Animáció - legyen az kézzel rajzolt vagy digitális -, valamint az élőszereplős filmek évtizedek óta velünk vannak. Sok esetben vegyítik őket, de legtöbbször észrevétlenül, hogy segítsék a látvány nívóját emelkedni. Valamivel ritkább azonban az, amikor direkt házasítják a két formát és annak eszköztárait: játékfilmként elsőként az 1925-ös The Lost World tette meg, de kicsiben már a '20-as, valamint a '30-as években is próbálkoztak (Koko, a bohóc animált karakterként több ízben lépett interakcióba hús-vér figurákkal). Nyilvánvalóan megvannak a maga határai ezeknek a dolgoknak, ezért sem olyan egyszerű csak úgy bedobni ilyen megoldásokat és ahogyan a filmtörténet mutatja, sok esetben az eredmény nem is olyan remek, mint amilyennek szánták volna.
Van azonban, amikor mind a történet, mind az alkotók abszolút elemükben vannak és olyankor apró csodák születhetnek, ilyen például a 35 éve bemutatott Roger nyúl a pácban is. Összeszedtünk most nektek 5 olyan filmet, amikben két világot állítottak egymás mellé, és amelyek igencsak jól sikerültek. Vagy legalábbis valamilyen módon emlékezetesek lettek.
Bűbáj
A Bűbáj tankönyvi példája annak, hogy miként lehet egyszerre ironikusan és forráshűen megidézni a tündérmesék szellemiségét. Hasonlóan az Igazából szerelemhez, ez a film is egyszerre szól azoknak, akik imádják a műfajt és azoknak, akik picit ódzkodnak tőle. A film nagy része ugyan élőszereplős, de a történet szerves része a két világ közti átmenet, hiszen a főhősnő egy rajzfilmvilágból csöppen át a valóságunkba, hogy ráleljen az igaz szerelemre. Ami van animáció, az tűpontosan adja vissza mindazt a szellemességet és bűbájt - beszélő állatokkal, konstans énekben kitörő férfiakkal és nőkkel, meg a többi kötelezőséggel. Igazi old school, kézzel rajzolt figurák és világ, amit öröm nézni. A folytatás ugyan megpróbálta továbbvinni ezt a fonalat, de onnan már hiányzott az ötlet újszerűsége, hiányzott az eredetiség és egyszerűen csak unalmas volt.
Mary Poppins
Mindenki ismeri Mary Poppinst - ő az, akivel a rendrakás nem is olyan nyűg, akivel a tanulás sose volt vidámabb és aki képes egy olyan egyszerű tárgyat, mint az esernyő ikonikussá avanzsálni. A klasszikus, sokak által imádott film egy pontján imádott dadusunk elviszi a rábízott gyerkőcöket egy mesebeli világba, amitől az alapul szolgáló művek szerzőjét, P.L. Travers-t ugyan a rosszullét kerülgette, de rendkívül mosolyra fakasztó szekvenciával van dolgunk. Julie Andrews és Dick Van Dyke önfeledten sétálnak, énekelnek kézzel rajzolt aranyos, dalolászó kisállatok között. Nagyon cinikusnak kell lennie az embernek ahhoz, hogy ne váltson ki belőle semmilyen jó érzést. Hasonló szekvenciát kaphattunk a Rob Marshall által rendezett folytatásban is, ám a film maga - dacára a fantasztikus Emily Bluntnak - csak egy bájos, ám feledhető alkotássá vált. Viszont az animációs betétek beemelése itt is dicsérendő vállalás!
Roger nyúl a pácban
Mivel a film bemutatójának 35. évfordulója adta az apropót ehhez a cikkhez, igazán nem szabad kihagyni a felsorolásból. Már csak azért sem, mert igazán azóta sem tudta senki megismételni azt a kisebb csodát, amit Robert Zemeckis és társai véghezvittek. A Roger nyúl a pácban egy egyszeri zsenialitás, ahol azok a bizonyos csillagok tökéletesen együtt álltak. Az alapját és szellemiségének egy darabját a klasszikus értelemben vett film noirban gyökereztetik, amit megtoldottak egy jó adag kreatív megoldással, verbális és vizuális geggel. Habár nem feltétlen nevezhető gyerekfilmnek, még éppen ügyesen oldja meg azt az egyensúlyozást és pont nem esik át abba a kategóriába, hogy már ne lehessen jó szívvel ajánlani egy gyerkőcnek. Még akkor is, ha éppen előfordulhat, hogy egyes elemek picikét sötétebbeknek fognak tetszeni neki. Animációs karakterek és élőszereplős figurák ilyen harmóniában nem éltek azóta se egymással, mégpedig teszik ezt úgy, hogy mindketten táplálják a másikat: egyik sem feltétlen viszi el a másik elől a show-t, Bob Hoskins ugyanúgy teret kap, mint ahogyan Roger nyúl is tündökölhet a maga ziziségével. Mestermű ez, kár lenne vitatni.
Huncut világ
Picit csaltam azzal, hogy feltettem a listára, mert a Huncut világot jó filmnek nehezen tudnám nevezni. Viszont létezése ebben a formában van annyira érdekes, van annyira szemöldökráncolást kiváltó, hogy kísérletként, obskúrus példaként a műfajt illetően ne lehessen megkerülni. Egyértelmű, hogy a filmet a Roger nyúl a pácban sikere inspirálta, hiszen itt is adva van egy detektív-szál, itt is van egyfajta noir-vonal, viszont az egész inkább hasonlít egy kamaszfiú zavaros, problematikus, nedves álmára, mint egy épkézláb filmre. Ennyire kanos, ennyire frusztrált lelkiállapotú filmmel ritkán lehet találkozni, ha pedig hozzávesszük, hogy főszereplőként jelen van Brad Pitt (még fiatalon), Gabriel Byrne, valamint Kim Basinger, akkor tényleg elképesztőnek hat, hogy elkészült.
Olyan ez az egész, mintha egy fiktív film-a-filmben alkotás lenne az egész, annyira nem e világi és annyira abszurd az alapkoncepció. Itt mindenki dugni akar és jóformán mindenki a Kim Basinger által megformált rajzfilmfigurát szeretné megdugni, Brad Pitt pedig közben azon van, hogy senki más humanoid rajta kívül ne jusson be ebbe a "Menő világba". Vagy ha már bejut, akkor mindent megtesz, hogy ne szexelhessen rajzfilmfigurával. Mert annak beláthatatlan következménye lehet. Mint mondtam, nem jó film, de van annyira nihilista, cinikus, sötét, pajzán és rossz szellemű, hogy az ember picit elámuljon. Szóval a maga módján megkerülhetetlen, ha arról van szó, hogy élőszereplős figurákat eresztenek össze egy filmen belül rajzfilmkarakterekkel. Ralph Bakshi egyébként a film rendezője, aki szakmájának egyik nagy neve, viszont a kész film végül - a stúdióval egyet-nem-értés miatt - már nem az ő vízióját tükrözi.
Bolondos dallamok - Újra bevetésen
Volt ugye a Space Jam még 1996-ban, ami szép sikert ért el és még sokan ma is nosztalgiával képesek rá visszatekinteni. Szórakoztató film volt aranyos poénokkal és egy alibitörténettel, ami megmutatta, hogy Michael Jordan a legnagyobb király. Ennek folytatása ugyan csak 2022-ben készült, de ugyanúgy megkísérelték már hamarabb összeereszteni ezeket a bolondos figurákat. Ez volt az Újra bevetésen, ami már egészen más hangnemet ütött meg Joe Dante értő irányítása alatt. A humor jóval felszabadultabb, sokkal nagyobb tér áll rendelkezésre a főszereplőknek arra, hogy elszabadultan, "ahogy a csövön kifér"-mókázzanak. A sztori szerint Dodó kacsát kirúgják a Warnertől, majd összebarátkozik a kaszkadőr-wannabe biztonsági őrrel (Brendan Fraser), hogy aztán együtt mentsék meg utóbbi szuperkém apját a Steve Martin által alakított dúsgazdag cégvezetőtől. Érezhető, hogy a rajzfilmes közeg, az alapul szolgáló rajzfilmsorozat itt jóval nagyobb hatással bírt szellemiségileg az eredményre. Kreatívabb, mint a Space Jam, sokkal bolondosabb, ráadásul a hollywoodi közeg arra is lehetőséget ad, hogy nem kicsit önreflektív is legyen. Nem lett akkora siker végül, pedig bőven megérdemelné a figyelmet és a szeretetet.