Ha még nem olvastátok az első részt, akkor a linken keresztül pótolhatjátok!
A filmszakma egyik, ha nem a legbizarrabb trendje, hogy anno már bevált, azonban egy ideig tetszhalottként heverő franchise-okat sötét-kifacsart művekként álmodnak újra - lássunk néhányat ezekből!
Holtpont (2015)
Ugyan Kathryn Bigelow 1991-es Holtpontja esélyesen sosem fog bekerülni a megőrzése méltó, univerzális kultúrkincsek ligájába, egy dolog tagadhatatlan. Jelesül, hogy a bankrabló szörfösök bandájába beépülő FBI-ügynök történetét elmesélő, szórakoztató-vagány adrenalinlöket messze a várakozások felett teljesített. Ez főleg Keanu Reeves és Patrick Swayze remek párosának, valamint a zseniális atmoszférának volt köszönhető. Nem csoda hát, hogy a 2015-ben érkező változatot rengetegen elöljáróban is súlyos fenntartásokkal fogadták, és mint kisült, nekik lett igazuk. A rendezői székben helyet foglaló Ericson Core lényegében kihajította az eredetit sikeressé tevő elemeket, és egy gyönyörű, viszont fájdalmas üres, inspirálatlan, alibiző kliséparádéval keserítette el a közönséget.
Miami Vice (2006)
2006-ban Michael Mann is elkövette ezt a hibát. Az 1984-től 1989-ig futó Miami Vice könnyed-lezser stílusával iskolát teremtett - ám a Colin Farell-Jamie Foxx duó karizma terén nem versenyezhetett Don Johnsonnal és Philip Michael Thomas-szal. Ez pedig akkor is megpecsételte volna a produkció sorsát, ha borongós látványvilág és az egykor tömegeket a képernyők elé szegező sorozat hangulatától elütő sztori nem lombozza le a többen-szebben reménykedő publikumot.
Fantasztikus Négyes (2015)
Bár a Marvel hőseire fókuszáló popcornmozik általában a bölcsek kövére éhező, kapzsi alkimisták legmerészebb álmain is túltéve termelik a pénzt, csúfos bukásokból sincs hiány. A 2012-es Az erő krónikája után Josh Tranket Hollywood friss, bámulatos karrier előtt álló csillagának kiáltották ki a szaklapok zsurnalisztái - hogy aztán ezerszer is megbánják ezt a könnyelmű kijelentésüket. Elvégre a három évvel később debütáló A Fantasztikus Négyes elsősorban a lelki-pszichikai vallatásra volt elsősorban alkalmas. Főleg azért, mert a korábban piedesztálra emelt rendező nem tudta vagy akarta elfogadni a tényt, hogy az alapanyag nem igazán alkalmas egy borongós, drámai húrokat is megpengető adaptációhoz. Akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy a következő, egész estés kísérletre 2025 májusáig kell várnunk. De sanszosan a tíz esztendőnyi kényszerpihenő sem lesz elég ahhoz, hogy a zsáner szerelmesei ne a legrosszabbtól tartva vegyenek majd jegyet.
A vágyak szigete (2020)
Annak dacára, hogy A vágyak szigete pazar teljesítményt nyújtva költségvetése hétszeresét hozta vissza, sokan keserű szájízzel távoztak a vetítőtermekből. Hiszen a kreatívnak vagy szellemesnek még ezen kifejezések megengedő definiálásával sem nevezhető horror egyszerűen túl messzire kalandozott az ihletforrásként szolgáló szériától. Mivel míg abban a paradicsomi vidéken vendégeskedők esélyt kaptak, hogy jobb emberekké legyenek, itt a mérsékelten izgalmas cselekmény a büntetés és a senyvedés körül bonyolódik. Ez szabályszerűen sokkolta a nosztalgiára éhezőket. Mert olyan hatást keltett, mintha egy Mézga család rebootban a posztapokaliptikus Budapesten bolyongó, félkannibál família a morfiumfüggő szektavezérré züllött Máris szomszéd pribékjei elől menekülne.
A múmia (2017)
Nem hagyhattuk ki a Universal bő kilencvenmillió dolláros veszteséget összehozó lázálmát sem. A 2010-es évek végén a stúdió illetékesei azt hitték, hogy itt az idő arra, hogy feltámasszák klasszikusaik a popkultúrába beágyazódó, ám ennek dacára parlagon heverő szörnyetegeit. De miként azt a Tom Cruise főszereplésével tető alá hozott, 2017-es A múmia is ékesen illusztrálta, a koncepció kiagyalói egyetlen, ám annál elemibb hibát vétettek tervezgetés közben. Jelesül, nem kalkuláltak azzal, hogy a faék-jellegűségét effektparádéval kompenzálni akaró, és magát túlságosan is komolyan vevő végeredmény a lőtéri kutyát sem fogja érdekelni. Pláne, mivel a Brendan Fraser nevével fémjelzett, mókás-akciódús trilógia felvonásai minden tekintetben a bántóan semmilyen tucatblődli fölé magasodtak. Így a döntéshozók felfogták, hogy bakot lőttek, és többnyire letettek arról, hogy ismét életet leheljenek a harmincas-negyvenes évek porlepte kreatúráiba.
Ha úgy érzitek, hogy egy szíveteknek kedves, és találó példa kimaradt, akkor feltétlenül osszátok meg velünk véleményeteket a Facebook-oldalunkon vagy a kommentszekcióban!