Hogy kicsoda?
Bár hazánkban divat nemzetközileg ismert honfitársainkkal hencegni, piedesztálra emelt bálványaink kilencvenöt százaléka legfeljebb Magyarországon világhírű: nevük említése külföldön értetlenkedő és kínos krákogást vált ki. Kevés, ténylegesen jegyzett csillagjaink egyike Lugosi Béla. Hiszen, bár fő műve, az 1931-es Drakula kilencvenegy esztendeje készült el, mégis sokan a mai napig vele azonosítják Bram Stroker szörnyetegét. Sőt, az ilyen-olyan alkotásokban feltűnő, nem posztmodern vámpír-imitációk javát róla mintázták. Legújabb cikkünkben így a páratlan karriert befutó, ám ezzel együtt kényszerpályán mozgó, és a röpke siker árát busásan megfizető színész előtt tisztelgünk.
Az ismeretlen Drakula
Sajnos ki kell kijelentenünk, hogy az 1882. október 20-án született Lugosi életének első fele kissé nehezen rekonstruálható. Ez több okra vezethető vissza: egyrészt a feljegyzések és dokumentumok tekintélyes hányada elveszett vagy elkeveredett, másrészt viszonylag későn, ráadásul egy másik kontinensen került az érdeklődés középpontjába. Ahogy az is tagadhatatlan, hogy a férfi és az útját egyengető kommunikációs szakemberek maximálisan kihasználták, hogy állításait minimum trükkös ellenőrizni egy, az USA területén élő zsurnalisztának. Vagyis kevésbé finoman fogalmazva, a nagyobb felhajtást elősegítő nyilatkozatai az éra szellemiségének megfelelően hemzsegtek a ma megmosolyogtatónak ható, de ott és akkor nem feltűnő hazugságoktól.
Ám ennek dacára akadnak konkrétumok. A Blaskó Béla Ferenc Dezsőként anyakönyvezett sztár az első világháború után Romániához csatolt Lugoson született, Vojnich Paula és Blaskó István gyermekeként. Akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy apja pontos hivatásáról is megoszlanak a vélemények. Lugosi előszeretettel terjesztette, hogy nemesi vér csörgedezik az ereiben, és az arisztokraták szalonjait elhagyva esküdött örök hűséget Tháliának - ám ez nem igaz. A családja felett oroszlánként őrködő, zord-szigorú atya egy verzió szerint pékként robotolt. Ámbátor azt sem zárhatjuk ki, hogy csupán eleinte görnyedt a kemence felett, és kiváló üzleti érzékének hála egy takarékbank vezetői székében landolt.
Ez a Monarchia viszonyai között abszolút lehetséges volt, de a zavart fokozandó, kapcsolatuk természetéről is megoszlik a források véleménye. Egyesek esküsznek rá, hogy gyűlölték egymást, mert az ifjú tizenkét évesen megszökött otthonról, és fizikai munkából, illetve mellékfigurák megformálásából tartotta el magát. Ám mások amellett teszik le a garast, hogy a zsenge kiskamasz Blaskó István idő előtti, váratlan halálakor vedlett vagabunddá. A fennmaradt töredékek egyébiránt a bankigazgatóságot és a szomorú eseményt követő kalandozást teszik valószínűvé. Az viszont egzakt adat, hogy szakmája kurrens, ellenben egyáltalán nem futtatott űzőihez tartozott: Temesváron a színészegylet korifeusai 1907-ben eleinte hallani sem akartak a felvételéről. Folytatásként Debrecen, majd Szeged jött - mindkét városban diadalt aratott, máskülönben 1912-ben nem is álmodhatott volna arról, hogy a Nemzeti Színház a kötelékébe fogadja. De azzal is nehéz vitatkozni, hogy Budapesten nehezebben rúgott labdába, és főleg epizodistaként tündökölt.
Innentől kezdve újfent a találgatások és legendák áthatolhatatlan ködfátyol-fedte mezején tapogatózunk. Az biztos, hogy 1914-ben önként vonult be, ám az, hogy átlag feletti teljesítményével megszolgálta a hadnagyi rangfokozatot, kevés konkrétum bizonyítja: hihetőbb, hogy "csak" a szakaszvezetőségig vitte. Azt sem támasztja alá semmi, hogy kitartását II. osztályú ezüst vitézségi éremmel ismerték el - ezt a jelek szerint egy névrokona mellére tűzték fel. Az azonban kétségbevonhatatlan, hogy nem véletlenül terjedt el, hogy merészen küzdött, mivel esze ágába sem jutott kvaterkázó operett-bakaként lébecolni. Hovatovább, annyira aktívan vette ki a részét az orosz és az olasz fronton lezajló eseményekből, hogy 1916-ban idegösszeomlás, valamint a morfiumfüggőségében oroszlánrészt játszó, 1915-ös géppuskatűz-okozta, maradandó sérülése miatt leszerelték.
Drakulics elvtárs
A hátországban szerencsére hamar felépült: 1917-ben elvette kedvesét, Szmik Ilonát és Olt Arisztid álnéven némafilmekben brillírozott. Mai fejjel kissé nehezen kiókumlálható döntése mozgatórugója sanszosan az óvatosság és renoméja féltése volt, mert a mozgóképek hőskorában a kamera előtt instruált csepűrágókat sokszor másodrendű, tehetségtelen ripacsoknak gúnyolták. Elvégre, ha értenék a dolgukat, és szépen beszélnének, nem fanyalodnának efféle szükségmegoldásokra. Látszólag tehát befutott - de egy, az egész jövőjét meghatározó lépése kisiklatta álmait és vágyait. Mivel a szocializmus mellett már 1910-ben, egy Aradon megtartott előadáson demonstráló, ám a nyílt-zajos politizálástól tartózkodó férfi a Tanácsköztársaság kikiáltásakor megkettőzött erővel tevékenykedett.
A színészek szakszervezetének vezetőjeként hamar a kulturális szektor irányítóihoz sorolták, és érezhetően azon ügyködött, hogy megszolgálja a belé vetett bizalmat. Lelkesedését elnézve egyértelmű, hogy nem a pénz és a hatalom édes kettőse vezette: hitt az eszmében. Visszavonhatatlanul kompromittálódott: lánglelkű beszédeiben, és legalább ennyire felfokozott hangulatban írt cikkeiben büszkén hirdette, hogy a radikálisnak bélyegzett szociáldemokrata párt sokáig csendben kibekkelő, titkos tagjaként nekikezd a rendcsinálásnak.
Május elsején sem pihent: az ünnepségsorozat egyik fő motorjaként is remekelt, és arra is szakított időt, hogy kollégái anyagi helyzetét rendezze, vagy politikai nyomozóként kamatoztassa talentumát. Nem meglepő hát, hogy Kun Béláék bukásakor menekülnie kellett - idős szüleiért aggódó felesége nem utazott vele, és a távollétében felbontotta kapcsolatukat.
Vigyázz, hogy mit kívánsz!
Lugosi kezdetben Bécsben élt, de attól rettegve, hogy kiadják, vagy Horthyék egyszerűen elrabolják, és egy formális tárgyalás-paródia záróakkordjaként felkötik, Amerikába emigrált. 1920 decemberében New Orleans-ban ért partot, és New Yorkba vette az irányt, hogy szinte a semmiből építse újra egzisztenciáját. Kezdetben egy, a hagyományaikat-nyelvüket őrző, kivándorolt magyarok szórakoztatására specializálódó társulattal turnézva aratta le a babérokat. Utána 1922-ben André Picard és Francis Carco a The Red Poppy című melodrámájában tündökölt szinte delejező hatalmú csábítóként. Ez, mert egy kukkot sem beszélt angolul, nem kis szó - fonetikusan biflázta be a szerepét, és szuggesztív előadásmódjával kompenzálta akcentusát. 1923-tól az itteni filmipar is felfedezte, ám a jövő kevés jóval kecsegtette a negyedik X-et betöltő férfit - akit bajokat tetézendő, 1921-ben elvett második felesége, Montagh Ilona 1924-ben elhagyott. Ezért Lugosi hosszú esztendőkön át nívótlan marháskodással kereste meg a napi betevőre valót, mire 1927 nyarán Fortuna rámosolygott. Hamilton Deane és John L. Balderston eltökélték, hogy színpadra viszik Bram Stroker 1897-as regényét, a Drakulát - viszont a nagy nevek közül senkit sem hozott lázba a lehetőség.
De furcsa kiejtésű felfedezettjük telitalálatnak bizonyult, mivel az őt terveiben akadályozó akcentusa egzotikussá és fenyegetővé tette a prédájára vadászó grófot. Jórészt Lugosi éjsötét karizmájának köszönhető, hogy a darab zajos sikert aratott. Az USA fontosabb nagyvárosaiban is bemutatják, és a Universal döntéshozói komoly pénzt szimatolva nekikezdenek a filmváltozat tető alá hozatalának. Ám az ekkora a harmadik válásán is túleső Lugosi szóba sem jött a casting-specialistáknál: ők Lon Chaney-re tették le voksukat, aki eredetileg pikáns kuriózumként Van Helsingként is tündökölt volna. De váratlan halálával kapkodás vette kezdetét, és az érdemeire hivatkozó, agresszíven lobbizó Lugosi keresztülverte az akaratát. Igaz, ebben az is közrejátszott, hogy nevetséges summáért, mai árakkal kalkulálva ötvenhétezer dollárért is aláírta a szerződését: ez az 1931. február 12-án debütált horror büdzséjének uszkve egy százalékát tette ki.
A káosz egyébiránt rávilágít, hogy mekkora fejetlenség uralkodott a készítők körében, mert korábban nem készült kifejezetten az amerikai közönséget megcélzó, természetfeletti elemekkel gazdagon meghintett horror. Abszolút benne volt a pakliban, hogy az 1929-ben kirobbant gazdasági összeomlástól elcsigázott publikum könnyed vállrándítással ignorálja a kísérletet. Azonban az érintettek mérhetetlen mázlijára a friss-izgalmas recept működött, sőt egyenesen hisztérikus hatást keltett. A negyvenkilencet taposó Lugosi felért a csúcsra - és a legrosszabb rémálmában sem sejtette, hogy innentől kezdve kizárólag lefelé fog vezetni az útja, mert lényegében az összes elképzelhető hibát elkövette. Az, hogy nem alkudozott, ezerszeresen visszahullott rá, mivel az őt foglalkoztató producerek pontosan felmérték igényeit, és centekkel szúrták ki a szemét. 1932-ben a White Zombie-ért 800 dolllárt kapott - ez kevesebb, mint a negyede a Drakuláért kifizetettnek, és 1938-ban kölcsönt vett fel, hogy fedezhesse Bela Jr. kórházi kezelését.
Ráadásul az 1930-as évek amerikai szórakoztatóiparában a flexibilitást abszurd viccnek, esetleg provokációnak tekintették. Kevesen engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy egyszer egy zenés vígjáték bonvivánjaként danolásszanak, aztán egy magvas dráma kulcsfigurájaként tanakodjanak egy erkölcsi dilemmán. Emiatt rémfilm-specialistaként könyvelték el, és felettébb ritkán evezhetett más vizekre - mint az 1933-as, okkal-joggal elfeledett International House-ban, amiben egy az idegbetegségig féltékeny, orosz tábornokot formált meg.
A beskatulyázás súlyosan kedélybeteggé tette a sztárt - pláne, mert a friss trend keltette hullámokat meglovagolni igyekvő Universalnál öt ízben is arra kötelezték, hogy riválisa, Boris Karloff oldalán tűnjön fel. Komor külseje dacára vajszívű és barátságos pályatársa a szakmán belül klasszisokkal népszerűbbnek bizonyult nála. Így akarva-akaratlanul is minden téren kivételeztek vele, és ez tovább fokozta az 1933-ban Lillian Arch oldalán negyedjére is oltár elé álló Lugosi kínjait.
Lefelé a lejtőn
Ám nem csupán lelki és magánéleti problémái viselték meg. Sérülése folyományaként krónikus, kezdetben házi praktikákkal, majd más opció híján morfiummal csillapított idegzsábától szenvedett, és apránként rászokott a testét ideig-óráig felüdítő kábítószerre. Ennek tükrében nem csoda, hogy hamar kicsúszott a lába alatt a talaj: alávetett státuszát jól mutatja, hogy 1934-ben Konfuciusz mágikus érméire vadászó, rasszista kínai-karikatúraként szerencsétlenkedett a The Mysterious Mr. Wongban. Míg 1939-ben a Ritz testvérek nevével fémjelzett, horrornak és vígjátéknak egyaránt gyenge A gorillában baltaarcú komornyikként a frászt hozta egy ideggyenge szobalányra, 1943-ban rákényszerült, hogy a Frankenstein és a Vérfarkasban a megvetett Karloff által híressé tett kreatúrát alakítsa. Ezzel azonnal közröhej tárgyává avanzsált, mivel a rém az eredeti forgatókönyv szerint nem látott, de a vágások során ez az információ kimaradt, és milliók nevettek a furcsán csetlő-botló párián. Az 1948-as Bud Abbott és Lou Costello találkozik Frankensteinnel pedig bár tisztes bevételt hozott és a kritikusok is meglepően kedvezően fogadták, totálisan hiteltelenné tette az éjszaka méltóságteljes gyermekeként. Ez, mert sosem fizették túl, csőddel fenyegette - ergo, hogy elkerülje ezt a szégyenteljes sorsot, az összes ajánlatra rábólintott.
1952-ben az Ihos József Kató nénijének szteroidokon tartott verziójához hasonlítható "Riley anya", azaz Arthur Lucan oldalán csetlett-botlott az Öreg Riley Anya találkozik a vámpírralban.
Ebben egy bomlott emléjű, vámpír-mániás géniusz bőrébe bújt bele, és a Bela Lugosi Meets a Brooklyn Gorilla-ban is elmebajos feltalálóként élte fel reputációja utolsó morzsáit. 1953 még mélyebbre lökte: a nyomorba belefásuló negyedik felesége is elhagyta. Holott a férfi iparkodott, hogy eltartsa, és büszkeségét lenyelve a Vincent Price-féle Panoptikum - A viaszbabák házának premierén vörösbort kortyolgató kvázistatisztaként bohóckodott. Emellett imádójával, a Tim Burton róla szóló filmjének köszönhetően a leghitványabb rendező-antitalentumnak kikiáltott Ed Wooddal közös kooperációjának első poshadt-pudvás gyümölcse is beérett. Az egy transzvesztita kálváriáját elmesélő Glen or Glendában egy, a cselekményhez lazán kötődő, nehezen dekódolható sületlenségeket harsogó narrátorként dolgozott meg sovány béréért.
Utána az 1955-ös A szörny menyasszonyában a változatosság kedvéért újfent egy, a Föld rabigába hajtásán mesterkedő géniuszként keresett pár dollárt. Ennek legemlékezetesebb jelenetében a hetvenkét éves, politoxikomán aggastyán egy gumipolip csápjait tekeri a testére, miközben igyekszik elhitetni a nézőkkel, hogy veszettül hadakozik a bestiával.
1956-ban néma szolgaként feltűnt a The Black Sheep-ben, ám nyilvánvalóvá vált, hogy nem fog visszatérni az élvonalba: narkós-piás roncsként két, összefüggő mondatot is alig nyögött ki a promóciós turné során. A botrányt elkerülendő, inkább hazaküldték.
Rá pár hétre, augusztus 16-án egy szívroham tett pontot a tehetségét eltékozló művész agóniájára: holttestét ötödik hitvese, egyben fanatikus rajongója, a fele olyan idős Hope Lininger találta meg. A városi legendával szemben két nappal későbbi temetésén nem végrendelete parancsnak is beillő utasítására, hanem fia és Arch javaslatára helyezték örök nyugalomra jellegzetes köpönyegében. Ezzel viszont pályája nem zárult le. Wood archív felvételekkel és egy arcát eltakaró, nála bő egy fejjel magasabb csontkovács bevonásával azt a benyomást keltette, hogy szerepel az A 9-es terv a világűrbőlben. Ez, mint az köztudomású, totális nívótlansága miatt bérelt hellyel bír a szcéna mélypontjai között.
Azonban hiába verte a sírban is a balsors, egy vitathatatlan: azok, kik aktív korában jócskán megelőzték, messze nem alkottak annyira maradandót, mint a kacskaringós-kalandos pályát befutó ikon. Elvégre, ha elképzeljük Drakulát, okvetlenül a sötét hajú, markáns arcú, fenyegető Lugosi Béla jelenik meg előttünk.