Hirdetés

4 in 1: Halálos fegyver-filmek - Kritika

|

Ezekhez a filmekhez sosem leszünk túl öregek.

Hirdetés

Richard Donner akciófilmjét és annak három folytatását senkinek nem kell bemutatni. Az pedig, hogy minden bemutatás nélkül megállja a helyét, igen sokat elmond: a popkultúra szerves részévé vált az évtizedek folyamán és kis túlzással tényleg mindenki tisztában van azzal, hogy kicsoda Riggs és Murtaugh. Ha más nem onnan, hogy hallott a tévében futó sorozatról, ami a filmek alapján készült.

Ma ünnepli a második rész a 35. évfordulóját, így újranézvén a négy filmet, kíváncsi voltam, mennyire állják meg ma is a helyüket. 

Hirdetés

Halálos fegyver (1987)

Shane Black egy kezdő, feltörekvő forgatókönyvírónak számított a nyolcvanas években. Kezdetben azzal kereste a pénzt, hogy szkripteket javított, turbózott fel (akárcsak annak idején Tarantino is). Az igazi áttörése éppen a Halálos fegyverrel jött, amely számára egy 250000 dolláros üzletet jelentett, hiszen a Warner szépen lecsapott a jogokra. A mindösszesen hat hét alatt megírt forgatókönyv a koncepció szerint egy "urbánus western" volt, amely egy Piszkos Harry-jellegű karakterre épül. Így belegondolva ezt nem nehéz látni, hiszen az egyik főszereplő, Riggs (Mel Gibson) egy igazi vadóc figura, aki fittyet hány minden szabályra, ami valaha létezett. Lényegében, csak úgy mint, Piszkos Harry volt előtte.

A Shane Black által írt filmekre alapvetően jellemző az, hogy nem restek sötétebb territóriumokba merészkedni. Akármelyik filmjét nézzük, az egyik főszereplő mindig átesett/átesik valami szörnyű dolgon - legyen az egy haláleset, amely valamely szerettével történt (általában feleséggel, lásd még Az utolsó cserkészt), vagy éppen egy földönkívüli invázió (lásd: Vasember 3). Itt Riggs pokoljárását nézhetjük, amint autóbalesetben elhunyt feleségét gyászolja és mindegyre a munkájába, a cigarettába és az alkoholba temetkezik. Ez egy olyan aspektusa a filmnek, amely eleve ad egy karcosságot, hiába az alapvetően oldott hangvétel, a folyamatos verbális humor. A haverfilmek dinamikájával élő akciófilm egy egymással teljesen ellentétes habitusú karaktert ereszt össze: Riggset az impulzív, őrült alkatot és Murtaugh-t, a megfontolt, a kockázatokat a lehetőség szerint messziről elkerülő figurát. Shane Black mai szemmel nézve is gyors iramú, jól irányzott dialógusokkal és egysorosokkal táplálja kettejük kémiáját és bár picit azt éreztem, hogy kettejük összecsiszolódása relatíve gyorsan történik, azért így is szépen ki vannak domborítva azok a bizonyos különbségek. 

Ami a történetet illeti, kevésbé éreztem erősnek: habár ez a korszak megannyi akciófilmjére igaz, de itt is elmondható, hogy inkább ürügynek hat a sztori arra, hogy válogatott stílusú és dinamikájú akciójeleneteket lássunk, valamint arra, hogy összeboronálják a két fő karaktert. Főként Mel Gibson karaktere az, akire ráfókuszál, az ő személyes, külső és belső vesszőfutására. A színész pedig érezhetően mintha erre a szerepre született volna: izzó, cikázó tekintete, kiszámíthatatlansága és helyenkénti, megkapó józansága mind-mind egy félig-meddig megtört, az életben megroskadt és keserű karaktert festenek fel. Gibson pedig egészen frenetikus, mert mindegyik aspektusát képes teljes hitelességgel kommunikálni. Ami pedig Glovert illeti, a maga elfojtott idegességével és fáradt reakcióival partnere vad természetére remek ellenpólust ad. Ezen kívül, a rosszfiúk társaságát illetően a kötelező körök le vannak futva: Gary Busey, mint az ügyeletes fő gonosztevő jobb keze kellően fenyegető jelenség, ahogyan a téteket is sikerül emelni a cselekmény előrehaladtával. 

A Halálos fegyver első része vitán felül az egyik legszórakoztatóbb akciókomédiák egyike: őrült főhősével, humorával, a papírvékonyan végigfeszülő depresszív felhangjával (öngyilkossági kísérlet pisztollyal, miközben derűs rajzfilm megy a háttérben) és optimista lecsengésével lerakja az alapköveit annak, hogy kicsoda Shane Black és mire lehet számítani tőle. Arról nem is beszélve, hogy az akciójelenetek mai szemmel nézve is parádésak, kézműves jellegük üdítőnek hat és a főszereplőket órák hosszat el tudtam volna már nézni itt is, ahogy egymásnak riposztolnak. Dominánsan jelen van a filmre hatást gyakorló, keményebb tónusú hard boiled-krimik, az Eastwood Harry Callahanje (főként az első filmből), ergo komolyan vehető, de nem rest némi öniróniát is gyakorolni, ha arról van szó. 

Értékelés: Ezt látnod kell

Halálos fegyver 2 (1989)

A második etapot a sorozat legjobb darabjaként aposztrofálom. Richard Donner, Shane Black, Warren Murphy, valamint Jeffrey Boam (aki a forgatókönyvért kapott kreditet, míg előző két úriember a sztoriért) egy akciódúsabb, viccesebb, ugyanakkor valamelyest sötétebb folytatást kreáltak. Sötétebb, kvázi A Birodalom visszavág-módra, tehát szó nincsen arról, hogy bármi is a szórakozás rovására menne, egész egyszerűen csak felvonultat néhány olyan motívumot a film és felsorakoztat néhány olyan fordulatot, amely még egyértelműen ott parkol Black stílusvilágában. A sztori itt is egyszerű, ugyanakkor bizonyos értelemben súlyozottabb hatást kelt. Riggs és Murtaugh most egy dél-afrikai konzulátus sötét üzelmeit igyekeznek felgöngyölíteni, az érintettek pedig természetesen kábítószerrel foglalkoznak és diplomáciai védettségüket használják kvázi pajzsként a rend őrei ellenében. A dinamikus duó ezúttal kiegészül egy harmadik féllel, Leo Getz-cel (Joe Pesci, mint ügyeletes géppuskaszájú humorforrás), akit védelmük alá helyeznek. 

A történet pikantériája abban rejlik, hogy míg az előző film nem igazán vett tudomást arról, hogy egy fekete és egy fehér férfi barátsága van a középpontban, addig itt már a rasszizmus jócskán felüti a fejét. Természetesen inkább csak annyira történik ez, hogy kapunk egy-két fajgyűlölő rohadékot (ennél árnyaltabban nem nagyon kezeli a témát a film, de nem is feladata), viszont ez éppen elégnek bizonyul, ahogyan az is fenemód kielégítő, ahogyan a Gibson által megformált Riggs borsot tör az illetők orra alá. Ezúttal a rosszfiúk is emlékezetesebbek: a Joss Acklend által megformált Arjen Rudd zseniálisan hozza a tenyérbemászó, pökhendi vén fajgyűlölőt. Derrick O'Connor pedig nem különben, az Arjen jobbkezeként funkcionáló Pieter instant gyűlölni való figura, ugyanakkor pompásan fenyegető hatást kelt a jelenlétével. 

Érdekesség, hogy Black eredeti, első forgatókönyvét visszautasította mind a stúdió, mind pedig maga Donner, mondván, hogy túl sötét volt és erőszakos, valamint azért, mert Riggs a film végén meghalt volna. Dacára a kérésnek, az író végül nem írta újra a szkriptet (elvégre elég sok időt beleölt és nem érezte fairnek a dolgot), helyette Jeffrey Boam tette meg a tőle telhetőt. Riggs így túlélte a film végi nagy leszámolást, nyitva hagyva egy ablakot a potenciális folytatásra. Ugyan Black sérelmezte, hogy túl sok poén került a kész filmbe (mely részben Joe Pesci duracell-nyuszi jelenlétének köszönhető), így is el lehet mondani, hogy ott van az a bizonyos él és vesz néhány sötétebb fordulatot. Pláne, ha azt nézzük, hogy Riggs ismételten elveszít valakit, akit szeret, még ha ez a kapcsolat nem is volt annyira megalapozott és kiérlelt. Ám vakmerő és dübörgő akciójeleneteivel, a két főszereplő közti kémiával és jól eltalált gonosztevőivel, valamint szellemes párbeszédjeivel gond nélkül landol a nyolcvanas-kilencvenes évek legjobb akciófilmjei közé. 

Értékelés: Ezt látnod kell

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


Halálos fegyver 3 (1992)

Itt már teljesen kivonta magát Black az alkotói folyamatokból, amely érezhető is a végeredményen. Sokkal oldottabb, több és valamelyest fárasztóbb poénokat enged meg magának és bizonyos értelemben családbarátabb az egész alkotás. Azért mégsem tudok rá igazán haragudni, mert az első és második rész bizonyos motívumait szépen viszi tovább. Ez pedig - hogyhogy nem - éppen a család, valamint az, hogy képesek legyünk otthonra lelni. 

A cold opening már megadja az alaphangulatot: hőseink egy bombát készülnek hatástalanítani, mielőtt még kiérnének a szakértők, ám Riggs rossz drótot vág el és végül az egész kóceráj a levegőbe repül. Mostanra már a sorozat védjegyévé vált a gondtalan rombolás és káoszba fúló autósüldözés, itt pedig már direkt ebben a szellemiségben játsszák el: baja persze nem lesz senkinek, megmentik a bent ragadt macskát is, a néző pedig kap egy szép, nagy robbanást és cinkos pillantásokat. Természetesen fel lehet róni a filmnek azt, hogy mennyire elkanyarodott az első két film keserű cinizmusától, önsorsrontó, szuicid hajlamú karakterétől és miként váltott át ebbe a rajzfilmbe illő akciókkal telepakolt, víg kedélyű franchise-ba. Mégis, feleslegesnek tartom panaszra nyitni a számat, mert amit látok, az végtelenül szórakoztató és jókedvet generáló, mozgóképes üdítőital.

Ami a sztorit illeti: Riggsnek és Murtaugh-nak ezúttal egy ex-rendőrrel gyűlik meg a baja, aki fegyverkereskedelemmel foglalkozik és részben ő a hibás azért, amiért a fiatalok kezébe gépfegyver kerül (amivel aztán egymást ölik). Társul szegődik hozzájuk az előző filmből megismert Leo Getz (Pesci), valamint egy nő a belső ellenőrzéstől (Rene Russo), akivel aztán Riggsszel egymásra találnak, lévén, hogy nagyjából egy tőről fakad lelkesedésük, humoruk és vakmerő természetük. Mindeközben Murtaugh készül a nyugdíjas éveire és megpróbál életben maradni addig, amíg le nem rakja a jelvényt. 

Régebben kevésbé tudtam értékelni ezt a filmet, mert nem találtam túl emlékezetesnek sem a főgonoszt, sem pedig a sztorit. Jelen pillanatban is fenntartom ezt: a gonosztevő közelébe sem ér Arjen Juddnak (dacára annak, hogy Jack Travis is kellőképpen utálatos fazon), inkább egy csereszabatos gazfickónak hat. A történet szintúgy hat inkább háttérzajnak és ürügynek ahhoz, hogy ismételten kedvenc párosunkkal lógjunk. Ezeken átgördülve viszont azt érzem, hogy Donner és stábja még mindig nagy lelkesedéssel veti bele magát az akciójelenetekbe és a verbális adok-kapokba.

Akárhonnan is indult a sorozat, mulattató nézni, ahogy Riggs megpróbál leszokni a dohányzásról és kutyakekszet eszik az inger csillapítására, ahogyan azt is, hogy Joe Pescinek be nem áll a szája és amint Danny Glover zsörtölődik akármin. Rene Russo is remek adalék a csapathoz, még ha karaktere ki is merül abban, hogy ő Riggs női megfelelője. Kettejük interakciói viccesek és aranyosak, pergő dinamikájúak. 

Minden játékossága ellenére tehát érezni azt, hogy itt már legfőképpen azért csinálták ezt a filmet, mert a bevételek úgy hozták és nem azért, mert volt egy isteni szikra. Összehasonlítva azonban egy olyan, ma futó szériával, mint mondjuk a Halálos iramban, még mindig jobban jártunk. Minden hibája ellenére, minden irreális aspektusa dacára mégis csak egy olyan filmmel van dolgunk, amelyben a szereplőket szívünkbe tudjuk zárni és ez a csipkelődős, vidám hangvétel nagyon sokat dob rajta. Gibson és Glover ezen a ponton lényegében bármit el tudnának adni, még egy telefonkönyvet is, ha van benne néhány robbanás. 

Összességében egy olyan akcióvígjáték ez, amelyhez hasonló ma már nem készül és amely ha el is kanyarodott az eredeti koncepciótól, mégis képes szellemiségben továbbvinni néhány motívumot: Riggs karakteríve bizonyítja, hogy a legcinikusabb figura is megtalálhatja azt a közeget, amelyben képes érvényesülni és amelyben jól érzi magát. Amely meghozhatja és meg is hozza számára azt a bizonyos lelki megváltást. Anélkül, hogy golyó repülne át a fején. 

Értékelés: Tisztes középszer

Halálos fegyver 4 (1998)

1998-ban járunk. Már nem csupán Danny Glover, de Mel Gibson is elmondhatja magáról, hogy kezd kicsit túl öreg lenni ehhez a szarhoz. Ehelyett inkább azt próbálják mindketten bizonyítani, hogy dehogy van ez így, kemény legények ők, legyőzik a kort és legyőznek bármilyen akadályt. Ketten menni fog. Ezúttal emberkereskedőkkel akasztják össze a bajszukat embereink, miközben a család egyre csak gyarapodni látszik. A családdal együtt pedig az akciópaletta is, hiszen ezúttal egy kis távol-keleti harcművészettel is megbolondították az összecsapásokat, amely mindig hálás adaléknak bizonyul, bármely akciófilmet nézünk. 

Kábítószer- és fegyverkereskedők, rasszisták után most tehát azokon van a sor, akik modern kori rabszolgasorba sodornak szegény embereket. Erre a pontra a Halálos fegyver-széria egészen empatikus, lelkiismeretes franchise-zá nőtte ki magát és a maga módján próbál reflektálni bizonyos problémákra. Míg a második részben Murtaugh őrmester, fittyet hányva a diplomáciai immunitásra golyót repített Arjen fejébe, most egy komplett kínai családot fogad be és támogat anyagilag. A családcentrikusság tehát ismételten domináns jelenléttel bír több fronton is. A másik vonalon ugyanis kiderül, hogy Riggs felesége gyermeket vár, Murtaugh lánya pedig szintén, úgyhogy ezúttal nem arról van szó, hogy ki kell húzni a nyugdíjig élve, hanem hogy az újszülöttek világra jöttéig nem ártana életben maradni. És nem agyonveretni magukat a Jet Li megformálásában felbukkanó ficsúrral. 

Habár tudjuk, hogy jön az ötödik rész, van egyfajta zárás-érzete a filmnek, hiszen itt láthatjuk, amint Riggs végérvényesen továbblép felesége halálán és emlékén, elfogadva ezt az új életet és azt, hogy ezzel nem becsteleníti meg az örökségét egykori szerelmének. Amint említettem, a kor is szerepet játszik, ahogyan az is, hogy hiába öreg valaki már minden szarhoz, azért azok a bizonyos szokások nehezen irthatók ki. A rosszfiúkat ki kell iktatni, az erőszakot meg kell torolni, a kort pedig legyőzheti az elszántság és az összetartás, a barátság. Amint azt láthatjuk a végső harcjelenetben, melyben Roger és Riggs együttes erővel szállnak szembe a fő ellenlábassal, akit látszólag semmilyen eszközzel nem lehet megfékezni. A záró akció ennek megfelelően kellően katartikusnak hat és izgalmasnak, még azt is sikerült elérniük az alkotóknak, hogy picit izguljak azért, nehogy otthagyják a fogukat. 

A már megszokott arcokhoz csatlakozik Chris Rock, aki egy ponton Joe Pesci beszélőkéjét is kenterbe veri - mintegy próbára téve a nézői türelmet, de a többi fontos szereplő ugyanúgy megmaradt és ugyanolyan látható élvezettel vetették bele magukat a szerepükbe. Egy-két avíttabb poén akad, ami ma már vélhetően nem menne át a szűrőn (most mindenki szűrje le a konzekvenciát belátása szerint): Riggs folytonos szúrkálódása a kínaiak irányába, valamint egy bizonyos visszatérő poén, mely szerint Chris Rock karaktere azért keresi Murtaugh szimpátiáját, mert meleg. Mindehhez hozzátenném, hogy utóbbi sem hat sértőnek, épp csak ártalmatlan poénkodásnak, előbbi pedig már szinte védjegyévé vált a karakternek, lévén hogy minden ellenfelét igyekszik halálra sérteni. 

Értékelés: Kifejezetten jó

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.