Hirdetés

A világ összes halálkúrája - Filmzene

|

Január zenei felhozatala visszafogottan, de stílusosan indítja az évet.

Az év eleje rendszerint nem a blockbusterektől, hanem a díjesélyes filmektől hangos, ami a zenében is megmutatkozik. Ez jobbára a csendes, avagy lassan csordogáló drámai zenéket takarja, amelyekből januárban is akadt szép számmal, azonban a magát két zenével is képviselő Daniel Pemberton jó szokásához híven ezúttal is felrázta az álló vizet.

Hirdetés

Molly's Game - Daniel Pemberton

Kapásból sikerült az évet elindítani egy hihetetlenül laza, stílusos score-ral, amit naná, hogy Daniel Pemberton követett el, akinél vagányabb stílusú komponista jelenleg talán nincs is a szakmában (bocs Zimmer-fanok). Aaron Sorkin úgy fest, hogy jól összehaverkodott a komponistával a Steve Jobs munkálatai során, ugyanis a lehető legjobb döntést tette azzal, hogy első rendezéséhez vitte magával. Pemberton meglepően rockos, dinamikus zenét szállított ehhez a - Sorkin nevéhez méltóan - dialógus központú filmhez, mégsem üt el tőle, hanem nagyon is kifejezi a címszereplő Jessica Chastain belevalóságát. Ezek után különösen kíváncsi vagyok, hogy Pemberton mit alkot az Ocean's 8-hez, amit már csak eme munkája alapján is neki találtak ki.

Értékelés: 85%

Downsizing - Rolfe Kent

Rolfe Kent kétségtelenül sokoldalú zeneszerző, de tehetségét jobbára kisebb animációs-, független- és romantikus filmekben szokta kamatoztatni, no meg persze olyan sorozatokban, mint amilyen a Dexter is volt. Alexander Payne első igazán mainstream filmjéhez ennél fogva evidens (no meg persze olcsó) választás volt. Kent pedig egy kellemesen elcsordogáló score-t komponált, olykor ária betétekkel tarkítva, amelytől még inkább kiemeli a kicsinyített világ idealizáltságát. Semmi maradandó, de szerencsére a fület sem bántja. 

Értékelés: 65%

Goodbye, Christopher Robin! - Carter Burwell

A Coen-testvérek házi zeneszerzőjével továbbra is egyetlen probléma van, mégpedig az, hogy nincs egy valamire való, markáns stílusa. Ez a drámai zenéknél különösen kiütközik, noha az első Oscar-jelölését kiérdemlő munkája pár éve a Carol-ért már felvillantott valami ilyesmit, viszont a kanyarban sincs, ha az olyan veteránokat kell megemlíteni, mint Thomas Newman, James Newton Howard, vagy Alexandre Desplat. A "Micimackó: Kezdődik!"-hez írt szerzeménye is felmondja a "Hogyan csinálj drámai score-t!" kis kátét, lágy zongorafutamokkal és vonósokkal, de amint lepörög egy szám, már el is felejti az embert, mivel híján van az igazán egyedi, eredeti megoldásoknak.

Értékelés: 60%

Darkest Hour - Dario Marianelli

A Joe Wright-Dario Marianeli páros már összeszokottnak mondható, hiszen már a Büszkeség és balítélet óta tökéletesen értik egymást, ami Marianellinek már meg is hozta az Oscar-díjat a Vágy és Vezeklésért. Olykor persze előfordul, hogy útjaik különválnak, mint például a Hannah - Gyilkos természet, vagy legutóbb a Pán esetében, ahol Wright az utómunkálatok során váltotta le Marianelli-t a nagyívű kalandscore-okban lényegesen otthonosabban mozgó John Powellre, de szerencsére ez nem vezetett kenyértöréshez közöttük. Marianelli zenéje most is rettentő elegáns és ha kell felemelő is egyben, ami a leginkább a zárójelenet alatt hallható "We Shall Fight"-ban csúcsosodik ki, amely a film egyetlen dinamikusabb motívumát is magába foglalja. Ahogy a film, úgy a zene is képtelen persze felérni Gary Oldman zsenialitásához, de ez nem is volt céljuk, sokkalta inkább megtámogatni, és ez Marianelli zenéjének is abszolút sikerült.

Értékelés: 75%

All The Money In The World - Daniel Pemberton

A szerző az elmúlt évben elképesztő tempót diktált, hiszen ezen idő alatt 6 zenéje jelent meg, ezek jobbára az egy sima-egy fordított elv mentén haladva, és Ridley Scott, valamint Aaron Sorkin filmjének már fentebb dicsért taktusai közé beékelődött egy Black Mirror epizód a USS Callister képében, így nem nehéz kitalálni, hogy jelen zenéje is a jobbak közé sorolandó. Viszont akik a laza taktusai miatt szeretik a szerzőt, azok bizonyosan csalódni fognak, mivel jelen szerzeménye a klasszikus zenék, opera áriák, valamint a 70'-es évek David Shire-féle thriller muzsikáinak a sajátos elegye, ebből adódóan pedig egy nehezebb, masszívabb darab. Ebből is kitűnik a szerző sokoldalúsága és hihetetlen tehetsége, Ridley Scott pedig jól tette, hogy A jogász után ismét Pembertonra bízta a filmje aláfestését - már csak azért is, mivel a komponista köztudottan hatalmas rajongója a korszaknak - aki pedig rengeteget köszönhet Scottnak, hiszen az volt az első mozifilmes munkája, és rátermettségét azóta is egyre több téren van alkalma bizonyítani. Remélhetőleg Scott további munkái során is. 

Értékelés: 80%

The Maze Runner: The Death Cure - John Paesano

Nem csak az számít ritkaságnak, hogy egy trendhullámot meglovagolva az aktuális franchise megérje a végkifejletét, hanem az is, hogy egy zeneszerző vigye végig annak zeneiségét. Utóbbi Joe Paesanónak megadatott, akinek a karrierjét pont eme franchise rúgta be igazán és a Daredevil stáblistáján éppúgy találkozhatunk a nevével, mint a következő Tűzgyűrű mozi esetében. A szerzőt bevallottan nem érdeklik azok a megoldások, hogy minél slágergyanúsabbá tegye zenéit az egyszeri filmzene szerető, avagy néző számára és ez Az Útvesztő záróakkordjában is szembeötlő. Talán minden eddiginél jobban, ugyanis a trilógia legmasszívabb zenei darabja született meg, amit csak kiemel a több, mint másfél órás játékideje. Ráadásul Paesano akarva-akaratlanul is összehozott az előző epizódokra egy-egy maradandó darabot, mint a főtéma, vagy mindkét film zárótrackje, itt viszont sajnos ez nem sikerült. Ennek ellenére elemeiben egy nagyon is decens akció score-ral van dolgunk, amely bizonyítja szerzője tehetségét, mint ahogy azt is, hogy nincs híján egyedi stílusnak sem. 

Értékelés: 65%

Three Billboards Outside Ebbing, Missouri - Carter Burwell

Nem csak Pemberton, hanem Burwell is duplázik ebben a hónapban, aki Martin McDonaghnak éppen úgy elengedhetetlen munkatársa, mint a Coen-fivéreknek. És mivel a filmet is sokan hasonlítják egy jobban sikerült Coen-műhöz, így annak fanyarsága a score-ban is megmutatkozik. Már a nyitótrack is simán beillene akármelyik Coen-műbe, de mindemellett a lágyabb, drámaibb dallamoknak sincs híján Burwell műve. Ennek ellenére könnyen felejthető darab, meg sem közelíti az In Bruges/Erőszakik szintjét, amiben azért akadtak markáns dallamok, témák is, ennél fogva a zene Oscar-jelölése érthetetlen, hiszen Pemberton fenti két munkája sokkalta inkább megérdemelte volna, ha már az Arthur Királyt figyelmen kívül hagyták az Akadémia tagjai. Persze nem újkeletű, hogy ebben a kategóriában a filmet és nem a zenét jelölik.  

Értékelés: 65%

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.