3 in 1: A múmia-trilógia

|

Indiana Jones legszebb hagyományait megidéző kalandból lélektelen fantasy-kalandtúra, amelyet utána jobb lett volna minél mélyebbre eltemetni.

Ismét feltámadt a mozikban A múmia, ezzel útjára indítva a Universal szörnyuniverzumát, de egyelőre azt lehet mondani, hogy jobb lett volna a holtakat nem bolygatni, már csak a legutóbbi, 2008-as leszereplésük után sem. Pedig 1999-ben egy nagyon is ígéretes széria vette kezdetét, amely bizonyítja, hogy az igényes kalandfilmekre mindig van kereslet, feltéve ha azok rendben vannak összerakva.

Hirdetés

A múmia (1999)

Nem lehetne azt mondani, hogy tocsogunk manapság a kalandfilmekben. A 2000-es években ezt a hiányt a Karib-tenger kalózai-széria pótolta, amelynek legújabb kalandja - még ha újdonság híján is van - a zsáner szinte tetszhalott állapotát tekintve igen frissítőnek hatott két szuperhős világmegmentése között. Ez különösen igaz volt a 90'-es években. Akkor már Indiana Jones szögre akasztotta a kalapot és a korbácsot, és jobbára vagy Nicholas Cage mentette meg az ártatlanokat, vagy Bruce Willisék mentették a világot az égből jövő áldás elől. Igazán hiányzott tehát egy régi vágású, mégis a kor igényeinek megfeleltethető kalandfilm, amelyben ott a románc, az izgalom és persze nem kevés humor.

Ekkor jött Stephen Sommers, akinek gyerekkori álma volt, hogy egy Múmia-filmet rendezhessen, mióta 8 évesen először látta a Boris Karloff nevével fémjelzett, 1932-es klasszikus horrort, A múmiát. Elmondása szerint semmi sem rémítette meg jobban életében, mint az a film, és ezt szerette volna valamelyest a modern korba ültetni. A rendezőtől korábban sem állt távol sem a kalandfilm, sem a horror műfaja, hiszen rendezett már Dzsungel könyve adaptációt (Maugli: A dzsungel fia) és szellemhistóriát (Kísértethajó) is, így adta magát, hogy egy Indiana Jones-szerű kalandfilmben vegyítse mindezt. A szörny jogait birtokló Universalnak sem volt ellenére, hogy bestiáriumából feltámasszon egy klasszikust, és 80 millió dollárt meg is szavaztak a filmnek, Rick O'Connell figurájáért pedig olyan sztárok sorakoztak fel, mint Sylvester Stallone, Ben Affleck, Matt Damon, Chris O'Donnell, Matthew McConaughey vagy az újban éppen jó szokásához híven rohangáló Tom Cruise. A leginkább azonban Leonardo DiCapriot emlegették, akit anno a Titanic gigászi sikere kapcsán minden filmmel szóba hoztak, és állítólag komoly érdeklődést is mutatott a film iránt, azonban A part munkálatai közbeszóltak. Végül a rendezőnek azért esett a választása Brendan Fraserre, mert Az őserdő hősében látott performansza - hiába volt egy hatalmas paródia az egész - Errol Flynn Robin Hoodját juttatta eszébe. Utóbbi nem véletlen, hiszen Sommers szerint a film stílusára nagy hatást gyakorolt az 1938-as Robin Hood, valamint a Casablanca rendezőjének, Kertész Mihálynak a munkássága, habár David Lean mesterműve, az Arábiai Lawrence is megidéződik néhol, utóbbira leginkább Jerry Goldsmith dallamai játszanak rá. A film egyébként is magáénak tudhat néhány magyar vonatkozást: a főhősnőt, Evy-t alakító Rachel Weisz maga is magyar gyökerekkel rendelkezik, míg a simlis Benny (Kevin J. O'Connor) vezetékneve Gabor, és eredetiben többször is magyar szavak hagyják el a száját.

Sommers filmje nem csak azért megkerülhetetlen a műfajban, mert nagy valószínűséggel pár évvel később Jack Sparrowék sem hajózhattak volna ki, hanem mindamellett, hogy kiválóan van felépítve, remekül vegyíti a különböző műfajokat, miközben az első perctől kezdve tocsog az önreflexióban, amit a kalózok is jócskán elmondhatnak magukról. A történetet és a karaktereket szépen, ráérősen adagolja, a címszereplő fáslis rém pedig a prológust leszámítva az első órát követően teszi csak tiszteletét, míg azonban elnyeri Arnold Vosloo egyszerre tekintélyt parancsoló, vonzó és félelmetes fizimiskáját, a rendező lassan megteremti a figurája körüli misztikumot, hogy végül egy nagy stúdiófilm keretein belül el tudjon játszani a horror zsánerével. Ahogy szép fokozatosan vadássza le az amerikai kalandorokat (akiket pár mondattal és néhány külső karakterjeggyel sikerül felruházni, azok mégis élnek és lélegeznek) az valóban hidegrázó és a szörnypanoptikumban lesajnált figurát (elvégre mi félelmetes lehet egy WC-papírba csomagolt, oszló tetemen?) egy csapásra odahelyezi Drakula, a Farkasember és Frankenstein szörnye mellé.

Szerencsére azonban akármennyire is dolgozik típusfigurákkal, azok egyikét sem viszi túlzásba, és rajtuk keresztül érződik igazán, hogy a forgatókönyvért is felelős Sommersnek mennyire szívügye volt a projekt. Brendan Fraser (aki az akasztásos jelenetnél tényleg kis híján meghalt, újra is kellett éleszteni) egyszerre laza és sármos, akinek mindig megfelelő helyen van a szíve, vagyis tökéletes Indiana Jones-pótlék, Rachel Weisz cserfes, esetlen, mégis intelligens egyszerre és képtelenség nem beleszeretni, John Hannah pedig igazi angolhoz méltó eleganciával prezentálja, hogy egy vicces mellékkarakter miként ne váljon egyszer sem idegesítővé, vagy irritálóvá.

Mindamellett ott vannak a lélegzetelállító, klasszikus hangszerelésű akciók, amelyek itt még a megfelelő arányban keverednek az azóta már sok helyütt kétség kívül avíttas CGI trükkökkel (az Imhotep arcát mintázó homokfal ettől függetlenül felejthetetlen), a nagyszabású, valóban felépített díszletek és a már említett önreflexió (pl. a fináléban a múmiák elleni harc Az aranygyapjú legendájának csontvázserege elleni harca előtt tiszteleg) pedig elegánsan simulnak bele az intelligensen megírt történetbe. Így a filmnek sikerül az a zsáneren belül, amelyet címszereplője hajszol a játékidő alatt: elérnie a halhatatlanságot.

Értékelés: 90%

A múmia visszatér (2001)

Általában egy stúdió megszokta várni egy franchise-kompatibilis filmnél a bevételi adatokat, mielőtt berendelné a folytatást és univerzumot építene (habár erre pont a most prezentált Dark Universe nyitófilmje az ellenpélda), és a Universalnak minden oka meg lett volna rá, hiszen a 80 milliós költségvetés 155 milliót hozott vissza csak Észak-Amerikában. A stúdió fejesei viszont már idő előtt meglátták, hogy micsoda arany szarkofágra leltek és rögtön A múmia premiernapján felhívták Stephen Sommerset ezzel a mondattal: "Szükségünk lesz még egyre!" Ahogy az pedig lenni szokott a stúdiók által kierőszakolt folytatásoknál, itt is érvényesült a nagyobbat, látványosabbat, üresebbet elv.

Tegyük hozzá, hogy Sommers nem volt könnyű helyzetben: az első rész egy szépen lekerekített egész volt, tele szívvel és lélekkel, amit újra fogcsikorgatva mozgásba kellett lendíteni, annak minden szerethető elemét visszahozni, ugyanakkor némi újdonságot is belecsempészni. Sommers pedig valóban szinte minden elemet megismételt az elsőből, csak sokkal nagyobb kivitelezésben: a dominó módon feldőlő oszlopok, a visszatérő múmiák, homokfal helyett vízfallal támadó Imhotep, a végső varázslathoz szükséges hieroglifa ("Azt ismerem! Azt ismerem!"), ezekkel is kiemelve, hogy az önirónia, a kikacsintások jó része most elsősorban az előző epizódra vonatkoznak, semmint a zsánerre, habár azok is kapnak néhány szúrka-piszkát Rick és Evy szópárbajainak, vagy Jonathan megjegyzéseinek köszönhetően. Ebből adódóan az első rész misztikumát képtelenség volt újrateremteni, hiszen ott a film felét a sztori építkezése, a sejtetés tette ki, ezzel együtt a horror tónusa is odaveszett (leszámítva a pigmeusok belépőjét), így az egészet kalandosabbra és az ifjú O'Conellel együtt családbarátabbra vette. Utóbbit lehet szidni, hiszen Alex karaktere azért is idegesítő, mert annak is kell lennie, nem csak Freddie Both acélosnak nem éppen nem nevezhető színészi kvalitásai miatt, de pont a címszereplő félelmetessége veszett oda, így az igazi horrort a már korában kínosnak számító CGI okozta, amit a rendező itt kezdett el látványosan túlhasználni, a fináléban látható virtuális Dwayne Johnsontól pedig még ma is rémálmai vannak az embernek.

Ha pedig már a címszereplőnél tartunk: a fokozás elvét pont az ő karaktere sínylette meg a leginkább. Míg az első részben elsősorban a szerelmét akarta visszakapni - és csak mellékesen lesújtani a világra haragjával - itt már egyszerűen csak hatalomra vágyik, ezzel pedig már egy tucatgonosz szintjére süllyedt. Szerencsére Vosloo karizmája így is menti a menthetőt, a figurának bevitt kegyelemdöfés pedig javít valamit az összképen, ellenben A szikla, mint Skorpiókirály nincs is eleget a színen, hogy félelmetes legyen, ahogy az őt körülölelő misztikum is kimerül pár mondatban, és nem más, mint egy karakter nélküli főboss, akit a pálya végén le kell győzni. De a filmre egyébként is igaz a kevesebb néha több elve: az epikusság ugyan kölcsönöz egy kis egzotikumot neki az első résznél is változatosabb helyszínek mellett, de lényegesen többet elvesznek belőle a CGI sakálok és társaik.

A filmet mégis megmenti az első résznél is nagyobb fordulatszámon pörgő önreflexió, a humor és a sodró lendület, amihez Alan Silvestri kalandos zenéje rengeteget tesz hozzá. A londoni akció az O'Connel kastélyban vagy a British Múzeumban az Indiana Jones-filmek legszebb hagyományait idézik, a Fraser és Weisz közötti dinamika megváltoztatása pedig abszolút a film előnyévé válik: ketten együtt már kiteszik a Fiatalurat. Míg egyikük az ész, addig másikuk az erő, de mindkettőjüknek hatalmas a szívük, az hajtja őket, a figurák között pedig hibátlanul működik a kémia, ahogy Jonathannak és Ardeth-Baynek is pont az tett jót, hogy statikusak maradtak. A mellékfigurák - mint az újabb kincsvadászok, vagy Lock-Nah - most is szórakoztatóak, de az ezúttal is a forgatókönyvet jegyző Sommers nem tudta olyan jól a sztoriba és a többi figurához illeszteni őket, mint legutóbb. Ezzel együtt is azonban A múmia visszatér a kínos, vagy épp önismétlő pillanatai ellenére egy veszettül szórakoztató kaland az első perctől az utolsóig és csak örülni tudnánk, ha a műfaj legrosszabbjai így sikerülnének.

Értékelés: 70%     

A múmia: A sárkánycsászár sírja (2008)

A harmadik részre már nem két évet kellett várni, hanem hetet, ami egy tökéletes világban azt jelentené, hogy több idejük volt a készítőknek agyalni a folytatáson, kijavítani az előd hibáit és új utakat keresni. Utóbbi az egyetlen, amit a Sárkánycsászár sírja elmondhat magáról, minden másban szinte súlyos kudarcot vall. Elvégre az mindenképpen jó ötletre vallott, hogy az ókori Egyiptom helyett a kínai mitológia kerül terítékre és az aktuális "múmiának" sikerült megnyerni a kelet egyik legnagyobb harcművész sztárját, Jet Li személyében. Ez alapján még akár jó is lehetett volna, a felütés is egész jó, de aztán a játékidő előrehaladtával az egész úgy porlad szét, mint agyagkatonák a szélben.

Ez nem kis részt annak tudható be, hogy az egész film ontja magából a pénzszagot, a kötelező folytatás jelleget. Az előző részeket jegyző Stephen Sommers itt már csak produceri teendőket látott el (már ha egyáltalán), a helyére jött a középszerű iparosnak is csak erős jóindulattal nevezhető Rob Cohen. Sárkányszív című filmje még valószínűleg előszeretettel megfordult a kisebbek lejátszójában, ahogy az első Halálos iramban is a valamivel idősebbekében, de utóbbit is a közeg adta el, nem a Holtpontot olcsón majmoló sztori, vagy jellegtelen rendezés, és akkor még a szintén Vin Dieselből sztárt csinálni próbáló első xXx-ről nem is beszéltünk. De ha csak ez lenne a probléma a filmmel!

Míg a második rész helyenként emlékezett arra, hogy mitől is volt jó az első epizód (egy a horrorral kokettáló, régi vágású, önreflexív kalandmozi), addig a Sárkánycsászár sírja teljes szereptévesztésben leledzik. A misztikum teljesen odaveszett: itt már annyira mindennapos, hogy feltámadnak a múmiák, hogy a szereplők legalább olyan gyakorisággal morgolódnak rajta, minthogy megint kigyulladt a 3-as metró (szóval sokszor). A címszereplő annyira karakter nélküli, hogy a nevére sem emlékszünk, a motivációi pedig kimerülnek a világ leigázásában, ami speciel tényleg jól jön egy kiugrott kínai tábornoknak a háború után. Emellett a hol agyagkatona formában, hol háromfejű sárkányként parádézó, az elemeket uraló császár nem hogy nem félelmetes (hiszen már az első fél órában feltámad), hanem még csak nem is fenyegető, mindössze egy folyamatosan a hősök elé gördített akadály.

Ha pedig már a héroszoknál tartunk: míg az előző részek sava-borsát nem kis részt a karakterek közti kémia adta, itt már csak olcsó utánzatait kapjuk szinte mindenkinek, amire az is rásegít, hogy Brendan Fraseren és John Hannah-n kívül senki sem tért vissza az előzőekből, de aki van, az is szinte teljes miscasting. Maria Bello (Erőszakos múlt) szép és tehetséges színésznő, ehhez kétség sem fér, de a legkevésbé sem rendelkezik azzal a komikusi vénával, vagy kisugárzással, amivel Weisz. Ezzel még nem is lenne baj, ha nem az ő karakterét kellett volna megörökölnie, egy odavetett félmondat pedig ehhez kevés, hogy ezen túllépjünk. Luke Ford viszont még ennél is nagyobb melléfogás, mert nem csak teljesen antipatikus Alexként, akit szívünk szerint felpofoznánk minden adandó alkalommal, amikor csak meglátjuk, hanem senki sem hiszi el róla, hogy Brendan Fraser fia. Legalább Fraser tudja hozni a kötelezőt, ha többet nem is, hiszen a korábbi részekben működő kémiát az új szereplőkkel/színészekkel újra kellett volna teremteni, erre viszont sem Cohen, sem a forgatókönyv esélyt sem adott neki, szegény John Hannah-nak pedig már érdemi poén sem jutott - azokat Liam Cunningham (a Trónok harca Sir Davos-a) kapta - csupán kínlódás ("Behányt a jak.") és a viccesnek szánt sidekick szerepkörön kívül tényleg semmi érdemi funkciója sincs.

És a tempó hiába működik, az akciók teljesen jellegtelenek, a cselekmény tét nélküli (ki aggódik a főszereplőkért, amikor 20 percenként támadnak fel karakterek, vagy bukkannak fel halhatatlan entitások?), családi kalandfilm létére pedig a família felét parkoló pályára állítja. A látvány pedig annak ellenére egészen elképesztően borzalmas, hogy több, mint a kétszereséből (175 millió dollár) készült, mint az első rész. Vetített háttér, olcsó CGI (a jetik egészen katasztrofálisak) és fröccsöntött műanyagdíszlet. Mindez 2008-ban, a Gyűrűk Ura és a Transformers szintű epikus, mégis kézzelfogható látványvilágú filmek korában, egy azon évben a negyedik Indiana Jones filmmel (ami a fináléjában pont az első Múmiát majmolja, ráadásul elég gyengén) rettentő kínos.

Hogy mégsem teljes katasztrófa a film, az leginkább az első félórának tudható be, ahol azért még úgy fest, hogy egy szórakoztató mozi is kikerekedhet belőle. Rick és Evy unalmas hétköznapja kellő potenciált rejtenek magukban és itt még a humor is működik, a Shanghajban játszódó jelenetek pedig a Végzet templomát idézik, ahogy később a repülőgéppel való leszállás is Spielberg 1984-es klasszikusa előtt próbál tisztelegni és Cohennek ez idő alatt még pár ötletes képi gagre is futja. Ettől persze még jobb lett volna, ha ezt a filmtervet sohasem ássák ki és megmarad valahol a stúdió elfeledett ötleteinek a sírkamrájában.

Értékelés: 45%

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!