Alig, hogy elkezdődött 2023, máris nyakunkon van a legújabb "horror szenzáció". A 2022-es évet a Backdoors koncepcióra épülő YouTube-videók indították, melyek ugyanazt a creepypasta kategóriát képviselték, mint amiből a Slenderman is kinőtte magát.

A Backdoors, ha minden igaz, még idén egy egész estés filmben is megmutatja majd magát a nagyközönség előtt, ám addig is van min csámcsognia a horror rajongóknak, hiszen a Skinamarinkről talán még az is hallott, aki amúgy messziről kerüli a zsánert, mivel a TikToknak hála mind a nemzetközi, mind a magyar sajtó felkapta az elmúlt hetekben. Ám kiérdemelt-e a hype a kalózkodás áldozatává váló film körül?

A Shudderen megtekinthető Skinamarink Kyle Edward Ball rendező koncepciójából született, amiből korábban már egy rövidfilmet is készített. Az talány, hogy milyen unszolásra döntött úgy, hogy ebből egy 100 perces verzió szülessen, de egyelőre a felbujtó, és maga a rendező is örvendhetnek, hiszen a cirka 15 ezer dolláros büdzsé mellett már 2 millió dolláros összbevételnél jár, úgyhogy már most nyugodtan kijelenthetjük, hogy az év egyik legprofitábilisabb filmjéről fogunk beszélni decemberben.

Ball koncepciója is az egyszerű, de nagyszerű ötletek útját követi. Emlékszünk-e azokra az estékre gyerekkorunkból, amikor felriadtunk az éjszaka kellős közepén, ám még mosdóba sem mertünk kimenni, mert mindenhonnan fura neszeket hallottunk?! A Skinamarink kendőzetlenül ennek az élménynek a megidézésére törekszik, ami főleg a 2000-es évek előtt szülöttek számára indíthatja be a szőnyeg alá sepregetett gyerekkori traumák felszínre törését.

A Skinamarink egyszerre zseniális és rendkívül bosszantó. Kezdjük a jó részével: a fent emlegetett célját maximálisan eléri. Külön ajánlatos teljes sötétségben, fülhallgatóval végignézni a filmet - bevallom őszintén, hogy én az 50. percnél adtam fel ezt a berendezkedést, mert addigra teljesen kiidegeltek a látottak, de legfőképp a hallottak. Pedig harcedzett horrornézőnek tartom magam, de az éjszaka visszatérő neszei, suttogásai tényleg előidézték azokat az estéket nálam, amikről már azt hittem, hogy rég sikerült feldolgozni őket. Még felnőttként is érheti meglepetés az embert.

A múltidézés nemcsak a körülménnyel kerül megvalósításra, hanem a technika útján is. A '90-es években játszódó "történet" a kornak megfelelő képi minőségben kerül bemutatásra, és nem egyszer olyan érzése lehet a nézőnek, mintha egy found footage filmet látna - de mégsem az, hiszen a kamerabeállítások rendre eltérnek a megszokottól. Mint amikor az ötéves gyerek a nagy riadalomban csak félig meri felengedni az arcát takaró ujjait, hogy az ijedtség forrásának irányába pillanthasson - tudja ő is, hogy nem kéne odanézni, de a kíváncsiságot még a félelem sem tudja teljesen legyűrni.

Ez a megoldás tényleg egy '90-es évekbeli retro hangulattal díszíti fel, amihez azok is tudnak kapcsolódni, akik az azelőtti évtizedekben nőttek fel. A 2000-es években azonban már ismeretlen fogalommá vált a szemcsés képminőség a tévében, így érdekes, hogy pont a fiatalok körében népszerű TikTok felhasználók mondták ki a verdiktet, miszerint ez minden idők egyik legfélelmetesebb filmje.

Hogy mégsem fogjuk sosem egy szinten emlegetni egy Sinisterrel vagy egy Az utolsó rítussal, az viszont a "történetben" és a film hosszában keresendő. A Skinamarinknek ugyanis nincs története. Két gyerek egy éjszaka arra ébred, hogy az apjuk eltűnt a házból és vele együtt az ablakok és az ajtók is felszívódtak az épületen belül. Tévénézéssel próbálják múlatni az időt, ám az éjszaka neszeire rendre összerezzennek, nem is beszélve arról a rejtélyes és hátborzongató hangról, ami időről időre szólogatja őket. Ez az alapfelállás már kábé a 15. percre megvalósul, hogy aztán még 85 percen keresztül nézzük az elnyújtott feszültségépítkezéseket, majd a közbenső íveket beteljesítő jump scare-eket. Amik piszkosul hatásosak, szó se róla, ám még leírva is rengeteg az a 85 perces kibontakozás egy ilyen minimalista filmben, hát még megtekintve.

Ez az indokolatlanul hosszú játékidő pedig idővel az atmoszféra megbontását is elősegíti. Egyre gyakrabban nézhetünk rá az óránkra, vagy a lejátszási sávra, hogy mennyi van még hátra a Skinamarinkből, és ez bizony igen gyorsan kontraproduktívvá válik a néző figyelmének megtartását megcélzó hadműveletben. Így Ball egész estés filmje is azon alkotások sorát erősíti, melyeknek a koncepciója rövidfilmben megállja a helyét, ám 60 percnél (talán még ez is túlzás lenne) több játékidőnyi szufla már nem marad az ötletben, akárhogy csűrik-csavarják a jeleneteket.

Sajnálatos, hogy így a végeredményre elég nagy árnyék vetül, hiszen mint írtam a pozitívumoknál, a kellő setting mellett szegmenseiben tényleg vetekszik a legfélelmetesebb filmekkel, hiszen olyan alaphelyzetre építkezik, amit nagy valószínűséggel mindenki átélt kisebb korában. Ám sajnos a kompakt filmélményt nézve egy fókuszát vesztő, az időnyújtással a néző idegeire menő kísérleti filmet kapunk, amire visszaemlékezve gyaníthatóan inkább a bosszúság, semmint a gyerekkori traumák újraátélése fog a legtöbb nézőnek az eszébe jutni.