A 2007-es Bűbáj című film jó okkal örvend kult státusznak: ötletes és szellemes módon gyúrta egybe a tündérmesék kötelező elemeit a nem kicsit kikacsintós, önreflektív stílussal. Egyszerű, de nagyszerű ötletét parádésan vitte végig a cselekményen, eközben pedig még arra sem volt rest, hogy bemutassa a nagyvilágnak Amy Adamset, akit azóta is lelkesen a keblünkre ölelünk. Nagy kérdés, hogy az évek óta ígérgetett és tervezgetett folytatás miként tudja újrakreálni, vagy továbbvinni ezt a varázst. 

A történet évekkel az előző részben történtek után veszi kezdetét: Giselle (Amy Adams) és Robert (Patrick Dempsey) házasok, babájuk van és tinédzserré cseperedő lányukkal (bocsánat, Giselle neki csupán mostohalánya - ez kulcsfontosságú a film cselekményét illetően) éppen egy új városba kényszerülnek költözni.

Giselle számára nem várt nehézségeket okoz a családi lét, ahogyan az sem könnyíti meg a dolgát, hogy nevelt lányával folyamatos torzsalkodásokat folytatnak. Egy különös varázspálcának köszönhetően azonban, kvázi végső elkeseredésében olyat kíván, amelyről nem gondolnánk, hogy bármi hátulütővel járna: egy tündérmesébe illő életet. Ez meg is történik, a terv azonban egyáltalán nem úgy sül el, ahogyan ő azt elképzelte. 

Sok irányba mehetett volna a folytatás azok után, hogy a film elején megmutatja a rendező, mennyire nem olyan életet élnek Giselle-ék, amelyet mesébe illőnek nevezhetnénk. A szenvedély olybá tűnik, hogy kihunyni látszik Roberttel való kapcsolatából, az új házukban semmi nem működik normálisan és Robert munkája sem kecsegtet túl sok jóval: őt vélhetően a monotonitás fogja megölni. Ezen a ponton a film akár elmehetett volna egy gyerekbarát Jelenetek egy házasságból-irányba, minimális varázst és fantasztikumot használva elemezni ki egy sajátosan induló házasságot, párkapcsolatot. Meg tudom azonban érteni, hogy a gyerekek nem feltétlen vevők egy Bergman stílusát mímelő, zord párkapcsolati drámára, így túlságosan nem tudom hibáztatni az alkotókat, hogy más irányba mentek el.

Giselle mindenesetre nem túl boldog, sok a viszontagság, az pedig valahol ironikus, hogy sokunkhoz hasonlóan egy mesevilágot kíván maguknak, ahol mindenki dalol, mindenki aranyos és a kenyérpirító is dalra fakad. Mondhatnánk persze, hogy nem túl ihletett ötlet, hiszen ezzel kvázi visszájára fordítja az első film alapgondolatát. Ott a tündérmeséből jöttünk a valóságba, itt pedig a valóságból menekülünk a tündérmesébe. Ám míg az elsőben megtudhattuk, hogy mindkét világnak van mit tanulnia a másiktól, hogy a valóságunk elbírna még több varázst, még több "boldogan élteket", addig a folytatás más utat választ. Giselle-lel itt nem akarják eljátszani újra a naiv kis Disney-karaktert, helyette csavarnak egyet a dolgokon és a gonosz mostoha szerepével is felruházzák őt. 

A Bűbáj 2: Kiábrándulva sorra vesz jó néhány klisét: a dacos tinédzser és a vele szót nem értő mostoha, az új hely adta viszontagságok, megfejelve egy helyi kiskirállyal (bocsánat: kiskirálynővel, őt Maya Rudolph formálja meg), kamasz szerelem és miegymás. Ezúttal is úgy kezeli őket a film, hogy közben pici önreflektivitást is belecsempész, de itt az eredményt jóval inkább éreztem egy konzervatívabb, színes-szagos Disney-produkciónak, mint egy olyan különlegességnek, mint amilyen az eredeti volt. Shankman rendezése több meseiséget biztosított a filmjének, ami azt jelenti, hogy több a speciális effektus, több a rajzfilmes vonás és arányaiban kevesebb "városiasság" szorult bele.

Ez a döntés egyrészről megnyerhet magának több gyerkőcöt, ezt elismerem, másrészről viszont úgy éreztem, hogy fonák módon a sok fantasztikus elemmel kicsit a varázst is eltompította. Mintha csak a történet gyengeségeit próbálták volna kompenzálni. De persze lehet, hogy csak az olcsón megvalósított, CGI-macska nem hagy nyugodni. 

A színészek most is láthatóan jól érezték magukat a karaktereik bőrébe bújva: Adams továbbra is egy tünemény, a gonosz mostoha szerepét is szórakoztatóan hozta, Maya Rudolph-fal való közös "gonosz"-számuk pedig a film egyik csúcspontja számomra, viszont James Marsden most - érthetően - kevesebb bohókás megnyilvánulást kapott. Gabriella Baldacchino Morganként igyekszik kitűnni a lázadó kamasz szerepében és picit mintha a cselekmény igyekezne őt teljes értékű főszereplőként előtérbe tolni, de valahogy mégsem kapja meg azt a reflektorfényt, amit a szerepe tulajdonságánál fogva érdemelt volna. Így akadt egy-két szépen elénekelt száma, néhány természetesen tinis kirohanása, de a prímet Adams vitte, Rudolph-fal kiegészülve, akik megkapták a maguk látványosabb lehetőségét a kiemelkedésre. Ami pedig Patrick Dempsey-t illeti, hasonlóan unalmas jelenség, mint az elsőben. Épp csak az elsőben ez egybeesett a karakterével és annak szürkeségével, itt jelenlétének a cselekmény szempontjából lényegi funkciója nem volt - kár, hogy próbálták beleerőltetni és beletenni egy felesleges szerepbe. 

Összességében úgy érzem, egy kevésbé markáns jellemvonásokkal, kevésbé karakteres ízjegyekkel és kevesebb eredeti ötlettel megtoldott folytatást kaptunk. Ártalmatlan szórakozásnak így is megteszi, sokan fogják benne örömüket lelni, ebben biztos vagyok, jó volt látni újra a színészeket, de néhány nappal a megtekintése után sem érzem, hogy maradandó élményt nyújtott volna.