Nem lehet elégszer megismételni, hogy a Marvel sikerének az egyik titka a műfajokban való kísérletezés, ami magával hozza a bátor rendezői választásokat egy-egy film élére. Elvégre kinek jutott volna eszébe annak idején a Shakespeare adaptációkból ki sem látszó Kenneth Branagh-t egy több száz milliós fantasy (Thor) direktori székébe ültetni? A sajátos B-filmjeiről ismert James Gunnal elmeséltetni galaktikus zsiványok kalandjait, amelynek tagja egy hatalmas tőzeg, valamint egy fegyvermániás kukaturkáló? A vígjátékok és sorozatok világában ismert Russo-testvérekkel rideg kém- és politikai thrillerekbe ágyazott szuperhős csinnadrattát levezényelni, vagy az addig inkább csak a geek szubkultúrában ismert Joss Whedont megtenni a hőscsapat egyesítéseire? És noha a Marvel-filmjei rendre a szórakoztatás (nem is annyira) egyszerű zászlaját tűzte ki filmjeire, folyamatosan bővülő, egyre terebélyesebb univerzumát nem csak a dollármilliókban mérhető látványelemek számával emelte, hanem filmjei egyre érettebbek (amellett, hogy egy jól ismert brand fogaskerekét is szolgálják), karakterei - legyenek régiek vagy újak - pedig egyre rétegeltebbek. És most megérkezett a Fekete Párduc, méghozzá az okkal ünnepelt Creed - Apolló fia rendezőjétől, aki a hős nevével ellentétben inkább a szürke zónában tartja karaktereit éppúgy, mint saját kis mikrouniverzumát.
Azzal, hogy Kevin Feige megnyerte az addig kisebb, személyesebb hangvételű mozikra szakosodott Ryan Cooglert, máris nyilvánvalóvá vált, hogy nem egy szokványos szuperhősfilmet kapunk és ez az ígéret valóra is vált. Ugyanis a Fekete Párduc különül el talán a leginkább a franchise és a zsáner többi képviselőjétől és egy nagyon is aktuális királydráma válik belőle, gyakorlatilag azzá, aminek már Branagh Thorjának is - vagy a folytatásainak - lennie kellett volna. Ahhoz képest, hogy a pörölylóbáló kalandjai térben jócskán elkülönültek, mégis annyira könnyedén kapcsolódtak az univerzumhoz, mintha a Bosszúállók bázisától csupán egy sarokra terült volna el Asgaard birodalma. Ezzel szemben Wakanda királysága hiába rejtőzik el Afrika szívében olyan technológiával, ami mellett Tony Stark játékszerei is csak csattogós lepkének tűnnek (ezt sokan valószínűleg nem fogják lenyelni), ezt Coogler aktuálpolitikai felhangokkal oldja fel.
Bizony! A Marvel ezzel a filmjével többszörösen is állást foglal - nem hiába virít ott a stáblista végén a felirat, mely szerint mindenféle egyezés a valósággal és valós személyekkel csupán a véletlen műve - de ezt mégsem avittasan, vagy gyors szavatossággal teszi, hanem sokkalta örök érvényűbben, de mindezt egy egyszerű fogalom köré szövi: felelősség. Egy ország meddig vonhatja ki magát a globalizáció jelentette világ hatásai alól? Egy király a hagyatékához legyen hűséges, vagy országa jövőjéhez? És az egyszeri közszolga a trónnak tartozik a szolgálatával, vagy annak, aki rajta ül? Ezek nem olyan kérdések, amelyek ne lennének relevánsak még 100 év múlva is, de Coogler azzal is tisztában volt, hogy ennek nem lenne érdemi relevanciája valamire való karakterek nélkül.
Chadwick Boseman T'Challája a maga szikárságával és merevségével a Polgárháború egyik legizgalmasabb ígérete volt, és ezt az ígéretet szerencsére Coogler be is váltotta. Frissen megválasztott királyát okkal gyötrik kétségek, mindemellett a húgával való évődései révén rengeteget lazítottak is rajta. A James Bond-filmek nagyszájúra hangszerelt Q-ja, azaz Shuri sokat old ezen a meglehetősen merev arisztokrácián, de alapvetően senkit sem lehet alul dimenzionáltsággal megvádolni. Ez nem kis részt Wakanda rendkívül sajátos flórájának és faunájának köszönhető, amelynek szokásain, hagyományain, kultúráján Coogler rengeteget elidőzik (a kelleténél talán többet is), de ezt mind abból kifolyólag, hogy ezek a nem egyértelműen jónak, vagy rossznak nevezhető karakterek a történet egy adott pontján nagyon is érthető okból hozzák meg azt a döntést, amit Lupita Nyongo'otól kezdve a Tűnj el!-ből ismert Daniel Kaluuyán keresztül Forest Whitakerig. Gonoszai közül is igazán a végre CGI gúnya nélkül látható Andy Serkis az, akire a sablonok ráaggathatók - de ezt szemmel láthatóan élvezettel teszi - Michael B. Jordan dühtől eltorzult Killmongerének motivációi nagyon is érthetők, Coogler kabalaszínésze pedig bőven meg is hálálja a belé fektetett bizalmat.
Ebből fakad a Fekete Párduc másik nagy erénye - ami miatt sokan megint a túltolt politikai korrektség ürességével fognak hozakodni - hogy az általában sablon, vagy karikatúra szerepekre kárhoztatott feketék ezúttal tényleg érdemi karaktereket kaptak, mindemellett női figurái is üdítően frissnek hatnak, még ha a karakterek összetevői ismerősnek is tűnnek. Viszont maga a királydráma - hiába szorítja háttérbe a stúdióra jellemző könnyed humort - mégsem elég erős ahhoz, hogy kitöltse a 134 perces játékidőt és míg a Polgárháborúval szemben óramű pontossággal ki volt számolva minden egyes másodperc, Coogler jelen esetben nem töltött eleget a vágószobában, vagy nem fogta eléggé rövidre a mondandóját, így a Kapitány harmadik kalandjával ellentétben ezen a nagymacskán olykor kissé lóg a bunda.
Ezt viszont a legkevésbé sem bosszantóan teszi, hiszen világa lenyűgöző, karakterei és az általuk megfogalmazott kérdések kétségkívül izgalmasak, akcióiban pedig bőven van svung és kreativitás, a tetejébe pedig még a Bond-filmek előtt is tiszteleg egy a Skyfallt idéző egy snittes jelenetben. Ha ennek a nagymacskának az ordítása nem is feltétlenül velőt rázó, kétségkívül sokan beleremegnek majd.