Hirdetés

Filmklasszikus: Ál/Arc

|

John Woo 25 éve teljesedett ki Hollywoodban.

Hirdetés

Ha egy hongkongi rendező készít annyira jó filmeket, hogy sikere és annak hangja elérjen a tengerentúlra, akkor sanszos, hogy előbb-utóbb kiköt Hollywoodban legalább egy film erejéig. Ez nem volt másként a kilencvenes években sem, ekkor ugyanis a legtöbb nagyra becsült és világhírű távol-keleti akciófilmrendező betette a lábát az Álomgyárba. John Woo sem volt kivétel. 

Hirdetés

Ugyanúgy, ahogyan Ringo Lam, vagy épp Tsui Hark, Woo is Jean-Claude Van Damme-nál kezdte amerikai pályafutását (a színésznek valahogy remek érzéke volt ahhoz, hogy dolgozzon a zsáner nagy neveivel). Woo esetében ez a Tökéletes célpontot jelentette, amely ugyan egy egészen szórakoztató akciófilm és bőven tartalmazza a rendezőre oly jellemző lassítva vetődéseket és galambokkal megszínezett akcióbaletteket, de alapvetően egy B-mezőnybe tartozó akciófilmről beszélünk. Többé-kevésbé ugyanebbe a kategóriába sorolható a Rés a pajzson is, habár itt már kaptunk egy eszelősen gonoszkodó John Travoltát, valamint egy feszes dramaturgiájú, parádés zsánerdarabot. Távolról sem rossz, sőt, de hol van ez azoktól a költői szépségű, szűkszavú, lazán felskiccelt, de mégis dominánsnak ható érzelmi töltettel rendelkező mestermunkáktól, mint A bérgyilkos, vagy éppen A fegyverek istene? 

Az 1997-ben bemutatott Ál/Arc az, amely ha első olvasatra nem is hat klasszikus Woo-filmnek, de megvalósításban már minden addigi amerikai munkájánál jobban érezhetők és értékelhetők benne azok a szerzői sajátosságok és védjegyek, amelyek miatt annyira meg tudtuk szeretni a munkáit. 

A történet persze teljesen képtelen, már-már röhejes, de a film valahogyan képes megtartani azt a köztességet, amely azt eredményezi, hogy éppen komolyan tudjuk venni annyira, amennyire szükséges a végeredmény élvezetéhez. Adott egy mindenre elszánt ügynök, Sean Archer (John Travolta), aki évek óta elszántan üldözi az egyik legveszedelmesebb terroristát, Castor Troy-t (Nicolas Cage). Motivációja személyes is, hiszen Castor annak idején megölte fiát, Michaelt. Egy rajtaütést követően Castort sikeresen lefegyverzik, ám azzal nem számolnak, hogy előtte ő elrejtett a városban egy nagy hatósugarú bombát. Ahhoz, hogy megtudják, hol találják a robbanószerkezetet, Seannak el kell nyernie Castor öccsének bizalmát, aki egy szigorúan őrzött börtönben van. Ahhoz pedig, hogy megnyerje a bizalmát, arcot kell cserélnie esküdt ellenségével. A problémák pedig ott kezdődnek, hogy időközben Castor felébred a kómából és hogy a játszma kiegyenlített legyen, ő is magára ölti Sean arcát. 

Mike Werb és Michael Colleary forgatókönyve tehát első blikkre teljesen abszurd és elszállt zagyvaságnak hat, de az Ál/Arc pontosan annak az esetnek a példája, amikor ezt a zagyvaságot képesek mind a rendező, mind pedig a színészek megfelelő arányú drámai érzékkel, őrült színészi alakításokkal és vad eleganciával megkomponált akciójelenetekkel ellensúlyozni, eladni. 

John Woo amerikai filmjei közül ez nevezhető a legjobban sikerültnek, mert itt érezhető a leginkább, hogy hagyták őt kibontakozni, hagyták, hadd csinálja a maga módján, a maga szabályai szerint a dolgokat, épp csak adtak neki egy nagy költségvetésű hollywoodi keretet. Woo a képtelen alapötletet egy görög tragédia ütemeire vezényelte le, melodramatikus svunggal kidomborítva főhősünk, Sean fájdalmát, melyet minden tükörbenézés okoz neki. Az Ál/Arc tehát egyfajta identitásdrámaként funkcionál, melyben a legfőbb rémálom nemcsak az, hogy a főszereplő felveszi magára esküdt ellensége arcát, hanem hogy aztán végig kell néznie, amint az ő arcával miket hajt véghez, míg ő a börtönbe senyved. Woo persze ezt követően csavar egy-kettőt a dolgokon és néminemű feszültséget/humorforrást is kölcsönöz a képsorokba azzal, hogy megmutatja mindkét fél számára az adott nehézségeket, amely az arckölcsönzéssel jár. Míg Archer számára a takaros lakás, a tiszta udvar, az unalomig kifeszített jóság és gerincesség jelenti a rémálmot (egyben a lehetőséget arra, hogy elkezdjen bomlasztani például azzal, hogy kéjes arccal megpaskolja kolléganőjének a fenekét), addig Seannak az, hogy gengszterekkel lógjon együtt és megjátssza a könyörtelen gazembert. 

Az Ál/Arc egyik legzseniálisabb húzása a rendező mellett a két főszereplő színész választása. Mind Travolta, mind pedig Cage egyaránt olyan színészeknek bizonyultak, akik képesek drámai szerepek eljátszására, ahogyan attól sem riadnak vissza, ha épp egy habzó szájú, kiszámíthatatlan viselkedésű őrültet kell megformálniuk. Cage és Travolta játéka tehát bőséggel dagonyázik jóleső túlkapásokban (nézzük azt a jelenetet, amelyben Castor a film elején papi ruhában rázza magát, mintha egy metálkoncerten lenne), amelyek remek demonstrációi annak, hogy itt ezt a két színészt is ugyanúgy szabadon engedték garázdálkodni, mint magát a rendezőt. Kettejük vad személyiségtáncát pedig az olyan, alapvetően visszafogott, földközelibb alakítások árnyalják, mint amilyen Joan Allené, vagy épp Gina Gershoné. Előbbi kifejezetten jól működik az odaadó, de finoman unott feleség szerepében, aki nem csak a fia halálát követő gyászt próbálja feldolgozni, de azt is, hogy férje folyamatosan hajszolja azt a bosszúvágyat, amely talán, de nem biztosan megnyugvást hoz majd neki. 

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


Egy igazi Woo-film persze nem mentes az akciójelenetektől és attól a hősi vagányságtól, amit megszokhattunk tőle. Amikor csak lehetőség adódik, mindenki lassítva vetődik és két pisztollyal lő, de a nagy költségvetés meglátszik azon is, hogy már a nyitányban kapunk egy repülőgépes üldözésjelenetet, a finisben pedig egy templombeli, galambokkal díszített leszámolást egy motorcsónak-üldözéssel vezet le a rendező. Azon felül tehát, hogy megtalálhatók a megszokott és klasszikussá vált motívumok (a fehér galamb az egyik, de a templomos pisztolypárbaj pedig A bérgyilkos finiséből eredeztethető), sikeresen vegyíti azzal a hollywoodi mentalitással, hogy a nagyobb, hangosabb és több az adott esetben jobbnak is betudható. Ez nyilván nem mindig jön be, de esetünkben egy olyan párosítást kaptunk, amelyben gördülékenyen házasítottak össze különböző motívumokat és stílusokat. Sci-fibe hajló alapkoncepció, működő érzelmi töltet, néhol őrületbe hajló színészi játékok és parádés akciójelenetek. Mindezek egy olyan veszettül szórakoztató akciófilmet eredményeznek, amellyel azóta is ritkábban találkoztunk. 

A fent felsoroltak miatt is válhatott tehát az Ál/Arc egy modern akcióklasszikussá és ezek miatt is lehet érdekes az, hogy ennyi év után folytatást terveznek a filmnek. A rendezést magára vállaló Adam Wingard bizonyította már, hogy ami a stílust illeti, rátermett figurának mondható (lásd a The Guest című filmet), de ha arról van szó, akkor ő is sikeresen vegyít különböző műfajokat és ha fordulatot kell behozni, azzal sem áll hadilábon. Természetesen mindebből még nem következik egyenesen az, hogy a folytatás jó lesz (illetve: nem indokolja azt, hogy egyáltalán szükségünk van rá), de jó okunk van feltételezni azt, hogy valami értékelhető azért kisül belőle. A '97-es filmet pedig már csak azért is érdemes újranézni, mert hatásos demonstrációja annak, hogy Nicolas Cage mindenféle szerepet (is) bevállal. Annál pedig kevés örömtelibb dolog van, mint amikor ezt egy filmen belül teszi. 

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.