A cikket A Bourne-csapda 20. évfordulója kapján frissítettük fel, egészítettük ki.
Robert Ludlum hőse kétségtelenül meghatározta az akciófilmes trendeket a 2000-es évek első évtizedében (és teszi azt még mindig). Ebben közrejátszott az is, hogy az író a hangvételt tekintve megtalálta a tökéletes egyensúlyt a regényeiben: nem ment el annyira a könnyed extremitások felé, mint Ian Fleming James Bondja, viszont közel sem volt olyan száraz, mint John le Carré novellái, ezzel pedig meglepően hiteles, mindamellett izgalmas képet festett a hírszerzésről, tehát filmes alapanyagnak ideális volt. Persze ehhez kellettek olyan alkotók, mint Doug Liman, Paul Greengrass vagy a szerephez meglepően jól passzoló Matt Damon, hogy az olyan háttéremberekről, mint a forgatókönyvíró Tony Gilroy vagy a zenéért felelős John Powell már ne is beszéljünk, persze a halhatatlansághoz mindig göröngyös út vezet.
A Bourne-rejtély (2002)
A hidegháború befejezése után nem lehet azt mondani, hogy tobzódtunk volna a kémthrillerekben, hiszen az eredeti szakmához hasonlóan a filmeseket is új helyzet elé állította a világ átrendeződése. A 90'-es évek első felében James Bond mély álomban szunnyadt, hogy aztán hatalmas robajjal térjen vissza és vezesse át hősét a XXI. századba, mellé pedig betársult Tom Cruise is a lehetetlen küldetéseivel. Ugyanakkor mindkét franchise csak kiindulási alapnak használja a spionok közegét és inkább képviselik az akció-kaland műfaját, semmint a hideg konspirációk világát, habár a 007-es a Skyfallal visszatérni látszott oda, ahonnan elindult. Ráadásul az olyan látványfilmek, mint a Mátrix, a Star Wars előzménytrilógia, vagy a két fantasy titán Harry Potter és A Gyűrűk Ura is a nézők valóságból történő menekülését hivatott elősegíteni, aminek egyik legfőbb oka a milleniumot követően a szeptember 11-ei tragédia volt.
Utóbbi kihatással volt az első Bourne-mozira is, a filmet ugyanis 2001 őszén mutatták volna be, azonban a terrortámadás okán jobbnak látták a premiert fél évvel elodázni (amit még egyszer megtettek, hogy ne Matt Damon másik filmjével, a Szilajjal mutassák be egy napon), valamint a keretes szerkezetet is elhagyták, melyben Bourne visszaemlékezik a filmben történtekre (ez egyébként a DVD-n megtalálható opció). Emellett pedig ott volt a rendező, Doug Liman személye is, akinek az olyan kis költségvetésű, de egy bizonyos réteg körében kultstátuszt kivívó filmek, mint a Bárbarátok és a Nyomás! után ez jelentette a nagy hollywoodi kiugrást, aki a producer Frank Marshall (Indiana Jones-filmek) mellett a főszereplő Damonnal is összerúgta a port, részben a folyamatos újraforgatások miatt.
Pedig Liman alapkoncepciója, miszerint felidézi az európai krimik hangulatát, mellőzve a CGI-t, és egy lényegesen realistább megközelítést alkalmaz, de közben a korhoz is igazítja Ludlum hősét (akinek már volt egy szóról szóra történő, két részes feldolgozása 1988-ban Richard Chambarlainnel a főszerepben) alapvetően szimpatikus és többnyire működőképes is. A probléma az, hogy az érdekes alaphelyzetet, vagyis a szuperügynök amnéziáját, az én keresését és az ebből fakadó (némileg újszerűnek ható) morális válságát nem sikerült megfelelően kiegyensúlyozni a történet alkotta suspense-szel, így a szufla a film végére elfogy és ez leginkább Chris Cooper korrekt, de alulírt figuráján érződik.
Magának a szériának viszont kétségtelenül a legfurcsább húzása, magát a címszerepet alakító Matt Damon. A hétköznapian kölyökképű ábrázata ugyan tökéletesen passzol egy a múltját kutató szuperügynökhöz, kételyeit, félelmeit viszont már nem mindig sikerül elhitetnie a nézővel, ahogy az erőltetett szerelmi szál sem működik, az egyébként elégséges teljesítményt nyújtó Franka Potentével, így hiába feszültek és ütősek az akciók (mint például a menekülés a bankból vagy az autósüldözés), nincs sem elég nagy súlyuk, sem pedig elég nagy tétjük… Most még.
Értékelés: Tisztes középszer
A Bourne-csapda (2004)
A nehézkes forgatási körülmények ellenére is az első rész a 60 millió dolláros gyártási költségeit csak az Egyesült Államokban sikeresen megduplázta és alapvetően a kritikák is szerették, tehát adta magát, hogy Ludlum második könyvét is feldolgozzák, persze továbbra is kiindulási alapként, és nem szó szerinti adaptációként kezelve a könyvet, lévén az még javában a hidegháború alatt íródott. Értelemszerűen Liman röpült (de executive produceri státuszban azért megmaradt) és kerestek egy olyan rendezőt, akivel könnyebb együttműködni, de közben friss vért is hozna a szériába. Az ilyen esetek Hollywoodban (különösen mostanság) általában nem jelentenek mást, mint egyszerű bérmunkát, de itt szerencsére épp az ellenkezője történt. Marshallék igyekeztek megtartani az előző rész csonttörő, ugyanakkor realisztikus hatását, de egy folytatáshoz mérten emelni is a téteket. Végül a brit Paul Greengrass-t maga a főszereplő, Matt Damon hozta a fedélzetre, akinek különösen tetszett a direktor azt megelőző, többszörösen díjnyertes munkája, az 1972-es, Észak-írországi zavargásokat feldolgozó Véres vasárnap és annak dokumentarista stílusa.
Greengrass pedig abszolút jó választásnak bizonyult. Először is ügyesen továbbgördítette az első rész cselekményét a még mindig múltját egyszerre kutató és attól kísértő Bourne-nal, a cselekményt hihetetlenül feszesre vette (az egész film másfél órás) és megfosztotta minden felesleges sallangtól, így az első rész halovány szerelmi szálára hamar pontot tesznek, ezáltal nemcsak jelentős érzelmi motivációt adva a főhősnek - nemcsak erre, hanem a következő részre is -, hanem ezzel megteremtve azt az abszolút XXI. századi magányos főhőst, aminek már az első rész is próbálta (sikertelenül) beállítani: egy csendes, de vérprofi gyilkológépnek, aki nem sebezhetetlen, és aki megkérdőjelezi önmaga emberségét és egykori felettesei tetteinek a jogosságát. Utóbbi egyébként felfogható a Bush-éra kritikájaként is, amit az első részből visszatérő, de némileg profilt váltó Brian Cox figurája csak még jobban aláhúz.
Mostanra pedig Matt Damon és Bourne karaktere is teljes mértékben egymásra talált, ugyanis szűk színészi eszköztára remekül passzolt a mostanra csendes, de profi ügynökké váló figurához. Az újonnan belépők közül a Bourne utáni hajtóvadászatot vezető Joan Allen viszi a prímet a szigorú Pamela Landyként, Karl Urban bérgyilkosa pedig van olyan jó, mint az előző rész szótlan Clive Owenje. Mindemellett a rendező a dokumentarista látásmódjával elérte, hogy a néző ott legyen az akció sűrűjében és a saját bőrén érezze az ütéseket, lövéseket és karambolokat, ami leginkább a fináléban, minden idők legjobb autósüldözéses jelenetében érződik, a nézőben komoly kétségeket támasztva afelől, hogy a vértől tocsogó főhős ép bőrrel kerül ki a kalandból. Greengrassnak pedig úgy sikerült rákontráznia az első részre, hogy közben nem ment át agyatlan akciózásba. Sőt! A film középső részében lényegi akció nem is történik, vagy legalábbis nagyon kevés, és jobbára csak Bourne és a CIA (vagy az aktuális helyi szerv) közötti fogócska zajlik. Viszont a feszes narratívának hála végig székbe szögezi a nézőt, egészen a drámai végkifejletig, ezzel pedig a műfaj egyik legjobbjává avatva az amnéziás ügynök második kalandját.
Értékelés: Ezt látnod kell!
A Bourne-ultimátum (2007)
A rendezőváltás nemcsak a kritikai visszhangon, hanem a kasszáknál való szereplésnél is érződött (75 milliós gyártási költségre egy százassal kontrázott rá a bevétel csak Amerikában), így három évvel később jöhetett a harmadik rész, és ez idő alatt a rendezőként visszatérő Greengrassnak is sikerült növelni szakmai ázsióját az Oscar-jelölésig eljutó A United 93-assal. Ennek tükrében nem csoda, hogy harmadjára olyan kirobbanó anyagi és kritikai sikert (többek között három technikai Oscar-díjat) értek el, mint amilyen fékevesztett tempót az Ultimátum diktál. Én mindezek ellenére némileg mégis értetlenül állok a mennybemenetel előtt.
Azt viszont szögezzük le, hogy ez az epizód egy nagybetűs ADRENALINLÖKET, ami úgy feltölt energiával, hogy egy ütvefúró is felesleges lenne falbontáshoz, mert olyan könnyedén kifejeled a ház oldalát, és amely még most is könnyedén maga mögé utasítja az akciófilmek nagy részét. Greengrass itt járatta csúcsra az ő realisztikus, "kamerarángatós" stílusát, viszont újat mondani már látványosan nem tudott. Ugyanis A Bourne-ultimátum kizárólag az elődök lefektette alapokat hasznosítja újra, és van, amit már pofátlan módon: Bourne-t megint emlékek gyötrik, miközben megint ráterelődik a gyanú; ismét szembesíti a rá vadászó ügynököt (a széria talán legjobb ellenlábasát szolgáltató David Strathairnt), hogy hazudik; a finálé megint egy autósüldözésbe torkollik; ezúttal még erősebb a Bush-kormányzati kritika a CIA vezetőségének felelősségre vonásának képében, vagy a most már egyértelműen izzadságszagúan beemelt Nicky hajvágás jelenete is az első részt idézi, ahogy a záró képsorok is, amelyek viszont remekül keretbe foglalják az egész trilógiát.
Röviden: ennek a résznek van a legkevésbé története. Pontosabban fogalmazva: csak az elsőnek volt igazán, amit a folytatás még ügyesen továbbgondolt, míg a harmadiknak már nincs, de Greengrass és a forgatókönyvíró, Tony Gilroy ezt ügyesen leplezi, ebben pedig a még mindig reális akciók mellett nagy szerepe van az olyan ötletes narratív elemeknek, mint a második rész zárójelenetének kulcsmomentummá emelése (ezzel az idősíkokat is megkeverve), valamint a továbbra is egyszerre esendő és kemény főhősnek, akit Damon továbbra is hitelesen hoz. Ennél fogva hiába van az izgalmi csúcspont az első epizódhoz hasonlóan most is a film közepén a tangeri üldözéssel, és hiába nincs igazán érzelmi kiteljesedés, mint amilyen a második rész könyörtelen (ön)vallomása, Mr. Bourne sikeresen beverekedte magát a filmvilág felejthetetlen akcióhősei közé, ami csak a legnagyobbak érdeme.
Értékelés: Kifejezetten jó
Lapozz tovább, a cikk folytatódik a következő oldalon!