Hirdetés

Filmklasszikus: A komédia királya

|

A hírnév ára és átka, avagy akkor is híres leszek, ha Te beledöglesz is. A legendás rendező '82-es filmjét néztük újra.

Martin Scorsese pályafutása során nem egyszer bizonyította már be, hogy sokoldalúbb alkotó ő, mint elsőre gondolnánk. Elég, ha csak megnézzük az elmúlt öt évben készített filmjeit: nincs még egy olyan rendező, aki két, annyire eltérő habitusú, tempójú és érzésvilágú filmet el tudott volna készíteni egymás után, mint amilyen a Wall Street farkasa, vagy a Némaság volt. Míg előbbi az újkori hedonizmusnak, az anyagi jólétben és a gátlástalanságban való önfeledt duhajkodásnak állított egy csúf, ám annál lélegzetelállítóbb szobrot, addig a másik a hit és a vallás mibenlétét boncolgatta lélekőrlő pontossággal, fullasztóan ráérős tempóban.

Hirdetés

Hasonló váltásokkal találkozhattunk már máskor is a rendező filmográfiájában, akár ha megnézzük, hogy egymás után készítette el az Aljas utcákat (ún. férfifilm a javából) és az Alice már nem lakik itt című művet (amely egy független, maga útját járó nőről szólt nem kevésbé erősen, mint a rendező korábbi darabjai), akár ha figyelő szemeinket a Dühöngő bika-A komédia királya egymásutániságára vetjük. Az 1980-ban bemutatott Dühöngő bika sok szempontból egyfajta peak Scorsese-nek bizonyult. Az expresszív, fekete-fehér képi világ, a férfiak által uralt, elfojtott és hirtelen kicsapott dühgejzírektől pulzáló közeg kvázi esszenciájává vált az olasz gyökerekkel rendelkező rendező mozgóképes világának. Az önhitt, erőszakos bokszbajnok életét bemutató moziban visszaköszöntek az utcafilmes gyökerek - ismételten bemutathatta a rendező az erőszak őszinte természetét, miközben egy olyan ember közeli portréját rajzolta meg, akit végül saját egója és vehemens természete az, mely maga alá temet. Ragyogó film. Egyszerre lenyűgöző és nyomasztó, melyben Robert De Niro elképesztő, saját fizikai egészségét kockára tevő átalakulásának lehettünk szemtanúi.

Hirdetés

A Jake La Mottáról szóló mozgóképet követő két éves hiátus után aztán Martin Scorsese egy olyan filmmel rukkolt elő, amelyre vélhetően senki nem számított. A komédia királya részben hasonlít, részben pedig valamelyest eltér a rendező korábbi műveitől. Eltérése leginkább abban mutatkozik meg, hogy bár csak bajosan nevezhetjük tőről metszett komédiának, mégis, a maga módján oldottabb hangvételű, harsányabb darab, mint a Dühöngő bika, vagy akár az Aljas utcák, illetve a Taxisofőr volt korábban. Humora azonban a legkevésbé sem nevezhető direkten viccesnek, netán öncélúnak, inkább fakad a színészi játék önfeledt koncentráltságából és féktelenségéből, valamint abból az abszurditásból, melyet a téma boncolgatása magával hoz. Scorsese belenyúlt a slapstick-be, ha úgy tetszik. A maga módján...

Hirdetés

A történet Rupert Pupkin-ról (Robert De Niro bajusszal) szól. Rupert anyjával él egy fedél alatt és egyetlen nagy vágya az, hogy egyszer majd híres televíziós host válik belőle. Otthon, a négy fal között papírmasé figurák között próbálja szerepét, egész műsorblokkokat játszik el, a négy falon túl pedig mindegyre azon van, hogy valamiképpen bizalmába férkőzzék a híres műsorvezetőnek, Jerry Langford-nak (a néhai Jerry Lewis alakításában). Rupertnek már a film nyitójelenetében sikerül befurakodni példaképe autójába, mondván, hogy csak pár percet kér az idejéből és lázasan, lelkesen beszél neki ambícióiról és igyekszik meggyőzni, hogy adjon neki egy esélyt. Langford nem bólint rá a dologra, de kényszeredett helyzetében kellő erélyességgel sem tudja elhajtani az erőszakos rajongót, mire az az elkövetkező napok mindegyikét az irodájának recepcióján tölti, várva, hogy megjelenjen személyesen ő maga. Az események ezt követően abszurdabbnál abszurdabb fordulatot vesznek, hogy aztán a végén az ember egy kellően találó, metsző társadalom- és médiakritikával találja szemben magát. Végefőcím.

A történet ilyen szintű ismertetése is elégnek kell lennie ahhoz, hogy világos legyen a film koncepciója és szándéka. Scorsese - akárcsak a Taxisofőr, a későbbi Aviátor, valamint a Dühöngő bika esetében - most is egy olyan ember portréját kívánta felfesteni, akivel a legkevésbé sem barátkoznánk szívesen, viszont aki elméjének működését élvezet felfedezni, még ha nem is feltétlen mindig kellemes. Rupert Pupkin alakjában egy olyan férfit ismerhetünk meg, aki egymagában, kétlábon kihordja az elvakult rajongás és szerepelnivágyás minden szimptómáját. Levakarhatatlan, kérlelhetetlen, agresszív és végső esetben világossá válik, hogy szándékában előkelő helyet foglal el a színtiszta egoizmus. Bickle-el ellentétben Pupkin iránt nem érzünk szánalmat (szimpátiát mégúgyse), figurája azonban szórakoztató bohócfigura, aki harsányságával és golyózáporszerű beszélőkéjével elképesztő intenzitással zúdítja ránk kívánalmait. Pupkin minden tekintetben a maga ura, vagy legalábbis tökéletes illúzióját mutatja ennek. A kapcsolatot a valósággal ugyanúgy elvesztette, mint az éjjeli utcákat járó Travis, viszont saját magányosságát és tragédiáját képtelen belátni és felismerni, céltudatossága és verbális túlmozgásossága pedig arra enged következtetni, hogy ezzel ő nagyon jól megvan.

Hirdetés

Pupkin-t nem menti fel semmi és senki, ellenben a rendező a karakteren keresztül nagyon jól láttatja azt, hogy milyen szélsőséges irányokba mozdulhat el  rajongás, az egyes személyek kultiválása. A férfi nem elégszik meg azzal a pár perccel, amelyet Langforddal töltött, a valóság és illúzió egymásba olvadása és rámenőssége a későbbiekben például arra is ráveszi őt, hogy alkalmi barátnőjét elvigye Jerry személyes nyaralójába, hogy aztán onnan csak nagy erőfeszítések árán tegyék ki őket. Mindemellett Scorsese arra is rávilágít, hogy az emberek milyen, morálisan erősen helytelen dolgokra is képesek annak érdekében, hogy megkapják azt a bizonyos tizenöt perc hírnevet. A rendező ezzel együtt filmjének végkicsengését a Taxisofőrrel rímelteti, hiszen ahogy ott, úgy itt is végül a társadalom amoralitására, az egyén elméjének ingatag voltára és az utóbbi iránt érzett egyetemes közönyre hívja fel a figyelmet. A hírnév felülír minden erkölcsöt. Scorsese azonban ezúttal sem diktálja fejünkbe a levonandó konzekvenciát, hagyja, hadd rakjuk össze a képet mi magunk.

Hirdetés

A komédia királya mindezzel együtt azonban tényleg veszettül szórakoztató tud lenni. Ugyanúgy, ahogyan szórakoztató a Wall Street farkasa is. Szórakoztató úgy, hogy közben gyakorta torkunkon akad a nevetés, vagy a betömni való esetleges popcorn. Talán nem véletlen - még ha elsőre kissé meglepő is - az a tény, hogy Scorsese pályafutásának egyik legkimerítőbb forgatásának titulálja A komédia királyának készítését. Olyannyira kimerítette és frusztrálta, hogy egy időre Robert De Niróval való közös projektjeit is jegelte, ugyanakkor egy nyilatkozata szerint a színész karrierje legjobb alakítását nyújtotta nála. Nehéz ezzel vitatkozni, már csak azért is, mert habitusában másfajta performansz volt ez, mint amit tőle azelőtt vagy épp az után megszokhattunk. Jelen esetben nem az a jól ismert elfojtott agresszió és feszültség, valamint annak felszínre törése fogalmazódott meg a színész játékában, hanem ennek ellenkezője: a folyamatosan csapongó belső intenzitás gejzírszerű kilövellése. Ennek fényében pedig De Niro végre egy újabb, komikusabb oldalát ismertethette meg a nézőközönséggel, amit ezt követően csak ritkán vett elő újból, és amelynek minden megnyilvánulása abszolút a karaktert és a filmet szolgálta (értsd: nem öncélú marháskodás volt ez részéről). Jerry Lewis vele szemben fantasztikusan visszafogott, mégis erőteljes alakítást nyújt a teljesen tehetetlen, hírnevének nyűgjeit szenvedő férfi szerepében. A híres komikus egyben saját tapasztalatait is belegyúrta játékába, az egyik jelenetben például egy rajongója kívánja neki, hogy kapjon rákot, miután a férfi sietségében visszautasította az autogram-írás lehetőségét. A hírnév, ugye. Az a nyamvadt hírnév. Hiába, sokszor a legabszurdabbnak ható momentumokról derül ki, hogy közelebb nem is állhatnak a valósághoz. 

A FILM ÖRÖKSÉGE

Azon túl, hogy a film kevesebbszer merül fel, mint nagy Scorsese-klasszikus (ezt a címet inkább viszi a Nagymenők, vagy a Taxisofőr), nincsen elfeledve és főként elismerően nyilatkoznak róla. Nagyon jól mutatja ezt az is, hogy Todd Phillips a Joker című filmjével egyfajta hommage-t készített és úgy en bloc tisztelgett a rendező munkássága előtt. Ahogy A komédia királyában, úgy a sajátos hangvételű képregényfilmben is egy olyan ember portréját nézhetjük meg, akinek egyik vágya a sok közül, hogy példaképének tévéműsorában szerepeljen - a végeredmény pedig mindkét karakter esetében meglehetősen szélsőséges. Szélsőségesen abszurd és tragikus, ha úgy tetszik. Slusszpoén, hogy a tárgyalt host-ot Phillipsz filmjében nem más, mint maga De Niro formálja meg. Martin Scorsese mindeközben sem tétlenkedik, legújabb, The Irishman című filmjét november végén láthatjuk a Netflix műsorán, valamint egyes hazai mozik vásznán.

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.