Minden itt végződik: Harry, Ron és Hermione immár nem kerülheti el a végső összecsapást. Mindannyian tudják, hogy ez az utolsó felvonás. A három jó barát visszatér a Roxfortba, hogy felkutassa és elpusztítsa az utolsó horcruxot. Voldemort, aki egyre erősebb, uralma alá vonta a Mágiaügyi Minisztériumot és már Roxfort fölött is egyre nagyobb hatalma van, tudomást szerez a tervükről. A tét hatalmas, így mindent bevet a siker érdekében. Megkezdődik a Roxfort ostroma. Már többé semmi nem lesz ugyanolyan, mint volt...
Tíz év és nyolc film után nehéz szavakat találni egy időszak lezárására, hiszen mint azt mindannyian tudjuk, a Harry Potter sorozat nem csupán a Warner Bros. stúdió egyik legnagyobb bevétlei forrását jelentette, hanem rajongók népes tömegének kisebb-nagyobb kikapcsolódását, elmerengését és élvezeti faktorát is. Meg merném kockáztatni, hogy nem akad olvasóink között olyan, aki ne képzelte volna oda magát a Roxfort nagytermébe, nem próbálta meg ajkait megnyalva élvezni a roxmortsi mézsört, vagy ne tudta volna komisz csínyekre használni a láthatatlanná tévő köpenyt... mindannyian gyerekek vagyunk ott belül, még ha tagadjuk is. Tudom, hogy sokan most azt várjátok, hogy katarzisomat utánozhatatlan és felesleges metafórákkal, valamint jelzőkkel oldalakon keresztül példázzam, de csak kis részben érzek ilyet - az erősebbik énem csalódott. A Halál Ereklyéinek első felében. A másodikban pedig még jobban.
A Halál Ereklyéi első részének tétlensége és ólomsúlyú előremenetele után a "folytatás" kész autóverseny volt az ostrommal, Harry és Voldemort epikus mágikus viadalával és a Gringotts-ba történő cseppet sem veszélytelen kirándulással, mégsem érezhettünk kellő elégedettséget. David Yates nagyon dolgozott rajta, hogy minden kérdést feltétlenül lezárjon, nem fukarkodott a látvánnyal sem és Steve Kloves forgatókönyvíró is mindent megtett, de nem tudom szebben fogalmazni a véleményem: mi bizony egy megerőszakolt Harry Potter-t kaptunk kézhez a könyvhöz képest. Való igaz, hogy az első három epizód még elvarázsolt mindenkit, de utána romló tendenciát mutatva a hatodik már csak mozitölteléknek volt jó és nem szórakozásnak. A minőségi javulás a Halál Ereklyéivel kezdődött el, de még így se kaphatjuk azt, amire befizettünk, vagy amit tavaly óta várunk. Furcsa megmásítások a történetben, rendkívül komor hangulat és kilátástalanság jellemi a Halál Ereklyéi 2. részét, ami valahol érthető is, hiszen a szívünknek oly kedves Roxfort-ot ostromolja a legnagyobb sötét varázsló a világon. Mégis mérlegen érzem magam: sikerült is mindent lezárni, a látvány sem volt utolsó, de nem éreztem magaménak a megvalósítást és néhol fel is ásítottam. Természetesen kellenek ezek az átvezetők a pörgősebb részek mellett, de ezt az Azkabani fogolyban is megoldotta Alfonso Cuarón olyan zseniálisan, hogy még csak az ásítási kényszer se érte el agyunk megfelelő receptorait.
Mint említettem volt, a vizuális részeknél elégedetten felsóhajtottam, a Roxfort ostromát például gyönyörűen készítették el, csupán azt sajnáltam, hogy rövid ideig tartottak a csatározások és sokszor csak a háttérben láthattuk a történéseket, aminek azért nagyobb jelentősége volt a könyvben. Ugyanígy jártak a fontosabb mellékszereplők, akikről csak a végén derült ki pár másodpercig, hogy nem élték túl a hatalmas küzdelmet, de sokan még ennyit sem kaptak. Őszintén megvallva azt éreztem, hogy sok mindent akartak belezsúfolni a második félidőben, de néhol kapkodtak, néhol pedig lelassítottak. Ezt már csak azért sem értem, mivel összesítve négy és fél óra állt rendelkezésére a direktornak arra, hogy felszabadultan kibontakozhasson... A Gringotts-beli kalandozást, Voldemort és Harry összecsapásai és a többi grafikusi, valamint vizuális effekteket használó jelenetek lehengerlőre sikerültek, elégedettek lehetünk a film második felétől és a 3D valamicskét javít is a megítélésen, de nem túl sokat és ezért nem éri meg annyival többet fizetni rá.
Amit nem tagadhatok, az a színészek teljesítménye. A három főszereplő csípőből hozza a szintet, rajtuk nincs mit dícsérni, de kiemelném dőlt betűvel, aláhúzással, 50-es betűmérettel Voldemort mindenkori alakítóját, Ralph Fiennes-t akinek zsenialitásához egyszerűen nem fér kétség. Nem sűrűn hallottatok tőlem ilyet (és nem is fogtok sokat) de a karakter magyar szinkronja valami eszméletlenül eltalált, nem tudom ki választotta Forgács Péter-t Voldemort hangjává de virtuálisan küldök neki egy csokit. Igen, már a korábbi részekben is ő volt a hangja, de még sosem írtam Harry Potter kritikát így muszáj volt megemlítenem. Rajta kívül hatalmas jellemfejlődésen ment keresztül Matthew Lewis, akit körülbelül senki sem ismer ilyen néven, de ha azt mondom: Neville Longbottom... megvan, ugye? Nos a fiú hatalmas meglepetést okozott, tehetségesnek bizonyult és végre nem a nyámnyila képét mutatta a világ felé. Perselus Piton jelenti a lezárás kulcsfiguráját, rengeteg minden kiderül róla és aki nem olvasta a köteteket, annak hatalmasra kerekedik majd a szeme - én szóltam! Az őt felkaroló Alan Rickman hozzá hasonló módon profi munkát végzett mind játékában, mind jellemében! Bár nem sok szerepük volt és annál kevesebb párbeszédük, de profizmus terén elengedhetetlen megemlítenem Dumbledore-t (Michael Gambon), McGalagony professzort (Maggie Smith) és Molly Weasley-t (Julie Walters), akik a szóban forgó nyúlfarknyi idejükben is elvarázsotlak minket.
Hangok terén kellő dallamokat kaptunk a kellő helyen, az események felgyorsulásával együtt a zenei aláfestés is erősödött és valóban remek munkát hallhatunk a különböző zajoknál is, persze ehhez nem otthoni 2.1-es hangszóró kell, hanem legalább egy ötös, egy pont meg egy darab egyes...
Sajnálom, hogy ellent kell mondjak a külföldi referenciának és nem 80 és 90 % feletti pontokat szórok ki az epikus lezárásra, de a saját pontomnál szerintem nem érdemel többet és ezt úgy mondom, hogy minden könyvet (a kiegészítéseket is) olvastam és az összes filmet láttam legalább kétszer. A Harry Potter és a Halál Ereklyéi 2. része sokkal jobb, mint a negyedik, ötödik, hatodik vagy hetedik epizód és részben méltó végkifejletet nyújt egy világ rajongóinak de rengeteg sebből vérzik és egyedül a színészi játék, a vizuális megvalósítás, valamint a hangulat tartja életben. David Yates uram, tudtál te volna ennél jobbat is! Ennek ellenére ajánlom mindenkinek megtekintésre, hiszen egy 10 éves időszakot zár le... ez pedig megérdemel két és negyed órát az életünkből!
Értékelés: 75%
Tulajdonképpen ez a beleszólásom nem is annyira beleszólás, mintsem kiegészítés, főleg abból a mivoltából tekintve, hogy jó előre megbeszéltem a fentebb látható publicistával. Az sem igazán elkerülhető tény, hogy nekem köszönheti a még rácsapott 5 százalékot is a végső pontszám (nem erőszakkal hoztam ki, simán meg lettem kérdezve). Tulajdonképpen én magam a szöges ellentéte vagyok mindannak a módszernek, mellyel Szada leült nézni az egészet. A könyveknél már az elsőbe belefáradtam, a filmek meg csak sima rutin nézzük meg mer híres, hö kategóriába tartoztak. Tulajdonképpen nálam is fennált a tendencia, az első négy még úgy-ahogy elment, az ötödik olyan volt, mintha a kamerás lopott orosz gagyi ment volna a moziban, a hatodikban meg nem volt akció, csak eldöntötték hogy sereget gyűjtenek, ami két percnyi trailerbe is bőven belefér. Akkor én el is könyveltem, hogy ez az elnyújtott baromság már nem fog számomra jobb termést hozni. Ami borzalmasan meglepett, az a hetedik első része volt. Nézed, és annyira akkor nem nagy szám, de ha a végén belegondolsz, átérzed, hogy tulajdonképpen jó volt a film. A második részt már film közbe is egészen jónak éreztem. A színészi-szinkronos dologgal egyet értek, Forgács Péter mindig zseniális, és Ralph Fiennes alfelét is remekül rúgta már szét anno Oscar Schindler, benne sem csalódunk. Ami nekem különösen szimpatikus volt, hogy sikerült Harry Pottyer karakterét sokkal emberibbé, és együttérzőbbé tenni. Kicsit persze már erőltetetten adagolták neki a mindig megbocsátó jajjdejófej hős sztereotípiát, de valahogy egyben sikerült is lejjebb vetkőzni ezzel a karakter idegesítő mivoltát. Neville Longbottom-mal is ez a helyzet. A csata alapvetően szerintem érdekes, és látványos is volt, a probléma csak annyi, hogy a főszereplőnek magának vajmi kevés szerepe volt a legnagyobb ostromban, és maga az ostrom sem Minas Tirith-re hasonlított, sokkal inkább egyszerű gerilla-párbajra, mindenki egyenként, esetleg kis csapatokba feláll egymással szemben, aztán csapkodják egymást míg valaki ki nem fullad. A harc további részével senki sem foglalkozik inkább. Összességében én azért jobban élveztem, és rácsapnék még erre a pontszámra is egy 5-öst, de ad egy, ez nem az én műsorom, ad kettő, jó az úgy ahogy van. Ettől függetlenül bátran üljön be rá minden rajongó, de főleg az, aki nem rajong. - Lance