A Bourne-Hagyaték (2012)
Éppen ezért volt bajban a Universal, amikor az aranytojást tojó tyúkja sehogy sem akart még egy részt fialni. Greengrass nem talált egy ötletet sem olyan jónak, hogy folytathassák a szériát - a forgatókönyvíró Tony Gilroy-jal mind ő, mind pedig Damon több ízben összerúgta a port korábban -, a színész pedig kijelentette, hogy csak akkor hajlandó újfent alapos testedzésnek alávetni magát, ha a rendező van a film élén. Ez nem történt meg, azonban Gilroy olyan ötlettel állt elő, amely mind a producerek, mind a Universal fejeseit meggyőzte. Eszerint nem az amnéziás ügynököt kell újfent a középpontba állítani, hanem a tombolását követő következményekre koncentrálni egy új, hasonlóan jól képzett ügynökkel a középpontban. Így született meg Aaron Cross figurája, aki kollégájával ellentétben nem küszködik a demencia semmilyen formájával, sőt mi több, Bourne-hoz képest kifejezetten szószátyár és kíváncsi, ugyanakkor a kiképző programja miatt erős gyógyszeres addikcióval küzd. Azonban az utánpótlást megnehezíti, hogy felsőbb utasításra az illetékes Eric Bryer éppen felégeti a CIA minden programját, beleértve Cross-t is, aki szövetkezik az ellátmányért is felelős Dr. Martha Shearinggel, aki szintén csodával határos módon élte túl a tisztogatást, hogy együtt meneküljenek a Cég kirendelt bérgyilkosai elől.
Az ezúttal rendezői pozíciót is betöltő Gilroy filmje azonban mind anyagilag, mind kritikailag csalódást keltő lett. Pedig itt is minden adva van egy igazi Bourne-kalandhoz: a szennyesét eltüntetni próbáló ügynökség, egy rátermett szuperügynök, csontrepesztő akciók. Azonban a hangsúlyok ezúttal látványosan eltolódtak. Míg a trilógia részről részre fékevesztettebb tempót diktált, addig Gilroy visszavett a sebességből és a Francia kapcsolatot több ízben megidéző hármas helyett egy komótosabb, sötétebb, A keselyű három napja előtt tisztelgő epizódot rendezett.
Erre pedig már csak az új karakterek és a kitágult kémuniverzum miatt is szükség volt. És minden tiszteletem Matt Damon szótlan főhőséé, Jeremy Renner karaktere akkor is lényegesen szerethetőbb. Míg Bourne folyamatosan a múltja terhétől volt sújtva, a trilógia végére pont az nem derült ki, hogy mi is késztette őt arra, hogy a CIA kötelékébe álljon (na, talán majd most). Cross kíváncsi, hovatovább pimasz karaktere sokkalta humánusabb karaktert ígér, amit Jeremy Renner maximálisan be is lak, aki azért is kapta meg a szerepet, mert a Mission: Impossible - Fantom protokollban maga végezte el a kaszkadőrmutatványai nagy részét. Rachel Weisz a kelleténél ugyan többet sipítozik és nem is különösebben megerőltető a karakter számára, viszont hiteles marad a rémült doktornő szerepében. Edward Norton tisztogatója pedig sok szempontból a széria legijesztőbb ellenlábasa, aki az elődökkel ellentétben nem a saját szennyesét próbálja rejtegetni, de azt a legkisebb szemrebbenés, vagy lelkiismeret furdalás nélkül teszi. Éppen ezért kár, hogy a végére szinte teljesen háttérbe szorul - plusz egy flashbacket leszámítva nem is feszülnek egymásnak intellektuálisan Cross figurájával - a végén a kalapból előrángatott bérgyilkos pedig teljesen erőtlen, de legalább a manilai üldözés visszaadja az elődök hangulatát.
Jó ideig úgy volt, hogy a szerény fogadtatás ellenére Aaron Cross visszatér, de a készítőknek erről a tervükről ideiglenesen le kellett mondaniuk, amikor is Damon és Greengrass bejelentette, hogy a Snowden-ügy és a megfigyelési botrányok kapcsán megtalálták azt, amire reflektálhatnak Jason Bourne-on keresztül, de a producer, Frank Marshall továbbra sem mondott le abbéli szándékáról, hogy Bourne és Cross egy filmben rántsa le a leplet a CIA mocskos kis titkairól.
Értékelés: Kifejezetten jó
Jason Bourne (2016)
Amikor 2002-ben Jason Bourne beviharzott a vásznakra, a maga szikárságával kellemes alternatívát nyújtott az akkor éppen önparódiába fulladó Bond-széria látványorgiáival szemben. Érdemi kihívó hiányában izgalmasnak és frissnek hatottak a múltját kutató ügynök kalandjai, aki az akciózások közepette a kormányzati visszaélésekre is felhívta a figyelmet, ezzel együtt pedig nyers vizualitása megreformálta a műfajt. Bourne utolsó felbukkanása óta 9 év telt el és ugyan megpróbáltak gondoskodni az utánpótlásról, Aaron Cross-t nem zárta szívébe a közönség, és az érdemi újdonság is hiányzott, ahogy a filmeket majmoló összes epigonalkotásból is. 2016-ban a legendás ügynök ugyan visszatért, hogy bebizonyítsa, ki is a kém a gáton, önmagában mégis túlságosan kiismerhetővé vált a recept, és kevés az érdemi újdonság ahhoz, hogy felejthetetlen maradjon.
Paul Greengrass elmondása szerint Jason Bourne újabb eljöveteléhez hosszú évekig nem talált megfelelő sztorit, azonban a Snowden-ügy kipattanása, valamint utóhatásai, nem beszélve a közösségi médiumok térnyeréséről, az itt fellelhető adatokkal való visszaélésekről kellően meggyőzték arról, hogy az egyébként szépen lekerekített trilógiát folytassa. És valóban: a kormányzati összefonódások a startup vállalatokkal, az internetes szabadságjogok megkérdőjelezése, a hírmanipulációk, a kelet-európai lázongások, valamint a már ismert hatalmi harcok a háttérben mind-mind fájdalmasan aktuálissá teszik Greengrass művét.
Mégis azt kell mondanom, hogy ez inkább csak ürügy. A Bourne-filmeknek sosem a sztori volt az erősségük. Az első résztől kezdve egyre vékonyabb volt az alap: Bourne kutatja, ki is ő (Bourne-rejtély), mit tett (Bourne-csapda), hogyan lett az, aki (Bourne-Ultimátum), most pedig a fő kérdés az, hogy miért lett a 21. századi kémek übermensch-e, miközben eme küldetések alatt az ügynökség finoman fogalmazva sem túl etikus működésére is fény derült. Hogy milyen ügybe keveredett akár önhibáján kívül, akár mások befeketítő hadjáratának köszönhetően, az majdhogynem mellékes volt Bourne énkeresése szempontjából, így ha a hátteret elvesszük, a lényegen semmit sem változtatott volna, ha az aktuális kaland évekkel ezelőtt elkészül, vagy sem, a lényeg továbbra is az, hogy borsot tör a CIA orra alá, miközben a múltja egy darabkáját kutatja.
És itt érkezünk el a Jason Bourne (talán) legnagyobb hibájához: Greengrassék legújabb menete nem több, mint az előző részek hol jobb, hol kevésbé jó megidézése. Már az Ultimátum is gyakorlatilag ezzel élt, viszont ott a tempó könnyedén maga alá temette az önismétlést. A csontrepesztő akciókat mostanra már nem lehet hova fokozni, Bourne fifikás megoldásaira nem rácsodálkozunk, vagy elismerően csettintünk, hanem ismerős elemként köszöntjük, amire csak rájátszik John Powell David Buckley-val közösen jegyzett, erőtlen zenéje is. Ráadásul hiába rúgta össze a port mind Greengrass, mind az ezúttal producerként is közreműködő Matt Damon a korábbi részek szkriptjét jegyző Tony Gilroy-jal többször is, az azóta rendezőként is bizonyított forgatókönyvíró hiánya nem egyszer szembeötlő. Gilroy rendkívüli természetességgel képes az alapvetően száraz szövegeket szereplői szájába adni, az ezúttal a széria számára nem ismeretlen Christopher Rouse-szal közösen jegyzett forgatókönyvbe Greengrass-ék azonban nem egyszer rendkívül patetikus és közhelyes mondatokkal operálnak, ami kizökkenti a nézőt a realitás érzetéből és a korábban szépen lezárt történet újraindítása is itt-ott a ritmus kárára válik.
Szerencsére újdonsült karakterei ezen nem éppen elhanyagolható hiányosságokért maximálisan kárpótolnak. Míg a megasszonyosodott Julia Stiles Nicky-je, vagy a lényegében még mindig ugyanazokat a köröket futó, de a szereppel még mindig maximálisan azonos Damon Bourne-ja híján van az érdemi frissességnek, addig az Oscar-díjas Alicia Vikander ügynöknője végig a bizonytalanságban tartja a nézőt a motivációit illetően, Vincent Cassel a legtöbb karakterjeggyel és motivációval rendelkező bérgyilkos (ami az eddigiekhez képest nem nagy teljesítmény), Tommy Lee Jones pedig magasan a széria legmanipulatívabb gennyládája, pedig abban aztán szoros a verseny.
Jason Bourne visszatérése tehát túlságosan elhúzódott ahhoz, hogy olyan erővel izzítsa fel a zsánert, mint tette azt 10 évvel azelőtt, és ha csak nem engedik össze Jeremy Renner ügynökével egy (Aaron) crossover keretében, a szériát felemésztheti a folyamatos önismétlések sorozata. Mindazonáltal Greengrass szerencsésen visszakanyarította az akcióthrillerből a kémthrillerek világába a szériát és ha az Ultimátum tempója megismételhetetlennek is tűnik, mind a zsáner, mind a sorozat rajongóinak kihagyhatatlan darab.