Lássuk be, hogy manapság jelentős hiánycikket képeznek mind az igazi kaland mozik, mind a régi vágású kardozós filmek. Ezek romantikája valahogy divatjamúlttá vált a kalózokkal egyetemben. A Karib-tenger kalózai széria mégis visszahozott valamit ennek vadromantikájából, és temérdek érdeme mellett teremtett egy feledhetetlen antihőst is Jack Sparrow (kapitány!) képében.
20 éve annak, hogy Jack Sparrow és vad kompániája először hajóztak ki a mozivásznakra, ami éppolyan jó apropót szolgáltat az egyszeri filmrajongónak a nosztalgiázásra, mint tengeri haramiának a rumvedelésre. Nézzük, hogy milyenek lettek az eddigi A Karib-tenger kalózai filmek.
A Karib-tenger kalózai - A Fekete Gyöngy átka (2003)
Kalózok! Ahogy a 2003-ban útjára indult szériában egy kihalófélben lévő "mesterség" űzői, úgy a kalózos témájú mozik is a feledés homályába vesztek. Nem is csoda, hiszen a zsáner óriási pénzeket emészt fel, amelyek nem is igazán térültek meg és mióta Renny Harlin 1995-ös A kincses sziget kalózaival elsüllyesztette az amúgy is már súlyos lékekkel tarkított Carolco stúdiót, így nem csoda, hogy az Aladdin írói, Ted Elliot és Terry Rossio forgatókönyve a '90-es évek óta vesztegelt a hollywoodi stúdiórendszerben. A blockbuster guru producer, Jerry Bruckheimer azonban jó érzékkel ismerte fel a történetben rejlő lehetőségeket (alcímet is azért kapott, mert bízott a folytatásban) és az akkoriban éppen válságban lévő Disneytől - akik jóformán csak a Pixarnak köszönhetően könyvelhettek el némi profitot az éves könyvelésben - sikerült 140 milliós költségvetést kiharcolnia vidámparki látványosságuk adaptációjához. A rendezésre megnyerte az Egértanyát és A mexikóit dirigáló Gore Verbinskit, aki ezzel a két teljesen eltérő stílusú filmmel bizonyította rátermettségét. Feltörekvő színészek terén Keira Knihtley-t és az A Gyűrűk Ura révén tinilányok milliói falán posztereken díszelgő Orlando Bloomot sikerült leszerződtetni, míg a veteránszínész fronton pedig Jonathan Pryce és Geoffrey Rush erősítette a stábot. Jack Sparrow karaktere is egy rutinos színészt kívánt, a forgatókönyvírók Hugh Jackmant szemelték ki a szerepre, végül annál a Johnny Deppnél landolt a szerep, aki Tim Burtonnek és a független filmeknek köszönhetően kultstátuszt vívott ki magának a filmrajongók körében, azonban nem volt egy A-listás sztár. Depp ugyan merész ötletekkel bombázta Bruckheimeréket (például, hogy Jacknek ne legyen orra) és bizonyos fokig hajlandó is volt engedni ezekből, de ragaszkodott ahhoz, hogy a kalózkapitány küllemében egy napszúrást kapott ciscói transzvesztitára emlékeztessen, máskülönben rá ne számítsanak. Neki lett igaza: A Fekete Gyöngy átka 2003 igazi sleeper hitje volt, Depp pedig nem csak megteremtett egy filmtörténeti jelentőségű karaktert, hanem kiérdemelte élete első Oscar-jelölését is.
Eme hosszúra nyúlt bevezető után viszont térjünk is rá, hogy miért is szerepel kiemelkedő helyen a mai napig a kalandfilmek tengerében? Elvégre a sztori szögegyszerű, azonban nem is ebben rejlik az erőssége, hanem egyrészt amilyen érzékkel vegyíti a romantikus kalandfilmeket a kísértethistóriákkal, másrészt ahogy röhögve kigúnyolja a műfaj szabályait. Verbinskiék felfogása szerint a kalózok a korszak rocksztárjai voltak, a szabadság megtestesítői, így pont a becsületes hősszerelmes Will Turner válik egy sótlan, érdektelen figurává (amire Bloom "tehetsége" csak ráerősít), miközben Sparrow báját pont az adja, hogy sohasem tudni (ahogy azt a filmben meg is jegyzik) hogy éppen kinek az oldalán áll. A kincskeresés sem a gazdagságért folyik (elsősorban), hanem a szabadságért, amitől az átok megfosztotta Barbossát és legénységét.
A rendező saját elmondása szerint is egy karakterorientált kalandfilmet akart készíteni, és pont ettől válik rettentően szerethetővé a Fekete Gyöngy átka: a sík egyszerű sztorit mindig a karakterek aktuális érdekei, egymáshoz fűződő viszonyuk határozza meg, miközben céljuk egyszerű és világos. Verbinski és a forgatókönyvírók pedig jó érzékkel adagolják nemcsak az akciójeleneteket, hanem az információkat is. No meg persze a humort. Nem csupán Sparrow megjelenése, járása, követhetetlen gondolatmenete és összegabalyodó nyelve adja a poénforrást, hanem a némafilmeket idéző gagek halmaza. Depp egyébként is a korszak rajongója és a burleszkelemek nem csupán az ő játékában érhetők tetten, hanem Pintel és Ragetti, vagy a két tengerésztiszt figurájában is jó érzékkel tér vissza Stan és Pan szelleme.
Ha pedig már szellemek. A kezdetben valóban ijesztő kísértetekből úgy csinálnak viccet Verbinskiék, hogy azok tekintélyükből, fenyegetettségükből semmit sem veszítenek, amihez még hozzáadódik a rendező kiváló vizuális érzéke. Ebben persze közrejátszik az ellenoldalt képviselő Geoffrey Rush tehetsége is, akinek Barbossája amellett, hogy feloldozását keresi, nem ejtették a fejére, éppen ezért tud felérni Depp Sparrowjához, a Fekete Gyöngy átka pedig a legjobb kalandfilmekhez.
Értékelés: Ezt látnod kell
A Karib-tenger kalózai - Holtak kincse (2006)
Bruckheimer tehát (ekkor még) jó lóra tett, a film több mint 650 millió dollárt keresett világszerte (ebből csak 300-at hazájában), DVD-n pedig még inkább kultstátuszra tett szert, így nem is volt kérdéses a folytatás, a kérdés csak a mikor. Végül a készítők amellett döntöttek, hogy a második és a harmadik részt egyszerre veszik fel, hasonlóan a Vissza a jövőbenhez, a Mátrixhoz és az A Gyűrűk Urához, epizódonként közel kétszer akkora költségvetésből, így Verbinskiék több, mint 500 millió dollárból (!!!) gazdálkodhattak. Ezzel nem kevés kockázatot vállaltak a Disneynél, ráadásul teljes függetlenséget kaptak Bruckheimerék, ami olykor-olykor az egeres céghez képest is meglepő brutalitásban öltött testet, de végül Bruckheimeréknek lett igaza. 2006 legnagyobb sikere volt a második kalózkaland, és több addigi bevételi rekordot is megdöntött (első hétvége, leggyorsabban elért 100, majd 200 millió dolláros bevétel), amiben Depp akkori mérhetetlen sztárereje is közrejátszott, ellenben Tom Cruise-zal, aki akkoriban éppen a kanapén ugrálva igyekezett elföldelni a karrierjét. Plusz a Holtak kincse sikere rávilágított arra, hogy mennyire igény is volt egy ilyen nagyszabású franchise-ra: a képregényfilmek akkor még inkább felfutóban voltak, a Star Wars pedig akkor éppen elbúcsúzni látszott. Más szóval jókor jött, és Verbinskiék többnyire jó érzékkel folytatták a megkezdett utat.
Persze tagadhatatlan, hogy a Holtak kincse a tipikus folytatások mintapéldányainak sorát gyarapítja: nagyobb, látványosabb, rémisztőbb… és üresebb. Persze nem vészesen, mert a lehető legjobb értelemben vett popcornmozi, amelyben közel tökéletesen ötvöződnek a rémmesék és a romantikus kalandmozik hagyományai. A Bolygó Hollandi és legénysége elrettentő és rettentően ötletes megvalósításában, a CGI alól ki sem látszó Bill Nighy a vicces skót akcentusával pedig legalább akkora szám, mint azt megelőzően Gollam volt (ment is érte az Oscar a vizuális effekteseknek, megérdemelten). Azonban az újdonság varázsa Jack Sparrow kiszámíthatatlanságával együtt odaveszett. Depp is már többször megy át bohócba, mint az ildomos lenne, a figura vonzerejét adó kiismerhetetlenség pedig kiismerhetővé vált.
Verbinski az első résszel ellentétben most egy történetorientált filmet szeretett volna, azonban a sztori semmivel sem bonyolultabb, mint az első, talán még egyszerűbb is. Az előd egységes egészet alkotó fogaskerekeit mozgásba kellett lendítenie ismét és ez a kényszeredettség nem egyszer szembeötlő. A kannibálok szigetén játszódó jelenetsor amennyire szórakoztató (nagyon), annyira felesleges is, Pintel és Ragetti visszahozatalát jóformán csak a humorfaktor növelése indokolta (de bejött) és míg az előd elsősorban a műfajból idézgetett és űzött belőle gúnyt, addig a Holtak kincse javarészt csak az első részből. Csupán a karakterek és velük együtt a motivációk száma az, ami növekedett, de ezt önironikusan összegzi is a film a széria csúcspontjának számító malomkerekes csörte nyitányában, amely még ennyi év után is sírva alázza a mainstream filmgyártás hasonló szekvenciáit, legalábbis ötletességben és humorban mindenképp. Azt viszont a középső epizód sem tagadhatja le - és szerencsére nem is próbálja - hogy a nagybetűs SZÓRAKOZTATÁS jegyében készült, és mint tudatos második epizód szépen teaseli is a közönségét egy bazi nagy cliffhangerrel.
Értékelés: Kifejezetten jó
A Karib-tenger kalózai - A világ végén (2007)
2007 legvártabb filmjévé ezek után pedig egyértelműen Jack Sparrowék trilógiazáró akkordja lépett elő, a készítők pedig igyekeztek megfelelni az elvárásoknak, pedig köztudott volt, hogy hiába forgatták egyszerre a második résszel, A világ végénnek még nem volt kész a szkriptje. Persze bizakodásra adott okot, hogy maga Peter Jackson segítette Verbinskit tanácsaival az ilyen jellegű problémák áthidalására (utóforgatások), így okkal bizakodtak a rajongók, mégis a záróepizód azon keserű csalódások közé sorakozott fel, amelyeknek 2007 már megágyazott a Pókember 3-mal és a Harmadik Shrekkel. Gigászi siker volt ugyan ez is anyagilag, de a sok szál, amit Verbinski még éppenhogy össze tudott fogni, itt már egyértelműen szétcsúszott, a karakterek motivációi pedig sokszor érthetetlenné váltak.
Azonban az évek mégis megszépítették ezt a gigászi filmmonstrumot, mely korának legdrágább filmje volt (300 milliós büdzsé), de annak minden centje vissza is köszön a hatalmas díszletek és látványos, de nem üres, hanem nagyon is kreatív vizuális effektusok formájában. Verbinski látványhoz való érzéke egyértelműen itt csúcsosodik ki igazán: a hatalmas vízesés a világ végén, a Fekete Gyöngy a homokdűnék között, majd a szökés Davy Jones börtönéből és a finálé az örvényben a legegyedibbé varázsolják a zárlatot, ha a legjobbá nem is.
Ugyanakkor a vizualitás mellett A világ végén a legmerészebb epizód és számos ponton szembemegy a hollywoodi elvárásokkal, ami meg is magyarázza a film negatív hátszelét, miközben az elhintett nyomok, utalások megágyaznak azoknak a fordulatoknak (Will sorsa, a kard és a nyaklánc szerepe), amelyeket annyian nehezményeznek. A nyitányban gyereket akasztanak (egy Disney-filmben!), a közönségkedvenc főszereplőt az első 45 percben teljesen elhanyagolják, hogy a visszatérők (Barbossa rules!) és az újak (Sao Fang meh!) jobban érvényesülhessenek. A végén pedig nem rest elválasztani a széria szerelmespárját egymástól, tehát a Disney (A DISNEY!) simán szembeköpi a "Boldogan éltek, míg meg nem haltak." mantrát, Jack és Barbossa éppen ott van, ahol a Fekete Gyöngy átka elején: előbbi ismét a Gyöngy nyomában, utóbbinak pedig van miért keresnie Sparrowt. Ezzel egy szép - ha nem is hibátlan - keretet zárt le a trilógia, amelyet innen már kár lett volna folytatni. Sajnos azonban a producereket és stúdióvezéreket még a kalózoknál is nagyobb kapzsisággal átkozta meg a sors.
Értékelés: Ezt látnod kell
A Karib-tenger kalózai - Ismeretlen vizeken (2011)
"And the show must go on!" Valahogy ezzel magyarázhatták ki Bruckheimerék, hogy folytatni kell a szériát, amire több mint 3 milliárd oka volt. Verbinski azonban már nem állt kötélnek és inkább már a Rangóval foglalkozott (abszolút megérte), ahogy Orlando Bloom és Keira Knightley sem vállalta már a visszatérést, Johnny Depp nélkül pedig ugye elképzelhetetlen volt a folytatás. Megvolt rá az esély, hogy a jellegtelen szerelmi szál nélkül végre az igazi rocksztárok töltik ki a teret, az Ismeretlen vizeken mégis a tökéletesen elhibázott folytatások mintapéldánya.
Pedig érthető volt a szándék, hogy egy új trilógia nyitódarabjának szánják, ami visszahozza az első rész báját, és nem a nagyszabású látvány dominál. A forgatókönyvírók ugyanazok voltak, Dariusz Wolski is ismét beült a kamera mögé, Hans Zimmer is visszatért a zenekari árokba, a főgonosznak megnyerték Ian McShane-t, mint Feketeszakáll és Penelopé Cruz is mint Jack nagy szerelme ígéretes koncepciót ígért. Az Ismeretlen vizeken a bizonyítéka, hogy mennyi múlik egy jó rendezőn, Rob Marshall pedig a legtúlértékeltebb hollywoodi rendezők egyike, aki azért kapott Oscar-díjat, mert lényegében egy Broadway előadást felvett nagynevű sztárokkal (a Chicagóról van szó).
A 250 milliós költségvetés ugyanis meg se látszik a filmen, a látványvilág pedig szegényesebb, mint az első részé, ami fele ennyiből készült. Hiányoznak azok a vizuális gagek, amelyeket Verbinski hozzáadott az egyszerű történethez, emellett rettentő ritmustalan az egész, ami egy színházi rendezőre nézve különösen kínos. Ez már a londoni nyitányban kitűnik, amelynek szürkesége kellemes alternatíváját jelenthetné a trópusoknak, valamint a néhai Richard Griffits röpke szereplése György királyként és Judi Dench cameoja is üde színfolt, a szökésjelenet se nem elég ötletes, se nem elég ritmusos, a véletlenszerűen feltűnő ismerősök felbukkanása pedig egyenesen idegesítő és öncélú. A finálé pedig hiába idézi az első részét, kínos végjátékba torkollik amiben jobbára addig margón vitorlázó karakterek (spanyolok) keverednek bele.
Ian McShane és zombi legénységéből is hiányzik az a fenyegető jelleg, ami elődeit emlékezetessé tette, Sam Claflin hittérítője pedig fájdalmasan kiaknázatlan marad (pedig lenne benne potenciál, több mint Will Turnerben) és könnyes szemű hősszerelmessé degradálódik a végére. Emellett hiányoznak az olyan szórakoztató mellékkarakterek, mint Pintel és Ragetti, vagy a szedett-vedett legénység olyan tagjai, mint Mr. Cotton (és papagája), de meg kell kockáztatnom, hogy Will és Elizabeth is. Hiába voltak teljesen súlytalanok, ők jelképezték a normalitást Jack Sparrowval és az erkölcstelen kalózokkal szemben. Johnny Depp persze továbbra is együtt él és lélegzik a figurával, eddig is ő volt a középpontban, azonban a túlzott játékidő csak elvett a karakterből.
Egyedüli győztesként Geoffrey Rush átértelmezett Barbossája jött ki, aki pont azt a szerepet tölti be, mint Jack az első részben: annak az oldalára áll, aki a céljai felé viszi, ami sokáig titokban is marad és a sellők támadásából valóban az eredeti filmekhez méltó akció-szekvencia kerekedett. De ez rettentő kevés az örökléthez, a feledéshez viszont pont elegendő.
Értékelés: Kólával elmegy
A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja (2017)
Míg az Ismeretlen vizeken görcsösen próbálta újrateremteni az első rész megismételhetetlen báját, a Salazar bosszúja a manapság bevált hollywoodi recepthez fordul: a nosztalgiához. Szerencsére nem köldöknézős nosztalgiázásra futotta tőlük, amelyben minden egyes adandó alkalommal emlékezteti a nézőt, hogy miért is volt jó régen ez a széria, hanem jókedvű felelevenítésre, egy csipetnyi frissességgel. Ezt a frissességet a Kontiki és a Las Bandidas norvég rendezőpárosában, a Joachim Rønning-Espen Sandberg kettősben találta meg Bruckheimer és amellett, hogy nem volt rest a stúdióval hozzájuk vágni 350 millió dollárt (!!!), lényegesen jobb lóra tett velük, mint a túlértékelt színházi rendezővel Rob Marshallal. Párosuk ugyan egy minden eddiginél sterilebb látványvilágot hozott, viszont az akciójelenetekben, a látványban - mint például Salazar legénységében, vagy az ő történetükben - ismét van kraft. Javier Bardem bosszúszomjas címszereplője ugyan teljesen egyszerű motivációk mentén halad, de a forgatókönyvírók mentségére legyen mondva, a karakterben sincsen sokkal több, Bardem pedig nem kevés játékosságot visz az olykor vérfagyasztó kapitányba.
Azt is helyesen belátták, hogy kell ide a vérfrissítés a fiatalok részéről is, Brenton Thwaites és Kaya Scodelario kettőse pedig részleteiben hiába jobb, mint a klasszikus Orlando Bloom-Keira Knithley páros, mégsem állnak össze. Thwaites hiába Will Turner karakterjegyeit ismétli, lényegesen elevenebb nála - ez Bloom pár perces, ezúttal is sótlan játékát figyelembe véve különösen szembeötlő - Scodelario pedig érdekesebb Elizabethnél, és nem kevés szexista megjegyzésnek ad teret a karakterek részéről, kettejük kapcsolatát azonban nem bontják ki eléggé, mivel mindkét karaktert túlságosan a saját céljai vezérlik. Emellett, ha valami nem ment a rendezőknek, az az - olykor valóban sikamlós - poénok kezelése: Verbinskinek ezek tálalásához mindig is kiváló érzéke volt (még a méltatlanul alulértékelt A magányos lovasban is működött) és tudta, hogy melyik karakternek érdemes teret engedni. Itt az a legnagyobb probléma, hogy a szórakoztató mellékkarakterek (Pintel és Ragetti kivételével) mind visszatérnek, még jó poénokat is adnak a szájukba, de csak ritkán működnek, keveset sikerül belőlük jól tálalni. Viszont legalább Geoffrey Rush Barbossáját sikerült újabb oldaláról bemutatni (ami egy 14 éves széria 5. darabjánál nem kis kunszt), aki egyértelműen Johnny Depp mellett a széria egyik éllovasa.
Ha pedig már Depp: képtelenség nem észrevenni, hogy Jack Sparrow figurája mennyire együtt rezonált mindig is a színésszel és annak magánéletével. Amennyire Depp frissnek hatott 2003-ban a blockbusterek tengerén, annyira rázta fel Jack Sparrow (Kapitány! Jack Sparrow kapitány!) is az akkori akcióhősök sokszor makulátlan státuszát. Figurája hiába egy akasztani való betyár, aki rendre jobbat kap a körülötte lévőktől és a sorstól, mint amire ténylegesen érdemes lenne, a kényes helyzetekben mindig helyesen dönt. Ez a trilógiában működött, de 2011-ben, amikor már egyértelműen Sparrowt kívánták előtérbe helyezni, a figura pojáca amplitúdói is előtérbe kerültek, nagyjából azzal egy időben, amikor Depp is elkezdett ráállni a ripacskarakterekre. A Salazar bosszúja kalózkapitánya pedig egyértelműen a magánéleti válságban küzdő, levitézlett színészre rezonál Sparrow alkoholizmusával és elmagányosodásával, így az általában jól behatárolható (és önző) célokkal rendelkező figura jelen esetben inkább sodródik az árral, miközben legfőbb feladata a legénysége és ezzel együtt a rajongók bizalmának és a szeretetének a visszaszerzése.
Méltó lett tehát az újabb karibi kaland a trilógiához, még ha annak szintjét nem is éri el, de a kisebb nagyobb ritmustalanságokat a kreatív vizuális ötletek, egy-egy jól eltalált szerep, vagy gag (Paul McCartney cameoja tök felesleges, de rém jópofa) mégis szerethető monstrummá teszi, amelyet talán abba kellene hagyni, de a stáblistás jelenet és Bruckheimer tervei pont azt vetítik előre, hogy valószínűleg még találkozunk valamilyen formában ezekkel a tengeri haramiákkal.