, mit tehet velünk egy pusztító világjárvány.

A Tizenegyes állomás olyan módon közelíti meg az amúgy sokszor lerágott és körbejárt témát, amilyennel én személy szerint még nem találkoztam. Azt próbálja megmutatni, hogy az emberiség, az emberek miként próbálnak túllépni saját veszteségeiken, miként merítenek életerőt a kultúrából, a művészetből és úgy en bloc, miként igyekszik az ember ember maradni. Ez utóbbi azért is fontos, mert rengetegszer boncolgatták már egyéb történetek azt, hogy az ember ilyenkor - minden igyekezete ellenére - miként vedli le az emberségesség minden rétegét és miként küzd azért, hogy valami picikét megtartson abból, ami volt neki. Itt azonban minden viszontagsággal és lelki küzdelemmel együtt egy jóval optimistább képet kapunk: cinizmustól és megkeseredettségtől mentesen, hiszi ez a sorozat azt, hogy a humánum akkor is fennmarad, ha már a remény a szó hagyományos értelmében teljesen kihalni látszik. És akkor is, ha már nem sok minden indokolja azt, hogy fennmaradjon. 

Viszontagságot említettem az előbb és ki kell hangsúlyoznom, nem kevés van ebben a tíz epizódban. Hőseink göröngyös, lelki és fizikai megrázkódtatásoktól túltelített utat járnak be és nem egyszer sikerült a szériának nyugtalanító hangvételt megütni. Kiváltképp igaz ez a kezdeteket bemutató jelenetekre, melyben a szereplők kétségbeesetten próbálnak úgy cselekedni, hogy az jó legyen nekik, de közben valami mindig felülírja ezt. Az a valami pedig, hogy figyeljenek oda egy hozzájuk - vagy ilyen, vagy olyan módon - közel álló személyre és segítsék az ő sorsát is. Az egymáson való segítés, a segítő jobb nyújtása sarkalatos pont ebben a sorozatban, mintegy elidegeníthetetlen emberi tulajdonságként van ábrázolva, amely legyen akármennyire is jó tulajdonság, sokszor ára van. Ám valahogy, valamikor mindig kifizetődik. Szerettem, hogy ábrázoljon akármilyen kilátástalan szituációt (mert akad olyan sok számmal), valahogy mindig megtalálja az utat a fájdalom felől az optimizmusig. Akárcsak a főszereplők, akik számára másként nem működhet a túlélés és az a bizonyos lelki épség megőrzése.

Habár akad egy-két ambivalens karakter, kifejezetten értékeltem azt, hogy az alkotók elvetik, hogy egyetlen olyan személyt is bemutassanak, aki kizárólagosan a rosszat, a romlottságot képviselné. Előbb vagy utóbb, de mindegyik karakter viselkedését, gondolkodását meg lehet érteni, akármennyire is nyugtalanító, frusztráló jelenségnek is tűnik első pillantásra. Oda azonban el kell jutni, és az odavezető út sokszor nehéznek és kellemetlennek bizonyul. Kirsten karaktere például a maga makacsságával és harcosságával, vehemenciájával egy rendkívül komplex személyiség, döntései sokszor megkérdőjelezhetők és nehezen érthetők, róla a sorozat vége felé közeledve mindegyre csak hullanak le azok a bizonyos álarcok, rétegek, hogy aztán egy katartikus mozzanatban minden révbe érjen és értelmet nyerjen. A legtöbb nagyobb, fontosabb karakterrel hasonlómód jár el a sorozat (nyilván mindenki számít, de azért vannak kiváltságosabb, hangsúlyosabb szereplők), hol gyengéden, finoman, hol pedig feszült tálalásban adagolva őket. 

A már említett kulturális örökség, amelyet a film szereplői továbbvisznek, izgalmas többlettel gazdagítja a sorozatot. A kultúra mintegy mentsvárként van jelen, a múltba, az értékekbe való kapaszkodás szimbólumaként, egy olyan valamiként, amely összekapcsolja az embereket. Legyen az egy színmű, vagy akár egy képregény, amely a legtöbb karaktert szinte kozmikus módon kapcsolja össze egymással. Ezzel kapcsolatban megerősödött bennem az, amit már eddig is éreztem és eddig is vallottam, hogy alkotni egyet jelent azzal, hogy törődsz, hogy kinyújtod a kezed a másik felé és akár a nagy közönségnek csinálod, akár csak magadnak, vagy a barátaidnak, adott esetben hatalmas segítség lehet. Ha alkotsz, valamiképpen elviselhetőbbé teszed az életet. 

Filmnyelvileg ugyan néha zavarosnak hathat, de a magam részéről izgalmasnak tartottam, ahogyan szabálytalanul sodródunk egyik idősíkból a másikba, hol egy álomszerű, flashback-szcenárióba csöppenve, hol pedig egy addig egyoldalról megismert karakter "eredettörténetét" bemutatva. Tempója lassú, ráérős, de amint leesik, hogy nem azon az úton megy a sorozat, amelyiken te eredetileg gondoltad, felfedi magát és elkezdheted értékelni az apróságait, a karakterábrázolásait és ahogyan szépen lassan megismerteti veled ezt a közeget. Az operatőri munka letisztult és minden flanctól mentes, visszaadva a természet szépségét és vadságát is egyben (legyen szó akár egy behavazott lakásról, vagy egy zöldellő erdőről). A színészi játékok összeszedettek és aprólékosan kidolgozottak, mentesek minden túlkapástól: Davis-től kezdve Himesh Patelen át egészen a kisebb szerepben felbukkanó Gael Garcia Bernalig mindenkinek jut kényelmesen idő, hogy kiformálja karakterét és nyomot hagyjon. Összességében úgy érzem, minden egyben van ahhoz, hogy hatékonyan, ám rendhagyó, józan és kiérlelt módon beszéljen Sommerville és csapata újrakezdésről, emberségről, a kultúra fontosságáról és arról, hogyan léphetjük át saját árnyékunkat.