Hirdetés

15+1: A legjobb coming of age filmek

|

Míg felnövünk, listázunk egyet a zsáner kihagyhatatlan darabjaiból.

Mindannyian tudjuk, akár a ködös emlékeinkben, akár friss élményként, hogy felnőni nem könnyű. Ilyenkor kerülünk ki a szülői gondviselés oltalmazó karjai közül és egyre több döntést magunknak kell meghoznunk, meg kell ismerkednünk a felelősséggel, a hormonokkal és igen, a szerelemmel is, vagy éppenséggel a legnagyobb félelmeinkkel. A most a mozikba kerülő Szólíts a neveden! kapcsán összeszedtünk 15+1 (valójában többet)  olyan filmet, amelyek emlékeztetnek minket arra, hogy felnőni nem könnyű, sokszor rendkívül fájdalmas, mégis rendkívül szép.

Diploma előtt (1967)

Benjamin frissen végzett a suliban. Mindenki őt ünnepli, élteti, tanácsot ad neki, ő azonban még köszöni szépen, annyira mégsem tudja, hogy merre tovább és hogyan. A tiszteletére adott partin azonban felfigyel a középkorú, de magát elég jól tartó, határozott megjelenésű Mrs. Robinson-ra. Illetve Mrs. Robinson figyel fel rá. A félszeg, nők társaságában bizonytalanul mozgó Benjamin pedig egy szempillantás alatt belekeveredik valamibe, amibe talán nem kellett volna: viszony alakul ki az idősebb hölgy és közte. Ezek után nagyjából tudja, hogy mit akar: Mrs. Robinson-t. Illetve dehogyis: inkább Mrs. Robinson lányát, amihez azonban az asszonyságnak is van egy-két keresetlen szava. Mike Nichols 1967-es remeke egy párkapcsolati dráma keretein belül mutatja be egy srác (Dustin Hoffmann fantasztikus alakításában) felnőtté válását, az odáig vezető buktatókat, hibákat, baklövéseket. A felnőtté válás azonban nem mentes finoman palástolt keserűségtől és annak hirtelen felismerésétől, hogy talán…Talán az a végső döntés mégsem volt olyan nyerő. Hello darkness, my old friend - ahogy a nagy költő mondá.

A nulladik óra (1985)

John Hughes erről a listáról lehagyhatatlan, mint a műfaj egyik jeles képviselője, hiszen filmjei szereplői nem ritkán voltak gyerekek (Reszkessetek, betörők!), vagy mellettük gyereklelkű felnőttek (Huncutka), de emellett a tinédzser lelket is tökéletesen értette. Ennek kétségtelenül legérettebb alkotása az 1985-ös A nulladik óra, amelyben az iskola legkülönbözőbb jellemű és hátterű diákjait zárja lényegében egy helyiségbe egy balhé folyományaként. Az okok nem is fontosak, sokkalta inkább az, ahogy ezeken a fiatalokon keresztül beszél családon belüli erőszakról, vagy a társadalomnak és a családi elvárásoknak való kényszerű megfelelésről, miközben ezeknek a fiataloknak arra kellene rájönniük, hogy kik is ők valójában és milyen irányba kívánnak menni a későbbiekben. Még ma is rettentő aktuális és friss, ami csak Hughes zsenijét dicséri.

Meglógtam a Ferrarival (1986)

Ha pedig A nulladik óra volt a legérettebb Hughes alkotása a tinédzser lélekről, akkor Ferris Buller kalandja a legszórakoztatóbb. Főhősét képtelenség ne szeretni. Ahogy a filmben is megfogalmazzák: "Ő hihetetlenül népszerű. Sportb*zik, motorosok, ribik, stricik, b*zik, tekergők és akárkit mondhatnék." Azonban az olykor végtelenül önzőnek és nagyképűnek ható Ferris valójában magában foglalja a felnőtté válás előtti időszak utolsó, igazán felejthetetlen napjait, és az azt következőktől való félelmet, köztük az elválást a legjobb barátoktól. Mindeközben viszont nem felejt el fiatalosan bohém és laza lenni, nem csoda, hogy a zsáner olyan, szintén szórakoztató darabjai, mint a Superbad éppúgy megidézik,  mint ahogy a szuperhősfilmek is leróják előttük a tiszteletüket, legyen szó akár véres, szókimondó poénkodásról (Deadpool), akár a film szellemiségét (Pókember: Hazatérés) megidéző kalandról.

Állj mellém! (1986)

Rob Reiner, Stephen King regényéből készült filmjében a felnőtté válás áldozattal jár. Konkrétan és átvitt értelemben egyaránt. King fiúi filmünk elején elveszítik egy barátjukat, útjuk saját felnőtt énjük felé pedig párhuzamosan történik meg azzal az úttal, melyet barátjuk megkeresése végett kezdenek járni. Ártatlanságuk megőrzése itt a tét, pontosabban az, hogy lassanként leessen nekik a tantusz, hogy egyáltalán nincsen ártatlanság, rég elvesztették már azt. Reiner "fiús" filmje autentikusan mutatja be a kamaszkort, amikor még az embernek csak a képregényeken, játékokon jár az esze és azt, hogy mi történik ezzel a világgal, ha belerondít a kényelmetlen valóság. Persze, lehet az egész egy nagy kaland. Egy nagy kaland, amely azonban óriási, egész életre kiható súllyal bír. A film főszereplői között ott láthatjuk a fiatalon elhunyt River Phoenix-et, Wil Wheaton-t, illetve Corey Feldman-t és Jerry O'Connell-t.

Holt Költők Társasága (1989)

Peter Weir mozija hiába számít valóságos Bibliának minden pedagógus számára, mint ahogy Robin Williams John Keatingjé-ről okkal mintázhatnák a "Tökéletes Tanár" szobrát, ez a film mégis a fiataloké. Hogy hogyan törnek ki szeretett tanáruk hatására a a korszak alkotta konvekciókból, miképp jönnek rá, hogy van saját hangjuk és a szomorú igazságot, hogy olykor a környezetünk minden igyekezetünk ellenére sikerrel nyomja el a szárnypróbálgatásainkat. A mai napig fájdalmasan szép lecke.

Toy Story 1-3 (1995, 1999, 2010)

Ha megnézzük a klasszikus, szabályszerű coming-of-age filmeket, akkor nagy az esély arra, hogy nemigen találkozunk Pixar-darabbal, kiváltképp a Toy Story-trilógiával. Pedig igazán megér egy misét belegondolni abba, miről is van szó ezekben a filmekben. A játékok, mint kvázi "kőbe" dermedt gyermekkor kelnek életre és igyekeznek békében élni egymás mellett, valamint gazdájuk kényére-kedvére tenni. Mindeközben Andy, akivel még az első részben egy kisiskolás gyerkőcként találkozunk és gimnazistaként köszönünk el tőle, filmről filmre szép lassan (szinte észrevétlenül) felcseperedik, a gyermekkor pedig hiába éli továbbra is saját világát, mégis tovaillan. Bár Woody cipője talpáról jó eséllyel soha nem fog elkopni a felirat, ahogy Andy szívében is ott élnek örökké ezek a sokat látott kis játékfigurák, a továbblépés elkerülhetetlen, végzetszerű. Felnőni muszáj, de tehetjük ezt úgy is, hogy egy másik generáció képviselőjének gyermekkorát szebbé tesszük. Ahogy Andy tovább adja a dobozba zárt gyermekkort, úgy hagyja ő is el életének egy szakaszát. Vagy ha nem is hagyja el, de ahogy mondani szokás, egyik ajtón kilép, majd belép egy másikon.

Harry Potter-széria (2001-2011)

A megelevenedő játékok mellett a varázslótanonc kalandjai is kihagyhatatlanok erről a listáról. Pontosabban kalandja, hiszen J.K. Rowling a popkultúrába egycsapásra beszivárgó regényhőse számára az igazi megpróbáltatást a 7 részes regény, és 8 epizódot megélt filmszéria alatt mégiscsak a felnőtté válás jelenti. Ahogy a Roxfort falai folyamatosan omlanak le és szivárog be az elsősorban Voldemort jelentette veszély a fiatalok életébe az gyakorlatilag a felnövés, a gyerekkor elmúltának a tökéletes metaforája, miközben nem csak a szeretet, barátság, hűség örök érvényűségét taglalja rettentő intelligensen, hanem az előítéleteinkkel éppenúgy leszámol, mint eszményképeinkkel. A mágia és a világ mindehhez már csupán körítés, de annak kétségkívül varázslatos.

Sráckor (2013)

Ami pedig a szemünk előtt történő felnövést illeti: Rowlingnak és a Warnernek ehhez 8 film kellett és bő 10 év, a lélek rezdüléseit tökéletes közérthetőséggel megfogalmazó Richard Linklaternek pedig ugyanennyi idő, és egyetlen 3 órás film. Mason fiatal férfivá válása pont azért rettentő erőteljes és végtelenül ismerős, emberi, mert "valós időben" láthatjuk nem csupán azt, ahogy a kisfiú miként kamaszosodik, avagy miként kerül át a fontossági sorrend például a testvéri cívódásról, vagy az aktuális Harry Potter-könyvért történő sorban állásról a lányokra, vagy a srác a felnőttkor küszöbét érintő problémáira, néma kérdésfeltevéseire, hanem azt is, hogy környezete miként változik ezen idő alatt, beleértve link apja (Linklater örök kabalája, Ethan Hawke) és elasszonyosodó, de végig szerető anyja (az okkal Oscarral jutalmazott Patricia Arquette) szemléletváltását. Reméljük pár év múlva a Mielőtt-trilógiához hasonlóan érkezik a folytatás is.

Majdnem híres (2000)

Cameron Crowe saját élményeit feldolgozó filmje minden ilyen lista kihagyhatatlan darabja és az ezredforduló coming of age mozijainak non plus ultrája. Mint eme listán szereplő oly sok alkotás, a kiindulópont itt is egy tinédzser vágyálmainak a beteljesülése, konkrétan az, hogy az 1970-es években kedvenc rockzenekarával turnézhat és számolhat be az eseményekről a legjelentősebb magazinnak (Crowe ez magával a Led Zeppelinnel tehette meg). Ideális apropó arra, hogy az ember belekóstoljon a felnőtt létbe és elkerüljön a szülők óvó tekintete elöl. Azonban akármekkora bulinak is tűnik és hiába habarodik bele hősünk a szólógitáros csajába, ebben a korban még nem számol azzal az ember, hogy a drogokban, nőkben úszó bálványaink éppen mentesek a felnőtt lét számos elvárásától, a felelősséggel való szembenézéstől. Ha pedig ezeket olyan színészek tolmácsolásában láthatjuk, mint Billy Crudup, vagy Philip Seymour Hoffman - nem beszélve az okkal sokak vágyálmát megtestesítő Kate Hudsonig - akkor joggal szerepelhet ott sokak "All Time" filmes listáján.

Juno (2007)

Juno vélhetően még nem nagyon akart felnőni. Szerette volna élni a tinédzserek gondtalan életét, melyben hamburger-formájú telefonján cseverészik legjobb barátnőivel. Aztán jött egy fotel és egy Michael Cera, majd mindez gallyra ment. Jason Reitman egyik legjobb filmje érzékeny témát ölel fel: a fiatalkori, nem kívánt terhességről próbál beszélni okosakat, de nem okoskodva (bár Ellen Page Junója azért kiveszi ebből a részét), hatalmas szívvel, még hatalmasabb empátiával és egy jó adag humorral. A film optimizmusa szívet melengető (Juno szülei megértők és elfogadók a problémát illetően), de nem bagatellizál el semmit. Van, hogy az élet hirtelen, váratlan fordulatot vesz és sarokba szorít: fel kell nőnöd. Ha tetszik, ha nem. Az általad hozott döntésen múlik aztán, hogy később milyen életet, milyen lelkiismerettel élsz. Végül aztán csak kiderülhet, hogy az a nyamvadt fotel csak nem volt olyan borzalmas ötlet.

Frances Ha (2012)


Frances 27 éves. 27 év már nehezen nevezhető gyerekkornak, sőt kamaszkornak sem igazán, Frances azonban - ne tévesszen meg senkit! -, egy nagyra nőtt gyerek. Nem igazán tud magával mit kezdeni, nem veszik komolyan, talán kicsit ő se vesz komolyan másokat. Csapong. Kicsit, mint egy pingponglabda, ami addig gurul és addig pattog ide-oda, amíg aztán szép lassan lecsillapodik a sok ütközéstől. Noah Baumbach filmje (egyik legjobbja) fekete-fehér képsorokban prezentálja számunkra ezt a mindennapos semmittevést és céltalan lézengést. A Frances Ha joggal nevezhető eseménytelen filmnek, hiszen maga a hősnő is csak nagy sokára ér el oda, hogy kezdjen végre magával valamit, megtanuljon lezárni egy kapcsolatot, megtanulja helyén kezelni a dolgokat. Megtanuljon felnőni és felelősségteljesen viselkedni, egy idővel pedig talán oda is eljut, hogy zokniban ne bújjon ágyba és rendet tartson a szobájában. Ha valaki azt szeretné, hogy legyen valamilyen fogalma arról, milyen színésznő Greta Gerwig, akkor nyugodtan próbálkozzon meg ezzel a filmmel: mert ez az ultimate Greta Gerwig-film.

Egy különc srác feljegyzései (2012)

Ami a fent említett Majdnem híres volt az ezredfordulónak, akkor a 2000-es évek utáni coming of age mozi szinonimája mindenképp Stephen Chbosky saját kultregényének a feldolgozása, mindezt ráadásul annak a fényében, hogy fiataljai éppen a 90-es években szembesülnek a felnőtté válással. Viszont tinijei és azok problémái mégis kortalanok, amelyben a címszereplő Charlie (Logan Lerman színész üzemmódban) minden érzékenysége és zárkózottsága ellenére szép fokozatosan válik a gimis közösség meghatározó alakjává, hála Hermione-nak és Flashnek, avagy Emma Watsonnak nagyon jól áll egy az eminens varázslótanoncéval ellentétes karakter, míg a lényegében önmagát alakító Ezra Miller így is ellopja a show-t. Chbosky mozija ugyanúgy beszél a felnőttkorba való lépésről és ezzel a bohém fiatal évek magunk mögött hagyásáról, mint a tinédzserkorban megtapasztalt felelősségről, az emberi kapcsolatok illékonyságáról és nem utolsó sorban a fájdalmas múlttal való keserű szembenézésről, ami kétségtelenül sokszor túl nagy terhet ró ezeknek a fiataloknak a vállára. Igazi kis édes-bús mozi. 

A nyár királyai (2013)

Tinédzserként biztosan átéltük a legtöbben, hogy milyen jó lenne megszabadulni a folyton a nyakunkra járó szülőktől, a saját törvényeink, szabályaink szerint élve. Három srác nem csak a tervekig, hanem a kivitelezésig is eljut és az erdő közepén saját kis világot teremtenek, azonban a serdülőkor okozta problémák még így is beszivárognak ebbe a kis idillbe. Jorden Vogt-Robert (Kong: Koponya Sziget) mozija igazi indie film, annak minden bájával, természetességével és őszinteségével, emellett Baggio képében egy olyan zseniálisan fura figurát teremtett (hála Moises Ariasnak), hogy azóta is emlegetjük.

Az első igazi nyár (2013)

Ha pedig nyár, akkor erről a kis moziról lényegesen kevesebb szó esik, pedig A nyár királyaival számos rokonságot mutat, nem csak a magyar címében szereplő évszak miatt. A tizenéves Duncan a nyarat kénytelen anyjával és bunkó mostohaapjával (Steve Carrel zseniális egy tőle szokatlan szerepkörben) tölteni, így a vakáció értelemszerűen kész szenvedésnek ígérkezik, mígnem össze nem barátkozik a helyi vízi vidámpark egyik alkalmazottjával (Sam Rockwell most is lopja a show-t) és többi ott dolgozóval, akik révén szép fokozatosan megtanul megállni a saját lábán. Jobban megnézve semmi különös nincs jelen moziban, viszont pont ettől válik mégis egy különösen szerethető filmmé. A humora és karakterei éppen annyira bájosak, mint amennyire Sam Rockwell laza és király. Szóval nagyon!


Holdfény (2016)

Berry Jenkins filmje költői, gyönyörű, néhol nagyon fájdalmas és érzékeny, akár egy remekbe szabott Wong-Kar Wai-film. Három felvonásban, egy ember életének három szegmensét ismerteti meg velünk. Három szegmens, három lépcsőfok (oké, ezek hatalmas, girbe-gurba lépcsőfokok) afelé, hogy hősünk nem csak megismerje, de elfogadja saját magát és konfrontálódjon azzal az álarcul szolgáló maszkulinitással, melyet környezete lényegében rákényszerít, és amelyet aztán később saját maga ölt magára. Berry Jenkins filmje jó okkal hozta el tavaly az Oscar-díjat: hol szépen és érzékenyen, hol húsbavágó őszinteséggel, itt-ott keresetlen nyersességgel beszél elfogadásról, toxikus maszkulinitásról, apafigurákról és egy férfiról, aki lehet bármilyen kigyúrt, veszélyesnek tűnő fazon, a végén ugyanolyan törékenyen, szerelemtől szétolvadt, remegő kisfiúként ül rég látott szerelme előtt. Olyankor pedig muszáj nekünk, nézőknek is leolvadnunk a székünkről. Berry Jenkins, figyelünk téged, Te érzékeny kurafi!

Pszichoszingli (2011)

Jason Reitman a Juno után még egyszer összeakadt Diablo Cody-val, aminek eredménye ez a csípős humorú, keserédes szatíra lett Charlize Theron főszereplésével. Hősnőnk egy young adult-könyvsorozat szellemírója (értsd: az ő neve a színfalak mögött marad és a hírnévből nem jut neki semmi) és igencsak sokat képzel magáról. Az élet, amelyet él, felelőtlen és nagyjából semerre nem vezet, bár ő azt érzi, rendben van ez így. Amikor azonban visszatér szülővárosába (ahol nagyjából mindenkit utál, és feléje sem mutatnak igazán kedves érzelmeket), a bili kiborul: Mavis ott kívánja felvenni a fonalat, ahol vagy húsz éve abbahagyta és szentül meg van győződve arról, hogy egykori szerelmével ismét összejöhet, hogy az aztán ahogy van, háta mögött hagyja azt az életet, melyet felépített magának. Mavis sokat képzel, Mavis-nek fel kell nőnie, ez azonban nehezebb, mint gondolná - főként úgy, hogy még mindig középiskolai éveit tartja élete fénypontjának. Fanyar és őszinte, picit kellemetlen mozi, de nincs híján humornak és egy Charlize Theron-alakításnak, amely nem mellesleg pályafutásának egyik legjobbja. Mi kell még? Ó igen, egy Patton Oswalt. Ő is benne van.

Nálatok melyek a kedvencek? Szerintetek mi maeadt le a listáról? 

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.