Hirdetés

Toplista: Az évtized legjobb horrorfilmjei

Szerkesztőségünk összegyűjtötte a múlt évtized legjobb horrorjait és bizony nincs oka szégyenkeznie a műfaj képviselőinek.

Hirdetés

A horror erős évtizedet tudhat maga mögött. A 2010 és 2019 közti időintervallumban a kommersz mellett rengeteg emlékezetes darab látott napvilágot, új tehetségek robbantak be, ráadásul Oscar-díjat is nyert a zsáner, méghozzá a Tűnj el! jóvoltából. Soha rosszabb generációt, ennek apropóján pedig szerkesztőségünk egy csokorba vette a 10 legjobb horrort (öt futottak még címmel kiegészítve) a múlt évtizedből.

Hirdetés

10: Jó éjt, anyu! (2014)

Severin Fiala és Veronika Franz rögtön az első nagyjátékfilmjükkel olyat alkottak, hogy arra minden, a minőségi horrorért rajongó ember felkapta a fejét. Ez az osztrák alkotás egy fiatal ikerpárról szól, kiknek édesanyja egy plasztikai műtét után tér haza, befáslizott fejjel. A fiúk egy idő után arra kezdenek gyanakodni, hogy az eltakart arc, nem is az anyjukat fedi. A Jó éjt, anyut végig körbelengi valami nyugtalanító, megfoghatatlanul nyomasztó atmoszféra, s bár a lassabb cselekményvezetés sokakat elriaszthat, a végeredmény bőven kompenzál. A végső csavar egyszerre sokkol, és ad egy egészen brutális fordulatot az addig látottaknak, nem is beszélve a következmények pszichológiai megalapozottságáról. Mély és gyomorba vágóan erőteljes élmény.  

9: Ghostland: A rettegés háza (2018)

Az élő példája annak, hogy egy pocsék címválasztás által szült előfeltevések valószínűleg már a premier előtt képesek kinyírni egy filmet. A Ghostland nem kapott túl jó kritikákat, ám mi anno, és még ma is nagyon szeretjük. Már amennyire egy ilyen filmet szeretni lehet, hiszen Pascal Laugier rendezése (akinek egyébként a hírhedt Mártírokat is köszönhettük) egy igazi terror, egészen idegőrlő és felkavaró pillanatokkal. Nem csak a horror, de minden más is remekül működött a filmben, két fiatal színésznő piszok erős alakítása mellett egy olyan párhuzamos történetmesélést és csattanót is kaptunk, ami kifejezetten emlékezetessé tette számunkra a Ghostlandet. Az évtized egyik legnagyobb meglepetése volt, nem kérdés.

8: Valami követ (2014)

2014-ben a Valami követre egyáltalán nem voltunk felkészülve, és még azóta is kikerekedett szemekkel bámulunk a semmibe, ha eszünkbe jut ez a mozi. David Robert Mitchell van annyira tehetséges filmes, hogy rájött, a legjobb módja annak, hogy egy horror a néző bőre alá kússzon, ha az emberi fantáziára bízza a gonosz elképzelését. Persze ez alatt nem azt kell érteni, hogy a Valami követben nem látszanak a mumusok, mint például a Parajelenségekben, hanem hogy a szörnyeket mindig csak egy adott karakter látja - a többiek nem. Ezzel pedig nagyon sokszor el is játszadozik a rendező, azt mutatva, mintha hőseink valamilyen láthatatlan gonosz elől menekülnének. Ez rengeteg pattanásig feszült pillanatot szül - abból kiindulva pedig, hogy Mitchell filmjéből sugárzik a '80-as, '90-es évek stílusa leginkább a látvány és a zene terén, a színészek mind remekelnek a szerepükben (élükön az imádni való Maika Monroe-val), valamint a fényképezés egyenesen csodálatos nem csoda, hogy biztos helye van egy ilyen listán.

7: Green Room (2015)

Nem klasszikus értelemben vett horror, ijedezni itt senki nem fog, de a kétségbeesés ábrázolása, a macska-egér harc és a naturalista erőszak miatt masszívan a zsáner tagjának mondható. A skinheadek fogságába került punk banda története tradicionális rosszkor, rossz helyen történet, de amit Jeremy Saulnier rendező kihozott ebből, az stílusbravúr. A csúcsra járatott feszültséget a kiszolgáltatottság érzésével emeli be a rendező, amikor pedig durvulni kell, ott nincs tabu. Minden vágásnak, ütésnek, törésnek súlya és ereje van, olyan érzés kerít hatalmába, mintha valóban átélnénk ezeket a szörnyű dolgokat. Ettől lesz igazi unikum a zsánerben a Green Room.

6: Insidious (2010)

Létezhet-e horrorlista James Wan mű nélkül? Az Insidiousról - aminek első részét egyébként sosem mutatták be itthon - sokat elárul, hogy egy olyan franchise-t teremtett meg, aminek jelenleg is készülőben van immáron az 5. felvonása. Egy igazi kommersz horror, ami viszont olyan ügyesen használja a már jól ismert Wan-féle paneleket, hogy az első epizód bizonyos jelenetei máig élénken élnek az emlékezetünkben. Mintha az Ördögűzőt keresztezték volna egy ütős home-invasion filmmel, de az élmény sava-borsát mégis az álmok világának behozatala adta, amit a későbbi részek azóta több módon is továbbgondoltak. Ugyan azok nem értek fel az előd ötletes és mesteri hangulatkeltéséhez, de a korrekt színvonal mellett mindegyikük hozott valamit, amiért nem csak megnézni ajánlott őket, de emlékezni is érdemes rájuk.

5: A Babadook (2014)

Ausztrália is képviselteti magát a listán, méghozzá Jennifer Kent sajátos látásmódú mesterműve jóvoltából. Kezdetben felfedezhetjük a Babadookban az Ómen vagy az Ördögűző stílusjegyeit, és egy szimpla mumus mesének tűnik az egész, de a film gyökerei ennél jóval mélyebbre nyúlnak. A címszereplő a bennünk lakozó düh és gyász manifesztuma, mely minden emberben megtalálható. A legijesztőbb az egészben, hogy bármennyire is igyekszünk elzárni a lelkünk egy sötét zugába, végleg megszabadulni tőle nem lehet. Ezt tökéletesen szimbolizálja a film, ami egyszerre állja meg a helyét feszült pszicho-horrorként és lélektani drámaként. 

4: Tűnj el! (2017)

Jordan Peele 2017-es filmjére még az a néző is felkapta a fejét, aki nem is szimpatizál annyira ezzel a műfajjal. A Tűnj el! első ránézésre a manapság divatosnak mondható, rasszkérdéseket felszínesen érintő trend és forma képviselője is lehetne, és annak ellenére, hogy hellyel-közzel azért megtalálhatóak ezen stílus- és formajegyek a moziban, elképesztően zsigeri hatást gyakorol az emberre, és az utóbbi miatt nem az előbbire kezdünk figyelni. A számtalan felejthetetlen jelenete mellett, a velős mondanivalóján és célján túl, olyan ügyesen keverte össze Peele a horrort a pszichológiai thrillerrel, hogy nem csoda, hogy a mai napig téma tárgya a Tűnj el!. És persze egy kissé húzhatja is az ember a száját, hogy a két évvel későbbi filmje, a Mi a közelébe nem jutott ennek a mozinak…

3: Fehér éjszakák (2019)

A Fehér éjszakák valószínűleg nem csak horror vonatkozású, de átfogó évtizedes toplistánkon is megállná a helyét. Ari Aster második filmje nem csak az egészen különleges szetting miatt vált a műfaj egyik legkülönlegesebb darabjává, hanem képes volt elérni, hogy egyszerre legyen szégyentelenül gyomorforgató horror és egy festői gyönyörűségű művészfilm. Nem a félelemkeltésre, hanem egy végtelenül nyomasztó és olykor kifejezetten zavarba ejtő élményre gyúrt a Fehér éjszakák, ami egyúttal azt is megmutatta, hogy verőfényes napsütésben is lehet ezt ijesztően jól csinálni. Narratíva szempontjából nem kifogásolhatatlan, de alkotói eszköztár szempontjából egy döbbenetesen kiforrott alkotásról beszélünk, amihez hasonlót - megkockáztatom - egy jó ideig, de talán soha nem fogunk még egyszer látni. Bérelt helye volt a dobogón.

2: Örökség (2018)

Ari Aster első nagyjátékfilmjével jött, látott és győzött. Noha merít néhány klasszikusból, úgymint az Ördögűző vagy a Rosemary gyermeke, mégis a saját szájíze szerint formálja a történetet. A spirituális elemek mellett nagy szerephez jut a gyász lélektana, a család tagjainak eltérő személyiségén keresztül. Aster nem akarja hatásvadász módon a frászt hozni ránk minden ötödik percben, helyette sokkal inkább a hangulatra épít. Precízen alkotja meg rémálomszerű világát, ahol rendre érdemes a hátteret fürkészni, mert bizony a lényeg sokszor nem a szemünk előtt van. Az Örökség legnagyobb aduásza a már említett hangulat. A csontig hatoló, bőrünk alá kúszó komor és nyomasztó atmoszféra hipnotikus erővel ránt be a sötétségbe és nagyon sokáig nem enged el. Ebben rejlik az igazi zsigeri borzongás.

1: A boszorkány (2015)

A lista élén pedig, ha nem is utcahosszal, de ismét csak egy elsőfilmes rendező produkciója áll, aki azóta A világítotoronnyal is bizonyította már, hogy a sötét, pszichedelikus horror az ő terepe. Győztesünk nem más, mint A boszorkány, ami egészen a 17. századig repíti vissza a nézőt, hogy elmeséljen egy klasszikus, szájhagyomány útján terjedő históriát. Egy lassú folyású, precíz és érzékien nyers élmény ez, ami az olcsó ijesztgetés helyett totális pszichológiai hadviseléssel ostromolja a befogadót. Az egyre elismertebb Anya Taylor-Joy filmvásznas debütálása volt A boszorkány, ahol ugyan azonnal el is lopta a show-t sokoldalú alakításával, ám Ralph Ineson zseniális játéka nélkül sem lett volna teljes az élmény. Jarin Blaschke fényképezésével talán csak a Fehér éjszakák képi világa veheti fel a versenyt a listáról, hiszen az operatőr munkájának hála egy olyan magával ragadó, olykor pedig megtévesztően autentikus élményben lesz részünk, aminek a végén talán még a néző is elkezd hinni a természetfelettiben. Kiegyensúlyozott, minden aspektusában kivételes horror ez, ami egy archaikus témát mesélt el úgy, mintha csak először láttuk volna.

Futottak még kategória, öt különleges darabbal:

Anyám! (2017)

Az Anyám! után elhagyni a mozitermet picit olyan volt, mintha kettéhasadt volna a személyiségünk. Egyrészről imádtuk a filmet, ami mintha Darren Aronofsky rendkívül érzékenyen megírt színdarabja lett volna, mindez a mozivászonra konvertálva. Ám másfelől, és talán ez volt a fajsúlyosabb hatás, tiszta szívünkből gyűlöltük mindazt, amit az alkotó művelt velünk, a nézővel szűk 2,5 órán keresztül. Lehetetlen nem észrevenni az Anyám! erényeit, ám egy olyan szinten nyomasztó, és - a szó legszorosabb értelemben véve - lélekölő élményről beszélünk, ami alatt tényleg csak abban tudunk reménykedni, hogy a következő jelenet után végre legördül a stáblista, feloldozva minket a szenvedés alól. Mesteri mindaz, amit véghezvisz, ám egy árva pozitív érzést vagy gondolatot is képtelenség az Anyám! kapcsán megemlíteni, az ebből adódó megosztottság miatt pedig úgy döntöttünk, inkább soron kívül teszünk említést róla. 

Sinister (2012)

Egyáltalán nem az eredetiségével vette le az embereket a lábáról Scott Derrickson műve, a Sinister ugyanis egy tradicionális kísértetes/démonos sztori, az ötlet erőssége épp az egyszerűségében rejlik: gyakorlatilag Derrickson és Cargill úgy adták el anno művüket, hogy ezúttal ez a kamerás horror pont, hogy nem a felvétel szereplőiről, hanem arról a személyről fog szólni, aki megtalálta az ominózus felvételeket. Kifejezetten lassan építkezik, hajlamos hatásvadász lenni, az összkép mégis működik. Hogy mitől? Elsősorban az atmoszférától. A folyamatosan előkerülő házi videók eleve megadják a "creepy" hangulatot, a Boards of Canada és az Ulver együttes zenéi pedig olyan zsigerien nyomasztó feszültséggel itatják át a képsorokat, mely párját ritkítja. Bughuul szintén ijesztő jelenség, akárcsak a film. Kár, hogy a folytatás harmatgyenge lett, de az első rész így is borzongató élmény.

Démonok között (2013)

Nem feltétlenül azért említjük meg, mert kiemelkedik az évtized horrorfilmes terméséből, sokkal inkább azért, mert olyat csinált, amit előtte még senki. Elindított egy saját univerzumot a zsánerben, melynek bár az eddig látottak alapján túl sok funkciója nincs, mégis megvan a maga bája, hogy rendre visszatérünk Warrenék szellemjárta világába. Persze lesajnálni sem akarjuk a filmet, mert James Wan azt tette, amihez a legjobban ért. A frászt hozta ránk egy feszült és szórakoztató horrorban, mely kihozta a legtöbbet a kommersz műfaji filmből. Ez önmagában is nagy érdem és szerencsére a Démonok között folytatása is hasonlóan színvonalasra sikeredett.  

A meghívás (2015)

Karyn Kusamának 2015-ben végre összejött egy olyan horrorfilm, ami nemcsak szerinte sikerült jól (emlékszünk még az Ördög bújt beléd mozijára?...), hanem a közönség szerint is. A meghívás egy roppant mód izgalmas és feszült atmoszférával sokkolja a nézőit, amit legfőképpen az egyhelyszínes közeg és a nagyszerű színészi játék - Logan Marshall-Green ismét szenzációs - miatt tud elérni. Egy elsőre kínos, majd egyre gyanúsabbá váló vacsorameghívás percről-percre borzolja a kedélyeket, hogy végül a meglepő és végtelenül nyomasztó fináléban minden kicsúcsosodjon. Kell hozzá idő, hogy beinduljon, de ha maradunk a végéig, akkor egy emlékezetes horror lesz a jussunk.

Ház az erdő mélyén (2011)

Rögtön az évtized elején érkezett az az első ránézésre sokadik horror klisének tűnő alkotás Drew Goddard-tól, amiből aztán az évtized egyik kultklasszikusa lett. A Ház az erdő mélyén gyakorlatilag egy olyan meta horror, ami számtalan jól ismert eszközt a zsánerből a feje tetejére állít, új környezetbe ülteti őket és egyszerre szolgál egyfajta paródiaként és dekonstrukcióként is egyben. A film zseniálisan építi a háttérben megbúvó világot és összeesküvést, olyannyira, hogy bármikor szívesen néznénk az ominózus vállalat kapcsán egy spin-off sorozatot is - hisz ki ne akarna fogadni, melyik borzadály vagy szörny lesz aktuálisan terítéken? Habár a film vége némileg elsietett és nagy ugrás a korábbiakhoz képest (Lovecraft előtti tisztelgés ide vagy oda), mindenképp szót érdemel ez a mindössze másfél órás, roppantul egyedi élmény, amit a hardcore rajongók igazán értékelni fognak a számtalan utalás és kikacsintás miatt.

És számotokra mik voltak az évtized legjobb horrorjai?

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.