Ugyan az eddig megjelent produkciókból (mint a Hadik vagy A helység kalapácsa) kiindulva hozzávetőlegesen annyi okunk van az optimizmusra, mint a hízott kannak, ha hajnalban egy közepesnél kapatosabb böllér oson felé, egy dolgot óhatatlanul le kell szögeznünk. A jelenlegi trendek afféle mutatnak, hogy a filmgyártásért felelős illetékesek kiemelten fontosságúnak ítélik, hogy minél több, a magyar történelem fordulópontjaira vagy izgalmasabb pillanataira koncentráló alkotás kerüljön a mozikba. Ám sajnos ezek tévesen értelmezett patriotizmusból vagy takaréklángra csavarják az objektivitást, vagy az itthoni viszonyok figyelembe vételével csinosnak mondható költségvetésük dacára az ötvenes-hetvenes évek bárgyú kalandblődlijeinek szellemi örökösei.
Legújabb cikksorozatunkban így azzal a gondolattal játszottunk el, hogy a história mely nagyjaival vagy eseményeivel foglalkozhatnának a szakma képviselői!
Frankhamisítási botrány
Az 1925. december 14-én kirobbant frankhamisítási botrány pikáns kuriózum a jogi furcsaságok iránt érdeklődőknek, mivel itt egy köztörvényes bűntényt igyekeztek a honszeretet-inspirálta, nemes cselekedetnek kikiáltani. A súlyos adósságok terhét nyögő Windisch-Graetz Lajos herceg egy Arthur Schultze nevű, német svihákkal szövetkezve eltökélte, hogy összeköti a kellemeset a hasznossal. Azaz egyszerre javít siralmas anyagi helyzetén, illetve bünteti meg a trianoni béketárgyalások folyományaként határokon innen és túl vehemens megvetésnek örvendő franciákat. Nem késlekedett: az akkoriban a honvédség irányította Állami Térképészeti Intézet Retek utcai épületében rendezte be főhadiszállását, és társaival együtt belevágott a bizarr vállalkozásba. Azonban az összesen harmincezer bankó többségével még egy békésen fotoszintetizálgató fikuszt sem lehetett megtéveszteni, és a legprofibbak is bőven hagytak maguk után kívánnivalót. Beszédes, hogy nem csak, hogy a megfelelő papír nem állt rendelkezésükre, de az egyes források szerint a nem is annyira diszkrét nyomásra munkához fogó, rabként tartott Schultze sem remekelt.
Nem csoda hát, hogy bár az érintettek taposással-gyűrögetéssel igyekeztek öregíteni a hitvány másolatokat, a konspiráció gyakorlatilag a nulladik fázisban elbukott. A futári feladatokat ellátó Jankovich Arisztid vagy tévedésből, vagy némi mellékesben reménykedve Hágában fel akarta váltani a gyatra papírfecnik egyikét. Majd, hogy kétség se legyen afelől, hogy miben is sántikált, megkísérelt megszabadulni a nála lévő példányoktól. Aztán mikor ez nem jött össze, diplomáciai státuszára hivatkozva azt ordibálta, hogy sürgősen engedjék el. Fogvatartói persze nem engedelmeskedtek, ám meglepő fordulatként nem csaptak hatalmas patáliát - inkább szokatlanul diszkréten kezelték a kínos incidenst, és bíztak Justiciában. Ám a végül a tettükért a magyar bíróság előtt "felelő" összeesküvők a tervükről tudó, és abba hallgatólagosan beleegyező felsőbb körök asszisztálásával elkerülték a felelősségre vonást. Windisch-Graetz Lajost technikailag négy évre ítélték - ezt hotelekben-szanatóriumokban heverészve töltött el, és a többiek is megúszták szimbolikus feddésnek is gyenge ejnyebejnyével.
1848-49-es forradalom és szabadságharc
A zsáner hazai próbálkozásainak egyik legfőbb problémája az éppen aktuális kurzus nemritkán hajmeresztően idióta üzeneteinek jól-rosszul burkolt átadása és az árnyalatok teljes hiánya. Az abszolút jó nevében fegyvert ragadó élőszentek verekednek vállt vállnak vetve, kétségek és viták nélkül a szent ügyért - holott ritka, hogy valami vegytisztán fekete vagy fehér. Ezt pazarul illusztrálja az 1848-49-es forradalom és szabadságharc - itt az önrendelkezés és a modern viszonyok iránti vágy csapott át villámgyorsan antiszemita gyűlölködésbe. A nemzetőrök megtagadták, hogy zsidókkal szolgáljanak együtt, pogromok kezdődtek, és a tömeg áhítattal csüngött az erőszakra buzdító szónokok hagymázas tirádáin. Egy jogaiért küzdő, és hazáját őszintén szerető, de ezzel együtt korlátain túl nem lépő forradalmárra fókuszáló mű gyaníthatóan az újdonság erejével hódítana. (Egy ebben az időszakban játszódó történelmi kalandfilm már készül Most vagy soha! címmel, Lóth Balázs rendezésében, de azzal kapcsolatban vannak kétségeink - a szerk.)
Mátyás király
Cikkünk első felvonását aligha zárhatnánk mással, mint I. Mátyással. Mert az egyik, ha nem egyenesen a legnépszerűbb uralkodó szinte kizárólag főleg a legifjabbakat megcélzó, vajmi kevés valóságalappal bíró habkönnyű semmiségekben tűnik fel. Ebből adódóan holmi kedélyes, a nép ügyes-bajos dolgait álruhát öltve kiderítő kultúrhéroszként él a kollektív emlékezetben - holott ennél lényegesen komplexebb és megosztóbb személyiség volt. Gátlástalanul irreálisan magas adókkal sújtotta állítólag gyermekeként szeretett népét, ha ez segítette aktuális céljait. Emellett nőügyei is aláásták a tekintélyét, ahogy az is osztatlan felhördülést keltett, hogy a mindössze nyolcéves Estei Hippolitot esztergomi érsekké nevezte ki - hírhedten szeszélyes természetét nem is említve. Egyedül a regnálását követő, tragédiákban bővelkedő, zűrzavaros érának köszönhető, hogy a maga korában kevés népszerűséggel bíró királyt ma hősként ünneplik. Éppen ezért kifejezetten pikáns lenne egy, nem a nosztalgia-ihlette álmodozás és a múlt ködébe vesző, kibogozhatatlan hátterű anekdoták, hanem a tények inspirálta film.
Hamarosan jövünk a cikk következő részével!