Alexandre Aja legújabb filmje, a Préda remek lenyomata a filmgyártás és a filmes igények jelenlegi állapotát tekintve - pontosabban azt illetően, hogy milyen filmek NEM, vagy csak alig készülnek jelen időszakban. Egy részről, Aja alkotása az ún. állathorror-filmek csoportjába tartozik, ami - ha a mainstream kínálatot nézzük, többnyire hiánycikk (nyilván emellett egy rakás ZS-kategóriás cucc készül, amiben állatok támadnak). Más részről a játékidejét tekintve csupán szűk másfél óráról van szó (1 óra 27 perc, csak hogy pontosak legyünk). Harmadrészt pedig az egész cselekményt áthatja egyfajta faék-egyszerűség, ami meg sem próbálja magát többnek beállítani. Végül pedig, de nem utolsó sorban: mindez együtt istentelenül jól működik. 

A történet a következő: Haley, egy egyetemi úszó telefonhívást kap nővérétől, hogy édesapjuk már egy ideje nem veszi fel a telefont. Haley nincs jóban az apjával, de a lelkiismerete csak nem hagyja nyugodni, elindul régi házuk felé, hogy megkeresse őt. A helyzetet nehezítvén egy 5-ös erősségű hurrikán éppen Floridát ostromolja. A helyzetet még inkább nehezítvén, apját ugyan megtalálja a ház alagsorában, de néhány környékbeli aligátor tesz róla, hogy ne legyen olyan könnyű kivinni őt onnan. Innentől kezdve apának és lányának össze kell fognia, hogy valahogy kilábaljanak ebből a finoman szólva is mostoha szituációból. 

Aja nem fecsérli sokat az időt, gyorsan, egyszerű eszközökkel felvázolja a helyzetet, ismerteti a karaktereket és a közöttük fennálló viszonyrendszert, majd annak rendje és módja szerint bedobja őket a mély vízbe. Mindeközben gondoskodik arról, hogy folyamatosan szemünk előtt legyen az egyre sötétlő, fenyegetően terpeszkedő égbolt, amelyből a hurrikán egyre nagyobb intenzitással lökdösi Florida partjait. Atmoszférateremtés: pipa. Onnantól kezdve pedig, hogy beüt a krach és a film intenzitása, az addig fokozott feszültséghullám a tetőfokára hág, egy tankönyvbe illő feszességgel és izgalomfaktorral levezényelt horrorfilmben/túlélőfilmben van részünk. Aja nem nagyon vacakol hamis ijesztgetésekkel, az aligátorokat első megjelenésüktől kezdve félelmetes (tényleg félelmetes) fenevadakként ábrázolja, akiktől illik halálra rémülni és akik egy percig se haboznak, rögtön beléd harapnak, amint lehetőségük nyílik rá. Habár az egyhelyszínes cselekmény némileg behatárolta az alkotókat, érezhetően azon voltak, hogy minden lehetőséget kihasználjanak: folyamatosan újabb és újabb kihívások várnak a szereplőkre és Aja addig-addig ostromolja az amúgy is csekély esélyeiket, ameddig csak van hozzá pofája. Felesleges mellékszálak befűzése nélkül teszi ezt, csak és kizárólag a lényegre koncentrálva. A helyzet nyomasztó, kilátástalan, rám, mint nézőre pedig ez nagyon gyorsan átragadt. 

A Préda legnagyobb ereje tehát egyszerűségében rejlik és abban, hogy nem is akar többet markolni annál, mint hogy elmesélje azt, hogy miként küzd meg két ember egy tucatnyi aligátorral. Ez a lecsupaszítottság, ez a behatároltság pedig megengedi a filmnek azt, hogy egy ízig-vérig zsánerfilmként legyen képes működni. Aja nagyon jól tudja a dolgát - nem csak azt, hogy miként kell frászt hozni az emberre (amikor először látjuk a fenevadat, az igencsak megnöveli a pulzusszámot), de azt is, hogy nem szabad finomkodni. A környéken ilyen-olyan oknál fogva tébláboló civilek ugyan instant járulékos veszteségek, de szerepük és kíméletlen haláluk még így is ütőképes a cselekményvezetés szempontjából, mert mindegyre a két főszereplő reménytelen szituációját húzzák alá. Ami az erőszakot illeti, a rendezőtől megszokott módon nyersnek hat és adekvátan brutálisnak - nincsen finomkodás, ha a vérnek folynia kell, akkor az folyik is. Nyilván nem olyan bestialitással vág minket arcon, mint tette azt a Sziklák szemében, vagy a Magasfeszültségben, de az eredmény így is eléggé kielégítő. 

Dicséretes az is, hogy a rendező nem nyújtja túl filmjét, szűk másfél órával állunk csak szemben, ami már szinte ritkaságnak számít a mai felhozatalban (amikor blockbusterek azzal versengenek, hogy melyik a hosszabb és melyik az eposzokba illőbb) - még dicséretesebb az, hogy ez a másfél óra teljesíti minden kitűzött célját. Lehet bármennyire egyszerű az egész, funkciója vitathatatlan, az izgalmak zsigeriek (többször felkiáltottam a nappalim magányában), a két főszereplő kidolgozottsága pedig megüti azt a minimum szintet, ami elvárható és ami még a szimpátiát/empátiát képes kiváltani a befogadóból. Kaya Scodelario rátermett és határozott megjelenéssel veszi fel a kesztyűt, Barry Pepper pedig minimális cselekvőképességgel is hitelesen hozza a makacsul kitartó férfiembert. A Préda felismeri az értéket a színtiszta műfajiságban és komoly fegyverténnyé képes azt alakítani: teszi ezt állatias erővel és hajmeresztő intenzitással. Ahogyan azt kell. Boldog lennék, ha még több ilyen film készülne. 

A Préda jelenleg az HBO GO kínálatában tekinthető meg.