Az idősebb generáció körében gyakori sirám, hogy korábbi tündöklő tévéfilm-gyártásunk drámaian lezüllött. A gyakorló inszomniások és a múlt termésére ilyen-olyan okból negyven-ötven évvel esztendővel később is kíváncsiak persze tudják, hogy ez a panasz ebben a formában nem fedi a valóságot. A csúcskorszakként emlegetett hetvenes-nyolcvanas években is debütáltak a nyomtalan kínzás során pazar szolgálatot tevő, azonban eredeti funkciójukban értelmezhetetlen förtelmek - de a nagyobb volumen miatt oktatandó remekekből is többet élvezhettünk.
Sajnos Petőfi eposzparódiájának, A helység kalapácsának legfrissebb feldolgozása finoman fogalmazva sem az aranykort idézi. Ám tekintve, hogy lentebb hozzávetőlegesen annyi dicsérő szó lesz olvasható, mint amennyit a Der Stürmer szánt egy átlagos számában a kóser konyha méltatására, egy alaptételt okvetlenül le kell szögeznünk. Nevezetesen, hogy Dombrovszky Linda fáradozásainak maga után tagadhatatlanul kissé keserű szájízt hagyó gyümölcse egyáltalán nem sorolható a hazai próbálkozások legaljához. Magyarán, ha leülünk a széles tenyerű Fejenagy tőrbe csalásának, megmenekülésének és helytállásának krónikája elé, nem fenyeget az a veszély, hogy az agóniát elkerülendő, önálló értelemre ébredő keringési rendszerünk bérgyilkost fogad.
Hovatovább, mialatt peregnek a jól ismert történet képkockái, alkalmasint mosolyra húzódik a szánk, mert a narrátor feladatát ripacskodás nélkül betöltő Zayzon Zsolt határozottan ügyesen prezentálja nemzeti költőnk rafinált-veretes sorait. De ahogy telnek-múlnak a percek, önkéntelenül is konstatáljuk, hogy egy fecske nem csinál nyarat - vagyis, mivel a koncepció ezernyi sebből vérzik, a vitathatatlanul tehetséges színész sem képes megmenteni azt.
A legfőbb gond, hogy a nagy dérrel-dúrral beharangozott modern western-tematika egy, a levegőben logó, emellett az összképhez semmit sem hozzátevő, ám cserébe még szórakoztatónak sem nevezhető bazári svindli. Az ugyanis, hogy időnként elrobog egy motor, vagy egy részeg egy elhangolt bárzongorán klimpírozik, és egyesek bőgatyában-cowboycsizmában ülnek a csehóban, nem paródia. Legfeljebb külsőség. Kacagásra okot adó élcekké akkor nemesednének, ha kezdenének is velük valamit, azaz reflektálna rájuk a környezet. Viszont úgy, hogy a népszerű zsáner elemeinek bedobása nincs keretbe rendezve, hajítófát sem ér az egész. Sőt, egyenesen az az érzésünk támadhat, hogy csúnyán át vagyunk verve - hiszen az elméleti síkon hellyel-közzel elmés újítás egy az állami támogatás megszerzésének érdekében vérrel-verítékkel kiizzadott ötletnek hat. Ez pedig akkor is súlyos probléma volna, ha az ágazat itthoni képviselőinek lassan védjeggyé avanzsáló hibái nem emlékeztetnének lépten-nyomon arra, hogy lenne hova fejlődni.
A szereplőválogatást végző szakemberek garantáltan nem izzadták habosra az ingüket igyekezetükben. Míg a Haranglábat alakító Szervét Tibor vagy az Erzsók bőrébe bújó Györgyi Anna hozzák a tőlük okkal-joggal elvárható kötelezőt, addig mások teljesítménye kritikán aluli, alibizéssel vegyes inspirálatlanság. A férfias karizmával aligha rendelkező Pindroch Csaba pedig nagyjából annyira hiteles macsó kovácsként, mint egy nigériai herceg Google-fordította üzleti ajánlata. De a kántorként csetlő-botló Cserna Antal kulisszahasogató szenvedésének akkurátus jellemzése komoly próbára teszi az MTA nyelvészeti részlegének professzorait is, mivel meg kell alkotniuk hozzá a megfelelő kifejezéseket.
A dalbetétek sem váltják meg a világot: főleg az anno - az évezred sanszosan legkevésbé átgondolt lépéseként - kedvcsináló gyanánt a publikum elé tárt Hortobágyi kocsmárosné idéz elő seperc alatt szekunder szégyent. Ergo, azok az apróságok, hogy az esti imára igyekvő falusiak egy déli fényárban úszó templomban foglalnak helyet, vagy a tömegből bajszával kirívó Bagarja arca csecsemőülep-simaságú, nem osztanak és nem szoroznak. Pláne, mert nem zárhatjuk ki, hogy ezek halva született tréfa-imitációk. Csakhogy ebben az esetben is igaz, hogy egy poénnak illik átmennie, és elvileg fel sem merülhet a közönségben, hogy a készítők igénytelenségükben egy hitvány megoldással szúrják ki a szemét. Elvégre, egy Monty Python szkeccsnél, a Horrorra akadva franchise vállalhatóbb részeinél vagy Frank Drebin kalandjainál egyetlen abszurd-parodisztikus epizód során sem ébred bennünk kétség, hogy a rekeszizmainkat célozták meg.
Összességében tehát, miközben nem beszélhetünk a botrányos Aranybullához hasonló, mozgóképnek álcázott vonatkatasztrófától, A helység kalapácsa bajosan bélyegezhető sikersztorinak. Amennyiben nincs jobb dolgunk, adhatunk neki egy esélyt, ám a tények makacs dolgok: a gyaníthatóan szökőévenként ha levetített, feledhető adaptáció bántó gyengeségei folyományaként óhatatlanul el fog tűnni a süllyesztőben. Egyedül abban bízhatunk, hogy a nagyobb költségvetésből forgó Most vagy soha! méltó gyümölcse lesz a Petőfi-emlékévnek. Azonban a projekt körül sűrűsödő, egy kisebb kontinenst is árnyékba borító viharfelhőket elnézve könnyen megeshet, hogy az ebbe vetett, vérmes-vehemens vakhit megalapozatlan.
