Manapság a fantáziánk legmélyébe ásunk le, hogy előhúzzunk onnan förtelmesebbnél förtelmesebb szörnyeket egymás riogatására. Azonban barlanglakó őseink számára mi sem volt félelmetesebb annál, ha egy barlangi medve vagy egy kardfogú tigris bukkant fel előttük. Ez az ősi félelem pedig időről időre megidéződik a filmvásznon is, amikor pórul járt emberek a vadon ragadozóival találják szembe magukat. Idris Elba új filmje, a Fenevad pedig remek apropót szolgáltat arra, hogy felelevenítsük a filmtörténelemből a hasonló koncepciójú és szórakoztatóra is sikeredett próbálkozásokat (a felsorolás nem rangsor).
Fehér pokol (The Grey) (2011)
Liam Neeson a mai fiatalok kollektív emlékezetében egy akcióhős nagyapukaként derenghet fel az elmúlt 15 év filmjei alapján, úgyhogy számukra igazán meglepő lehet a Fehér pokol című alkotás, amennyiben idáig még nem került volna megtekintésre. Neeson 2011-re már megmutatta, hogyan tudja szétrúgni az emberkereskedők hátsóját, Joe Carnahan filmjében pedig farkasokkal veszi fel a kesztyűt az alaszkai vadonban. Egy igazi túlélőthriller ez, ami nem is akar finomkodni az ábrázolás tekintetében. Nyers, ösztönös és brutális kalandról van szó, melyben Neeson azért még meg tudta villantani azt a színészi képességét, ami a tucadik Elrabolva koppintás után már némileg kikopott belőle. Aki pedig már hozzászokott "a Hollywoodban mindenki megmenekül" cselekményhez, azoknak igazi gyomrosban lesz részük a majd kétórás film végére.
Préda (Crawl) (2019)
Quentin Tarantino kedvenc filmje 2019-ből, úgyhogy ha önmagában ez nem hívószó a filmrajongók számára, akkor nem tudjuk, mi lehetne az. Egy ötös kategóriájú hurrikán tombolása közepette egy fiatal nő az apjával való elhidegült viszonyát próbálná rendezni, ám azzal nem számolnak, hogy az elárasztódott házuk pincéjébe floridai aligátorok fészkelték be magukat. Tipikus példája annak, amikor egy minimális környezetből hozzák ki a maximumot a készítők, jelen esetben Alexandre Aja rendező és Michael, valamint Shawn Rasmussen forgatókönyvírók, ugyanis a cselekmény java része a családi házban és annak különböző szintjein játszódik. Bár nem annyira bevállalós, mint a Fehér pokol, ettől még tartogat néhány izgalmas pillanatot, és a kreatív elhalálozások rajongói is megtalálhatják benne a számításaikat.
Ragadozók (The Ghost and the Darkness) (1996)
A '90-es évek második felében tekintettem meg ezt a filmet először, még VHS-másolatként, és csak a címe alapján arra gondoltam, hogy ez a Predator franchise újabb felvonása lesz (valószínűleg a magyar címadók direkt rájátszhattak erre az asszociációra ebben az időszakban). Jött a meglepetés aztán, hogy idegen vadászok látogatása helyett az afrikai vadon tárult fel elém egy 19. század végi periódusban, és méghozzá egy igaz történetet feldolgozó filmről van szó. A Tsavo folyó felett átívelő vasúti híd építése annak idején nem volt sétagalopp, hiszen az amúgy is embertelen körülményeket emberevő oroszlánok portyázásai nehezítették tovább. A Ragadozók természetesen szívesen alkalmazza a túlzásokat a történet újra elmesélésében, de ha utána olvasunk a háttérnek, meglepve tapasztaljuk, hogy annyira azért nem is elrugaszkodott a filmbeli cselekmény. Val Kilmer pályafutása csúcsán volt ekkor, Michael Douglas pedig egy igazán eszelős figurát alakít, akinek minden egyes jelenete egyfajta kincs. Ám leginkább hangulatában erős a Ragadozók, hiszen aki még sosem járt Afrikában, pontosabban annak középső régióiban, ez a film Jerry Goldsmith fülbemászó dallamaival, illetve Zsigmond Vilmos operatőr csodálatos vágóképeivel meg fogja hozni a kedvét hozzá.
A cápa (Jaws) (1975)
A film, ami mára annyira beleégett a filmes köztudatba, hogy valószínűleg annak is van elképzelése a történetről, aki valamilyen okból kifolyólag még nem látta volna. Steven Spielberg ezzel az alkotással teremtette meg a nyári blockbusterek műfaját, úgyhogy ilyen szempontból is filmtörténeti mérföldkőnek számít. A cápa ismét jó példája annak, hogy egy film nem attól lesz izgalmas és feszült, ha sorban hullanak a szereplők, hanem ha kevés, de többé-kevésbé szimpatikus karakterekért kell izgulnunk. Míg a Ragadozókban Jerry Goldsmith zenéjét lehetett dicsérni, A cápában John Williams szolgáltatja azt a disszonánsnak is mondható dallamot, melyet ha meghallanánk egy tengerparti strandon, akkor fejvesztve evickélnénk ki a szárazföldre.
Arachnophobia - Pókiszony (Arachnophobia) (1990)
Az emberméretű fenevadak után a végére emlékezzünk meg az állatvilág apró teremtményeiről, melyek közül messze a pókoknak van a legrosszabb hírneve. Frank Marshall 1990-es filmje azon kevés alkotások egyike, melynek bizonyos jeleneteit még felnőttfejjel sem tudom nyitott szemmel végignézni. Úgy tűnik, hogy a címben is szereplő pókiszonyban én is érintett vagyok. Azonban lehet amellett is érvelni, hogy ez a film abból is előhozza a pókokkal szembeni félelmet, akik tudatosan még sosem gondoltak ebbe bele. Teszi ezt úgy, hogy mai szemmel már inkább "gagyinak" hatnak a pókok, de ez a nyolclábúak erénye, hogy akármilyen formában vagy kivitelben bukkanjanak is fel, a legtöbb ember ösztönösen összerezzen a látványukra. Akinek a szemét már nagyon szúrná az 1990-es minőség, annak van egy jó hírünk, hiszen hamarosan érkezik a remake, ami ismét álmatlan éjszakákat idéz majd elő a pókiszonyosoknak.
A sort lehetne még folytatni kevésbé nívós alkotásokkal, mint az Anaconda, a Piranha vagy a Kígyók a fedélzeten, ám itt inkább megállnánk, és Titeket kérdezünk: milyen állat az ember ellen felállású filmet ajánlanátok még meleg szívvel a többi olvasónak?