Hirdetés

10 éves a Pitch Perfect, visszatekintünk a széria mindhárom filmjére

|

"You're gonna miss me when I'm gone."

Hirdetés

Egy kis bevezető a-ca-dékoskodás

A 2000-es évek végén és 2010-es évek elején valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag óriási népszerűségre tett szert az a cappella műfaja, vagyis az olyan muzikális előadások, melyek során az énekes csoport nem használ semmiféle hangszert. 2009-ben elrajtolt a Glee című ifjúsági sorozat, ami egy kirekesztett, szedett-vetett középsulis csapat mindennapjaiba adott betekintést - a közönség pedig egyszerre szerette gyűlölni és gyűlölte szeretni, legalábbis ami az első pár évadot illeti.

Ugyanebben az évben tűzte az NBC a műsorára a The Sing-Off című vetélkedő műsorát, fő fókuszában a cappella performanszokkal, valamint 2011-ben indult útjára a mai napig aktívan tevékenykedő Pentatonix csapata is, akik YouTube-on váltak híressé ismert zeneszámok a cappella feldolgozásaival.

Hirdetés

Persze ahogy az minden robbanásszerű trenddel lenni szokott, ezt a világot is (a Glee-vel az élen) elkezdték keményen parodizálni és rövidesen a közröhej tárgyává vált az internetes közbeszédben - no persze akadt ennek a gúnyolódásnak igényes formája is. Aki esetleg nem látta, annak ellenére, hogy Pitch Perfect visszatekintő cikket olvas épp, annak mindenképp ajánlom a Community (Balfékek) sorozat 3. évadának 10. epizódját. 20 percben tökéletesen összefoglalja és kiparodizálja a Glee bizarr világát, tegyetek vele egy próbát.

Egy szó, mint száz, tíz éve, amikor is 2012-ben az első Pitch Perfect film megérkezett, az a cappella ugyan továbbra is óriási népszerűségnek örvendhetett, már megjelent az a kritikus tömeg is, akik inkább röhejesnek tartották ezt a világot, főleg a Glee-ben prezentált, vérre menő versenyek formájában. És hogy miért tartottam kiselőadást ezzel a-ca-pcsolatban (befejezem, ígérem). Nos, egy roppantul egyszerű okból kifolyólag…

Pitch Perfect (2012)

… mert az első Pitch Perfect jött, látott, és az említett hozzáállásokat tökéletesen egyensúlyozva, egy magát komolyan ugyan egy másodpercre sem vevő, de elképesztően szerethető, szórakoztató filmet rakott le az asztalra. Az akkor szintén nagy népszerűségnek örvendő 30 Rock írója, Kay Cannon felelt a forgatókönyvért, a rendezést pedig az a Jason Moore vette magára, aki akkor még relatíve ismeretlen volt a maga kevesebb, mint tíz megrendezett sorozatrészével. A relatíve ismeretlen mellékszereplők sorát mind női, mind férfi fronton végül a főszereplő Beca karakterét eljátszó Anna Kendrick castingja egészítette ki. Kendricket akkoriban a szélesebb közönség az Alkonyat szériából vagy a Scott Pilgrim a világ ellenből ismerhette, mellette viszont a fiatal színésznő 2009-ben megkapta első Oscar-jelölését is Az egek urában (Up in the air) nyújtott alakításáért.

Őszinte pillanatok következnek, a Pitch Perfect számomra kimaxolja azt a fajta könnyed, "feel good" életérzést, ami nálam nagyban befolyásolja egy film újranézhetőségi faktorát. Lehet azért, mert alapvetően szeretem a musicaleket, lehet, mert az egyetemi setting közel áll a szívemhez, vagy pedig mert Anna Kendrickbe sajnos menthetetlenül belezúgtam és ez azóta sem változott, de az első Pitch Perfect az egyik leggyakrabban újranézett filmem az utóbbi évekből. A film, ahogy fentebb is írtam, már a "hányós" nyitó jelenettel vastagon aláhúzza, hogy egy másodpercig sem akarja komolyan venni magát vagy a műfajt, amit képvisel, pontosan tudja magáról, mennyire röhejes bizonyos szinten az, ami történik. A lehetetlen szituációk hadát a két élő sztereotípia, Gale és John, a kiöregedett kommentátor páros színesítik (minden jelenetük arany), valamint a legtöbb karakternek is van valami teljesen eltúlzott hülyesége.

Viszont mindezek ellenére a csapat folyamatos összekovácsolódása, valamint az együtt dolgozásuk a közös célért - még akkor is, ha nem megy túlzottan zökkenőmentesen az összerázódás, á la hányásban fetrengés - bizony, végig teljesen őszinte és emberi. Mennyire piszkosul jó már a közös buszos éneklésük vagy az első igazi, őszinte közös próbájuk a Bruno Mars számmal? Szerencsére a film a csapatdinamikán túl arra is különösen ügyel, hogy a fő karakterek motivációit és problémáit tekintve azért a poénos, túlzó elemek tengerében megmaradjanak a kötődhető jellemvonások Beca, Jesse, Chloe, Aubrey vagy akár Benji esetén is.

Kendrick tökéletes választásnak bizonyult egyébként Beca szerepére, kellően alter és kiugró a többiekhez, valamint az Aubrey által képviselt korábbi Bella-ideálhoz képest viszont nem annyira, hogy ne lehessen vele megszerettetni ezt a dinkákból álló csapatot. A kibontakozó tanulság vele és a csapattal kapcsolatban, miszerint adjunk esélyt másoknak megismerni egymást és magunkat, vagy hogy hogyan találjuk meg az egyensúlyt a múltbéli értékek képviselete (Aubrey) és a fejlődésre való nyitottság (Chloe) között az ő karakterén át érnek össze igazán. Ráadásul a szarkasztikus, szkeptikus személyisége ideális nézőpont a közönség számára is, ahogyan egyre inkább a részesévé válik ennek a bárgyú világnak. A kapcsolatuk Jesse-vel is végtelenül cuki: nyilván tudjuk, hová fog ez kifutni, de organikus, nem elsietett vagy kapkodott, roppantul változatos hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel - s teszi ezt a forgatókönyv megint csak úgy, hogy nem érezzük egy pillanatra sem, hogy a romantikus szál a fő cselekmény rovására menne.

Tucatnyi jelenetet vagy poént tudnék kiemelni (vagy poharakkal eljátszani…), de már ígyis sokkalta hosszabbra fog nyúlni ez a visszatekintő cikk, mint kellene, úgyhogy igazából az első rész "zárásaként" amit még mindenképp kötelességem megemlíteni, azok a zenei betétek. A srácok előadásai egytől egyig fülbemászók, a riff-off a röhejes koncepciója ellenére valami furcsa mód menőre és lazára sikeredett, a végső performanszba pedig mesterien sikerült integrálni az ominózus "Don't you forget about me" klasszikust a Breakfast Club-ból (Nulladik óra), mint katartikus pillanat Beca és Jesse kibontakozó románcában. Az egyik leginkább kiérdemelt finálé, amit nem véletlenül játszották el azóta ki tudja, hányszor hány különböző csoporttal a világ minden táján.

Pitch Perfect 2 (2015)

A 17 millió dollárból készült első rész a bizarr koncepciója ellenére is elénekelte magát egészen az impozáns, 115 millió dolláros, világszintű bevételig, Moore pedig a "cup song" sikerét meglovagolva leforgatott egy videóklipet is Annával, ami azóta több, mint 600 millió megtekintésnél jár YouTube-on. Nyilván adta magát a jól bevált hollywoodi recept és bejelentették a folytatást.

Moore azonban nem tért vissza, a rendezői székbe helyette az első epizód Gale-jét alakító Elizabeth Banks került, hogy ezúttal ő varázsolhasson Kay Cannon forgatókönyvéből valami hasonlóan meséset. És az eredmény?

Egyrészről magán hordozza a klasszikus folytatásokra jellemző gyerekbetegségeket: érezzük, hogy a tétek csak idézőjelesen nagyobbak (a cappella világbajnokság!!!), cserébe minden picit nagyobb és látványosabb. Noha ennek van magyarázata a történet szempontjából is, hiszen a Bellák csapata nem igazán találja a saját hangját, így a saját magukban tátongó űrt próbálják betölteni a felesleges látványelemekkel, ami ugyebár már az a cappella világában is bizarrnak és röhejesnek számít.

Másrészről azonban az első rész bája szerencsére továbbra is jelen van, ráadásul a történet egy számomra roppantul kedves és fontos üzenettel zárul a fináléban, de különösen a lányok tábortűz körüli beszélgetése során. A Pitch Perfect 2 ugyanis a továbblépésről szól, az egykori meghatározó közösségünk hátrahagyásáról, amihez hasonlót szerintem rengeteg középiskolás vagy egyetemista átélt az élete során. Az élet sajnos (szerencsére) halad tovább és bizonyos korszakok lezárulnak, amit a Bellák is próbálnak feldolgozni a maguk módján. A némileg háttérbe szoruló Aubrey a munkahelyén igyekezett kiteljesedni, Chloe szándékosan visszamaradt a tanulmányaiban, ugyanis képtelen volt a szóban forgó elengedésre, Becca pedig titokban intézte a jövőjével kapcsolatos terveit, elrejtve azokat a társai elől.

A másik fontos téma, az örökség és a jövőépítés pedig épp hozzá, valamint az újonc Emilyhez, azaz Hailee Steinfeld karakteréhez kötődik. Az ő példáján keresztül egy tényleg szép üzenet bontakozik ki, ami szerint egy közösség tagjai ugyan továbbállhatnak, de ha odafigyelnek az új, fiatal tagjaikra és megfelelő formában és mélységben átadják azokat az alapelveket, amik egykoron őket is összekovácsolták, akkor megőrizhetik a jövő számára is mindazt, ami nekik oly kedves volt. Becca és Emily együttműködése a "Flashlight" nótán például emiatt egy nagyszerű mellékszál a folytatásban, valamint a finálé talán ezért még keményebb, legalábbis érzelmi alapon, ahogyan több generációnyi Bella a színpadon együtt énekel, megtestesítve a film központi mondanivalóját - főleg, hogy a záróhangot az immáron középen álló Emily énekli ki.

A probléma a második résszel az, hogy amíg az első filmben talán egy konkrét jelenetet sem tudnék mondani, ami picit unalmas vagy nem illik a filmbe… itt bizony akad pár, ami megakasztja a film cselekményét. Amíg Beca és Jesse története tökéletesen kiegészítette az első részt, addig Háj Amy és Bumper szerelmi szála túlzottan sok és erőltetett, meg kellett volna hagyni egy-két poén szintjén. Csóri Jesse ráadásul teljesen a kispadra kerül, alig van közös jelenete Becával (a harmadik filmre el is tűnik Skylar Astin), ami szerintem megint csak egy öngól. Beca munkahelyi jelenetei ugyan remekek (Snoop Dogg!), Keegan-Michael Key producer/mentor alakítása parádés és ahogy említettem, ez a szál szépen ki is bontja a film mélyebb mondanivalóját, viszont mivel ezekben a jelenetekben szinte csak Becát látjuk, a csapatától elszakítva, így ezek a pillanatok is picit megakasztják az első részre jellemző, könnyedén magával sodró narratívát.

Nem akarom negatív hanggal zárni a második részről szóló szekciót, mert az első részből ismert "meta" humor a zsánerre továbbra is ezerrel dübörög és működik, az előadások és számok továbbra is szórakoztatók (a nyavalyás Green Bay Packers csapatát is behülyítették, hogy szerepeljenek, miután kiderült, hogy betanulták az első rész teljes fináléját, nonszensz az egész), az emocionális finálé a kibővített csapattal és Emily saját útjára engedésével pedig egy csodás búcsú (lehetett volna) a Bellák csapatától.

Pitch Perfect 3 (2017)

Csak ha a második rész a 29 millió dolláros produkciós költségeire rádob egy tízszeres szorzót a kasszáknál és 289 millió dollárral zár, akkor bizony ahogyan azt illik, be is rendelik a harmadik epizódot. Mindezt rekordsebességgel, egy hónappal sem azután, hogy a második filmet moziba küldték.

Nézzétek, ezen a ponton sajnos azt a könnyed, önfeledt, bőbeszédű elemzést, amit az első és még a második rész kapcsán is olvashattatok tőlem, azt bizony teljességgel felváltja annak az ellentéte. Ahogyan az elsőt (és egyébként a másodikat is) számtalanszor képes vagyok újrázni, a harmadik, szintén Elizabeth Banks által rendezett Pitch Perfect filmre nem hiszem, hogy valaha még áldoznék az életemből időt. Egyszer bőven elég volt, köszönöm szépen, az előadásokat meg majd legfeljebb visszanézem YouTube-on.

Nem szeretem, amikor egy folytatás kvázi nullázza az előző film mondanivalóját és lényegét, a Pitch Perfect 3 pedig a felütésével számomra épp ezt teszi és a Bellák visszarángatása ismét ebbe a világba a továbblépésük után egyrészt erőltetett, másrészt pedig ez az egész turnézgatás Dj Khaleddel vontatottnak és repetitívnek tűnik, akár önmagában, akár a második rész cselekményével összehasonlítva. Jesse és Benji karakterei már vissza sem tértek, Beca igazából megint a "remélem elérek valamit és befutok" úton megy végig, ugyanolyan jelenetekkel bemutatva egy mentor alaknak, hogy mire képes, a film végére pedig ugyanarra a megvilágosodásra jutunk, mint a másodikban. Az sem segít, hogy amíg az első két filmben a rivális bandák, a Treblemakers és a német csapat, a Das Sound Machine kifejezetten emlékezetesek voltak, itt viszont - nyilván "még jobban" emelve a téteket - több banda is versenybe száll a Bellákkal, viszont egyikőjük sem hagy túlzottan mély nyomot bennünk. Ruby Rose karaktere is igazából halovány mása a szőke német hölgynek, Kommissarnak.

És az egész kellős közepén valószínűleg rájöhettek, hogy nincs ebben még egy filmre elegendő tartalom, úgyhogy megtöltötték Háj Amy gengszterapás sztorivonalával, ami egy… akció szekvenciában csúcsosodott ki. Az egész, beleértve a Toxic performanszot, semmilyen módon nem rezonált a történettel vagy a tónussal, amit a Pitch Perfect filmek eddig képviseltek. Az önmagunkat és ezt a világot komolyan nem vevés addig tökéletesen működik, amíg ténylegesen a felállított világban mozgunk. Kikacsintani az akció/heist zsánerbe a legfalsabb hang, amit ez a széria kiénekelhetett magából. Igazából Rebel Wilson karakterét és képernyőidejét az első részben találták el a legjobban, amint a karakterét egyre inkább elkezdték az előtérbe helyezni, úgy érkeztek a gondok is a cselekményvezetés terén.

Kendrick cserébe remekel ebben a részben is, akadnak itt is azért jó számok (Cheap Thrills, Sit Still Look Pretty), de a végső "Freedom" előadás sajnos egyszerre érződik önismétlésnek, érzelmileg sikárnak és nem kiérdemeltnek - ami igazából három tökéletes kulcsszó a harmadik filmet illetően.

That's all, pitches

A kevésbé jól hangzó trilógiazárás után még azért zárásként mindenképp visszatérnék az első részhez - elvégre annak a tizedik évfordulója miatt íródott meg ez a visszatekintő. Bármennyire is röhejesnek, furának tűnik az alap koncepció, tényleg ajánlom minden szkeptikusnak, hogy adjon neki egy esélyt. Nem klasszikus romantikus vígjáték, nem is tini vígjáték, nem is musical, és nem is olyan bárgyú humorral operál, amitől az utóbbi 10-20 évben szerintem jó páran hülyét kaptak. Van pár kifejezetten kreatív és ötletes poén benne, akad itt nem kevés fekete humor is vagy pár olyan beszólás - főleg a kommentátorok részéről -, amit még Ricky Gervais is lájkolna.

A Pitch Perfect egy roppantul furcsa műfajparódia-egyveleg egy roppantul furcsa műfajra nézve, megtöltve nem kevés barátsággal és csapatdinamikával, egy egyszerre belevaló és elbűvölő alakítással Anna Kendricktől, aki a "Don't you forget about me" sorok éneklése nélkül is elérte volna, hogy ne felejtsük el se őt, se pedig a filmet.

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.