Hirdetés

Az űrben senki sem hallja a sikolyod - 4. rész

|

35 éve valami megváltozott, de mit köszönhetünk az Aliennek?

Hirdetés

Pedig nemrég konkrétan próbálkozott vele azzal, hogy előzményfilmet kreált ennek a világnak, amit itt bemutatott. A Prometheus azonban híján volt annak a mesteri szikrának, ami az Alient jellemzi. Vagy épp talán a szimplicitás a kulcs? Elvégre az Alien-nek (idevetem triviának: majdnem Star Beast lett a film címe. Ezt dolgozzátok fel.) nincs bonyolult kérdéseket sorjázó forgatókönyve, sem komplikált viszonyrendszere. Nincsenek hit és tudomány kölcsönhatását kutató elmélkedések. Van egy hajó, azon egy legénység, amit sorra elkezd tizedelni egy űrbéli dög. Ennyi. Ennyi? Tényleg csak ennyi? Mi a francért szeretjük még mindig ezt a filmet? Miért értékeljük annyira és miért istenítjük?

Az 1979-es Ridley Scott mit tudott jobban, amit a 2012-es Scott már rég elfelejtett? Mi olyan különleges abban a filmben, hogy még 35 év elteltével is muszáj róla beszélnünk? Foghatnánk a nosztalgiára és igazunk is lenne – részben. Másrészről meg azért nem szabad elfelejtenünk, hogy itt egy olyan sci-fi horrorról van szó, amelynek minden egyes kis részlete gyönyörűen klappol egymáshoz. Márpedig ha egy filmnél ilyen gyönyörűen klappolnak a dolgok, akkor naná, hogy később is szívesen megemlékezünk róla. Beszélhetünk bármely aspektusáról. Akár a díszletekről. Persze, beszéljünk a díszletekről. Az űrhajó belsejéről, a szörny külleméről, az arcmászó félelmetes kinézetéről (az idén elhunyt H.R. Giger óriási érdeme az, ahogy kinéz mindkettő), az egésznek a letisztultságáról…Igen, talán ez is a megoldás része: a letisztultság. A letisztultság és a vele járó, fokozatosan adagolt, fináléra csúcsra járatott zsigeri feszültségkeltés, amin a néző lerágja a körmét. A mélységes űr nyomasztó voltáról, illetve arról, ahogyan csak szépen piciny részletenként látjuk a szörnyet, de teljes valójában csak a végén leshetjük meg. Elegancia és suspense. Scott tudta ezt. Tudta, hogy nem szabad elkapkodni a dolgokat és ajtóstul betörni a házba. Adagokban kell adni, kicsi, de éppenhogy kielégítő adagokban, hogy minél többre és többre áhítozzon a néző. (Az sem elhanyagolandó tényező, hogy a direktor az alábbiakat jelölte meg inspirációként: 2001: Űrodüsszeia, Texasi láncfűrészes mészárlás, illetve a Csillagok háborúja.) Közben pedig azt sem szabad elfelejteni, hogy itt igazi, hús-vér emberek a főszereplők, így a rájuk irányított figyelemnek is fontosnak kell lennie. Scott ezt is tudta, és mindenkinek megadta a kellő tiszteletet. Nem tudunk meg sokat ezekről a szereplőkről, első ránézésre lazán felskiccelt vázlatok, de mégis sokkal több érzelemmel és mélységgel bírnak, mint a Prometheus-beli töltelékfigurák, akik csak arra voltak jók, hogy belezés áldozatául essenek. Elvégre egy horrorfilmnél csak illő izgulni a főszereplőkért.
És ha már a főszereplők említve voltak, itt álljunk meg egy pillanatra és időzzünk el kicsit. Tudjuk, hogy kinél. Egy név: Sigourney Weaver. Weaver ugyan már egy röpke, messzi pillanatra felbukkant egy másik legendás rendezőnél az Annie Hall című filmben, de a siker csak pár produkcióval később jött el. Kis híja volt, hogy nem a Yale-beli osztálytársa, Meryl Streep került az űrruhába. A magasra nőtt, hosszú combú, sötét hajú istennőt megkereste az akkor még szintén fiatal, de ambiciózus Ridley Scott, hogy vállaljon szerepet készülő filmjében. A poén ugye az, hogy Ellen Ripley karaktere ugyan csak később vált igazán, durván ikonikussá (az Aliens-beli királynővel való harca volt az, ami az i-re feltette azt a pontot), de az alapok le lettek fektetve. Ami a lényeg: végy egy nőt, aki semmi esetre sem egy tipikus akcióhős. Nem más, mint egy űrbéli küldöttség hétköznapi alapeleme, aki valószínűleg még életében nem fogott fegyvert. Helyezd bele egy olyan – hétköznapiatlan – helyzetbe, amiből aztán ki kell valahogy kászálódnia. Picit John McLane-es alapszituáció. Átlagember rosszkor rossz helyen, fő fegyver a józan paraszti ész és a túlélési ösztön. Más kérdés, hogy a Die Hard főszereplőjének legalább volt lőfegyvere, de lényegében hasonló a helyzet. Mindkettőjük létezhetne akár a való világban, összefuthatunk velük az utcán, eszünkbe nem jutna az, hogy képesek ilyesmire. Ami a kulcs, hogy Ellen Ripley nem főszereplőként indul. Ennyi erővel akár lehetne Cartwright is az, aki a végén szépen bugyogóban és trikóban befekszik a hibernálóba egy jobb jövő reményében. Végül mégis Ripley az, aki a szituációból saját szándékai ellenére a nap megmentőjévé, illetve jobban mondva: túlélőjévé válik. Aktív védekező aktív támadó helyett, utóbbi inkább majd a második részre lesz jellemző. Itt még nincs „Get away from her, you bitch!”. De a túlélés ösztöne az tuti, hogy jelen van.
De nem csupán Ripley-re emlékezhetünk jó szívvel. Nézők ezreinek, millióinak okozott sokkoló és sokkolóan emlékezetes pillanatokat a jelenet, amelyben John Hurt kínjában felfekszik az ebédlőasztalra, majd előbújik a mellkasából valami…valami lény. Valami, ami nem oda való. Ez a jelenet talán a film legismertebb pillanata és a legtöbbet emlegetett. De nem is maga a vér, ami hatásossá teszi. Inkább az, hogy váratlanul éri a nézőt. A szereplők vígan falatoznak, beszélgetnek, és egyszer csak puff…Köhögés, mintha félrenyelt volna valamit. Vonaglás. Halálhörgés. Majd a szívszaggató látvány és hanghatás. El tudom képzelni, hogy nézhettek ’79-ben a moziban gyanútlanul ücsörgő népek, akik először látták a filmet és még csak nem is hallottak erről a jelenetről. Hátrahőkölés, szívritmuszavar és végül a moziból kijőve mindenki először ezt a részt mondja: „Ú, és az a jelenet, amiben a csávóból kijött az az izé. Ú, az kemény volt, ember!”. Igen. Kemény. Még ma is hatásos, bár speciel a barátnőm inkább cuki jelenetnek tartja, ahogy a mellkasrobbantó kibújik, szétnéz, majd eliszkol. Igen, tulajdonképpen így is lehet nézni. Az azonban kétségtelen, hogy minden esetleges cukiság semmissé válik azon nyomban, amint a feszültséggel teli végső leszámoláshoz érünk. Onnantól kezdve, hogy Ripley egyedül marad egy űrhajóban a lénnyel, nincs kegyelem. Lélegzetvisszafojtva nézzük, ahogy játsszák macska-egér játékukat. Scott addig húzza az idegeinket, amíg csak emberileg lehet, hogy aztán a lehető legjobban essen az, amikor végre vége. Fellélegezhetünk. Ripley megúszta. Mi is megúsztuk. De ki tudja, hogy mit hoz még a jövő? Egy olyan világban, ahol robotot összekeverhetünk egy androiddal, ahol az emberi életet a tudomány haladásával szemben nem sokra becsülik, meddig lehet életben maradni? Nem marad más, csak a küzdés.
Írásom elején azt mondtam, talán a szimplicitásában rejlik. Ezt aláhúzom, méghozzá kétszer. Ez a szimplicitás érdeme, ami azonban magához vonzza a mélyebb utalásokat és interpretációkat is. Minél egyszerűbb valami, annál több mindent lehet belelátni és ez igaz erre a filmre is. Egyszerű horror, vagy több? Valószínűleg több, de lehet vitatkozni, mindenkinek szíve joga. Ami biztos: 35 év után még mindig mesterinek hat és egy cseppet sem érződik soha korosnak. Nem fogott rajta az idő és nem is fog rajta fogni. Kívánom, hogy még 35 év elteltével is többen így, ilyen dicsérően zengjenek róla és ne feledkezzünk meg arról soha, hogy az űrben bizony senki nem fogja hallani a sikolyod. Akármennyire ordítasz. (Írta: Kónya Sándor)

Oldalak: 1 2

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.