Hogy Hollywood jelenleg mennyire a nosztalgiából, önmaga újrahasznosításából él, azt nem nehéz észrevenni. Jelenleg is ha anyagi diadalt nem, de kritikait éppen most arat a 80'-as évek kult sci-fijének folytatása és az új Star Wars filmek sikere is nagyban erre a nosztalgiára épül, ahogy A Galaxis Őrzői már zenehasználatában is nyilvánvaló ódát zeng a korszaknak. De ha kicsit leszállunk a Földre, akkor Peter Quillnek nagyon fel se tűnne, hogy elhagyta a szülőbolygóját: Stephen King és teremtményei ismét menők, szinte minden hónapra jut egy AZ, vagy egy Stranger Things, ahogy pár éve az akcióveteránok irtották az ellent nagy elánnal úgy, mint annak idején. Lehet persze kárhoztatni ezt az időszakot az ízlésficamáért és az egyszerűségéért, de pont ezért is utánozhatatlan és megismételhetetlen, a változó elvárások, a felgyorsult világ és az ezzel járó trendek pedig jelenleg képtelenek hosszútávon bármi hasonlóan markánsat kitermelni.
Nem csoda, hogy Hollywood a nosztalgiába menekült, amikor még nem kötötték meg annyira az alkotók kezét. Amikor Steven Spielberg még egy nagyon tehetséges fiatal és profitképes rendező volt csak, amikor Wes Craven, vagy John Carpenter újította meg a horror zsánerét, kultikus rémeket teremtve és változatos halálnemekkel sokkolva az akkori közönségét. Mondjuk ki: hiányzik az a fajta frissesség Hollywoodból, ami 30 éve jellemezte és ezt a The Guest sem hozta el, viszont pofátlanul emlékeztet minket arra, hogy miért is hiányzik nekünk annyira ez a kor, hogy úton-útfélen tisztelegnek előtte J.J.Abramstől kezdve Adam Wingardig.
Utóbbi már a V/H/S két részével és a 2011-es, megosztóra sikerült horrorja, a You're The Next kapcsán a mozirajongók tudtára adta, hogy ismeri a zsáner szabályait és képes azokkal kreatívan játszadozni, még ha ezt vitathatóan is teszi. A The Guest egy lényegesen kiforrottabb - és mondjuk ki nyíltan: szemetebb - darab elődjénél amellett, hogy hatalmas főhajtás a korszak B-filmjei előtt.
Adva van egy a fiuk elvesztése miatt enyhén megkeseredett vidéki család, akik próbálják élni a szürke hétköznapjaikat, mígnem be nem kopog hozzájuk a fiú egykori bajtársa, David. A fiatal, jóképű férfi hamar belopja magát a család szívébe: az apával pár sör után már országos cimborák, az öcskös egy olyan vagány bátypótlékot talál benne, akire az iskolában elviselt megaláztatások idejében pont szüksége van, az anya a veszteségére és a magányára lel benne pillanatnyi orvosságra, míg a felnőtté válás előtt álló lányt szexuálisan sem hagyja hidegen. Mindenkinek azt adja és azt mondja a családban, amire annak a legnagyobb szüksége van. Túl tökéletes? Naná!
A nézőben már kezdettől kettős érzések dominálnak, amint először meglátja Dan Stevens átható ég kék tekintetét: egyszerre rokonszenves ez az udvarias, jó megjelenésű férfi - mondhatni minden lányos anyuka álmainak a netovábbja - és bizsereg a pókösztöne, hogy valami rohadtul nincs vele rendben. Ez a fajta nyugtalanság a játékidő előrehaladtával egyre csak fokozódik, jeges borzongásként kúszik végig a gerincünkön, hogy aztán amint bizonyosságot nyerünk a film is szépen elengedje a gépszíjat.
Wingard és forgatókönyvíró társa, Simon Barrett rettentő ügyesen építi fel filmje - egyébként (szándékoltan) sovány - szerkezetét és ahogy David egyre jobban befészkeli magát új otthonába és ezzel együtt (minden fenntartásunk ellenére) nyeri el a rokonszenvünket, a pszichothriller elemek is úgy vállnak egyre hangsúlyosabbá. A második felvonás viszont nem csak ritmust vált, hanem a finálé egy bravúros húzással egyenesen zsánert is, ami azért nem hat teljesen idegennek, mivel egy hatalmas idézőjelben lebegett addig is a film, minden beállításával, karakterrajzával és zeneválasztásával. Így miközben dübörög a szintipop és nő a bodycount, nem elidegenedünk a látottaktól, hanem nagyon is beszippant minket, deja vu érzéssel töltve el, mintha régi ismerőst üdvözölnénk.
Persze ehhez kellett Dan Stevens játéka is, aki lényegében egymaga viszi el a hátán a filmet. Érthető, hogy 3 évad után miért akarta elhagyni az akkor éppen elszappanosodó Downton Abbey-t (aminek hirtelen távozását követően kellett is egy évad, hogy magára találjon) és miért volt izgalmas a kimódoltan teát szürcsölő Matthew Crowley után amerikai akcentussal felvértezve, rezzenéstelen arccal péppé verni egy teremnyi suttyót. Ugyan még azóta sem futott be teljesen, de egyértelműen ezzel tette fel magát a térképre, és ez a döntése egyre inkább megtérülni látszik. A többiek pedig - élükön a Valami követ-tel bizonyító Maika Monroe-val - teljesen korrektül asszisztálnak a már-már mézes-mázos és a pszichopata között pillanatok alatt váltó, sokszor arcrezdülésekkel kommunikáló Stevensnek.
Ilyen téren pedig nyugodtan lehet tekinteni a filmet a Drive - Gázt! fékevesztett, őrültebb kisöccsének, de ha az utolsó harmadot vesszük a Baby Diverrel is rokonságba állítható, ahogy finom fricskát tol a Bourne-szériának is. Ettől persze még nem lesz belőle műfaji klasszikus és nosztalgiatrip marad továbbra is, de annak egyenesen elsőrangú.