Ne hagyjátok ki a Supermanre fókuszáló előző cikkünket sem a témában!
A rajongók számára szomorú, ellenben nehezen tagadható tény, hogy a franchise első, tizenöt részre szabdalva matinékban vetített filmes próbálkozását nem az örökkévalóságnak szánták. Az egy gátlástalan japán kém elkapása körül bonyolódó 1943-as Batman-t a háborús erőfeszítéseket támogatandó, kórusban ajnározta a sajtó, holott objektíven nézve a nagy vállalkozás nem is sülhetett volna el pocsékabbul. A hajmeresztően rasszista megnyilvánulások hányingerkeltőek, ahogy a primitív propaganda-elemek sem tesznek jót a banális cselekménynek, és halmazati büntetésként más fronton sem beszélhetünk igényességről. Az alacsony büdzsé mindenre rányomja bélyegét, és a vérlázítóan lusta dramaturgok az olyan, ordító ostobaságok orvoslásával sem foglalkoztak, mint hogy a köpönyegét elvesztő hős nem sokkal később ismét hiánytalan ruházatban szaladgál.
Az egyetlen, a negatív összképen kissé javító elem, hogy William Austin Alfredja itt a korai képregények ábrázolásával szemben nem egy testes, setesuta komornyik, hanem a jól ismert, kompetens-elegáns úriember. Vagyis a máskülönben az összes létező téren elhasaló blődli kihatott az ihletforrás fejlődésére.
Megjegyzendő, hogy egyik főszereplő sem futott be fényes karriert. A milliárdos kalandort életre keltő Lewis Wilson belefáradván a tizenegy esztendőnyi, sehová sem vezető küszködésbe, maga mögött hagyta az álomgyárat, és egy 1973-as epizódszerep kivételével kerülte a kamerákat. Míg Robinként csetlő-botló kollégája, Douglas Croft nála is szerényebb eredményeket könyvelhetett el - ez természetesen hozzájárult ahhoz, hogy alig harminchét évesen belehalt krónikus alkoholizmusa szövődményeibe.
Ezután ezen a mozgóképes fronton hat év hiátus következett, aztán a csendet az 1949-es, Robert Lowery-John Duncan páros Batman és Robinja törte meg. Ebben a közrend őrei a kocsikat speciális elektronikus masinájával irányítani képes gaztevővel küzdöttek meg, borítékolható eredménnyel. Itt már szerencsére nyoma sincs az előítéleteknek, viszont a készítők ezúttal sem izzadták habosra az ingüket igyekezetükben, és fikarcnyit sem törődtek azzal, hogy bármiféle értelme legyen a sztorinak. Az, hogy a haramiák rémét nappal jelzőfénnyel tájékoztatják arról, hogy baj van, nem tartozik a durvább bakikhoz.
A rádiós debütálás terén sem szívderítőbb a helyzet. Hovatovább ez a vonal egyenesen a dinamikus duó alávetettségét mutatja, mert 1945 márciusában, a Superman kalandjai című rádióadás mellékalakjaiként segítették az Acélembert. Ráadásul mialatt az amerikai értékeket magáévá tevő kriptoninak egyedi kivételektől eltekintve végig Bud Collyer adta a hangját, a másodhegedűsi sorsra kárhoztatott igazságtevőnél sűrűn cserélődött az őt megszólaltató színész. Matt Crowley, Stacy Harris és Gary Merrill passzolták egymásnak a mikrofont, de meglepő módon senkinek sem jutott eszébe, hogy lecserélje a Robin orgánumát kölcsönző Ronald Liss-t.
Az önállósodást elősegíteni hivatott kezdeményezések lényegében a start előtt befulladtak, és 1960-ig más frontokon sem mutatkozott mozgolódás. Ám ekkor hirtelen felgyorsultak az események: az ABC-nél felmerült, hogy egy sorozattal örvendeztetik meg a publikumot. De konfliktust szült, hogy a jogokat birtokló Ed Graham Productions illetékesei szombat délelőtti gyermekműsorban gondolkodtak, mialatt a csatorna ügyvivői egy bohókás, ám ezzel együtt az idősebbeket is lekötő formátum mellett kardoskodtak. Ebből kifolyólag az érintettek nem tudtak megegyezni, de a DC döntéshozói a marakodást figyelve felfogták, hogy egy kincsesbányán ülnek. Szélsebesen visszavásárolták hát az opciót, és alkut kötöttek a 20th Century Fox nagykutyáival. Közösen kitalált ötletük az ABC-ére hajazott - egy izgalmas-kalandos szériával akartak bankot robbantani, ám borzasztó szarvashibát vétve William Dozierre bízták a gyakorlati kivitelezést. A képregényeket felszínesen ismerő, és lassan a hatvanadik évét taposó ágazati veterán ugyanis bele-belelapozott egynéhány füzetbe. Majd kerek-perec leszögezte, hogy kizárólag akkor arathatnak sikert, ha száznyolcvan fokos fordulatot véve elmozdulnak a burleszk irányába.
A kémthriller-specialista forgatókönyvíró Eric Ambler ezt meghallva rekordtempóban bontotta fel szerződését: helyét Lorenzo Semple Jr. vette át, és megkezdődött az Adam West nevével fémjelzett, 1966-tól 1968-ig tartó éra. Az egy nagyjátékfilmmel felvezetett, és három évadon keresztül futó bohóság nyomokban sem hasonlított az eredeti tervekre. A semmiből előrántott, abszurd fordulatokban bővelkedő epizódokban jobb sorsra érdemes színészek bohóckodtak, és ahogy az lenni szokott, a főnökség a fogához verte a garast.
Azonban vitathatatlan, hogy a hébe-hóba szürreális alkotás bőven hozta az elvárható kötelezőt, sőt, túl is teljesítette azt: egy generáció kedvencévé, és a popkultúra megkerülhetetlen sarokkövévé nemesedett. Ezen a fáma szerint a stáb munkájukat mélyen lenéző tagjai döbbentek meg a legjobban. Habitusukat a Jokerként komédiázó Cesar Romero gesztusa mutatta a legékesebben: ő egyszerűen nem volt hajlandó levágni a bajuszát, inkább utasításba adta a sminkeseknek, hogy kenjenek extra adag alapozót a fizimiskájára. Az élesebb szeműek így még az akkori televíziókon is kiszúrhatták az arcszőrzetet, manapság pedig egyenesen paródiának hat a látvány.
Másokhoz hasonlóan Andy Warhol is rajongott Batman kalandjaiért, és eltökélte, hogy a saját, a képregények atmoszférájával nehezen összeegyeztethető Batman-interpretációjával öregbíti hírnevét. Az underground-szcénában tevékenykedő Jack Smith főszereplésével tető alá hozott, fekete-fehér Batman Dracula különlegessége az, hogy a férfi nem csupán a főhős, hanem az alávaló vérszívó bőrébe is belebújt. Ez egyébiránt direkt utalás a Lugosi Bélát világhírűvé tevő Drakulára, mivel ott a grófot és nemezisét, Van Helsinget is Lon Chaney játszotta volna. De a színész váratlan halála borította a koncepciót.
A sajátos kísérletet a pop-art pápájának tárlatain vetítették, és ahogy azt nem nehéz kitalálni, a DC Comics-nál nem örültek annak, hogy valaki az engedélyük nélkül használja a szellemi tulajdonukat. A projektet ezért belepte az idő és a feledés pora - ám a 2006-os Jack Smith and the Destruction of Atlantis-nak hála ismét bekerült a köztudatba. Csakhogy a pikáns csemegékre éhezők ekkora már elkéstek: az izgalmas alaphelyzetű kuriózum játékidejének alig negyven százaléka rekonstruálható, a többi örökre elveszett.
Végül ott van a Fülöp-szigetek - a mindenkori szerzői jogszabályokat egy kurta vállrándítással ignoráló - szórakoztatóiparának három meghökkentően pofátlan gyümölcse is. Az 1965-ös Alyas Batman at Robinra, azaz Alias: Batman és Robinra nem éri meg sok szót vesztegetni: legfőbb érdekessége, hogy 1991-ben hasonló címmel egy színes-szagos musical-paródia tisztelgett az emléke előtt.
Az 1967-es Batman Fights Dracula kapcsán viszont óhatatlanul is felmerülhet bennünk, hogy a történetet jegyző Bert R. Mendoza kiváló kapcsolatokkal rendelkezett New York alternatív köreiben. Vagy hogy a sors sajátos humorérzékkel bír, mert ez a feldolgozás is elveszett. Ahogy az a címből könnyűszerrel kikövetkeztethető, a Bruce Mabutora átkeresztelt milliárdos Warhol próbálkozásához hasonlóan itt is az erdélyi élőholttal méri össze az erejét. Igaz, a napot szárnysegédje, Ruben menti meg, aki az örült tudós, Dr. Zorba ellen fordítja a bestiát.
Míg a James Batmanben a 007-es és Gotham egyazon színész által megformált védelmezője fog össze, hogy a Föld megmeneküljön egy nukleáris holokauszttal fenyegetőző terrorista sejttől.