- Maga Norma Desmond. Régen némafilmekben szerepelt. Valaha nagy volt.
- Még mindig nagy vagyok. Csak a filmek lettek kisebbek...
Billy Wilder neve nem csak manapság, de anno a korában is hatalmas megbecsülésnek örvendett. Hollywood egyik legnagyobb üdvöskéje volt, aki csaknem az összes filmes műfajban letette a kézjegyét. Háborús film (A 17-es fogolytábor), romantikus komédia (A legénylakás; Van, aki forrón szereti), szimplán csak komédia (Egy, kettő, három), életrajzi dráma (A St. Louis-i lélek), krimi (A vád tanúja), valamint a korszak legközkedveltebb műfaja, a film noir. Utóbbinál szokták minden idők egyik legjobb filmjét emlegetni, az Alkony sugárutat, ami kereken 70 éves lett (ha az eredeti amerikai premiert nézzük). Ennek örömére pedig újra elővettük egy filmajánló erejéig, hogy elmondhassuk, ez a mozi semmit sem vesztett egykori fényéből.
Az Alkony sugárút (eredeti angol címén Sunset Boulevard) Hollywood árnyoldalát mutatja, azt pedig kendőzetlenül, húsba vágó nyerseséggel teszi. Az elmúlásra, a kiöregedésre és ezeknek az el nem fogadására fókuszál rá a film, mindezt pedig Wilder utánozhatatlan stílusában tálalja. Ahogy a rendező és forgatókönyvíró több másik műve, úgy az Alkony sugárút is többrétű, sok műfajú átmenetet képez. Elsősorban film noir (aminek stílusjegyeit szépen fel is építi és ki is játssza őket), de egy nagyon erős szatíraként, szociodrámaként, sőt még romantikus filmként is felfogható azon túl, hogy a krimi néhány eleme is visszaköszönni látszik a képsorok láttán.
Emiatt a sokrétűség miatt a néző nem egyszer azon kapja magát, mintha több filmet nézne egyszerre. Egy retrospektív elbeszélőmódi krimibe oltott romantikus filmet egy beteljesülhetetlen szerelemről, megspékelve egy kis adag humorral, de nagy adag drámával, miközben gyönyörű korrajzot fest az 1950-es évek Álomgyáráról. Roppantmód hangulatos, ahogy egyik stílusból következik a másik, amikor a szerelmi szálat átváltja a kőkemény szociodráma, majd végül a krimikre jellemző megoldással zárul minden. Bárhogyan is tekintsünk az Alkony sugárútra, ne Billy Wilder megítélést tartsuk szem előtt, aki (mint Alfred Hitchcock is) mindössze annyit mondott erre, hogy "ez csak egy film"...
De miről is van szó, mi ágyazik meg ennek a sok műfajnak? A történet, amit azóta milliónyian dolgoztak át, használtak fel és utaltak rá, egy nagy álmokkal élő hollywoodi forgatókönyvírót, Joe Gillist tesz meg központi figurának. Semmi pénze, semmi munkája, könyveit az összes producer visszadobja, ügynöke nem törődik vele. Egyik nap miközben menekül a behajtók elől, betévedt egy elsőre elhagyatottnak tűnő luxus villába a Sunset Boulevardon. Kiderül, hogy itt Norma Desmond lakik, egy egykoron népszerű és nagyra tartott némafilm-színésznő, de ahogy lenni szokott, a hangosfilm megjelenésével kihunyt az ő csillaga is. Norma a visszatérést fontolgatja, Joe jelenléte pedig kapóra jön neki: üzletet ajánl a férfinak; bármennyit fizet, csak szedje rendbe az általa írt forgatókönyvet. Joe pedig kilátástalan helyzetét tekintve belemegy ebbe az egészbe, de arra már későn jön rá, hogy Norma beleőrült a kiégésbe és beszámíthatatlanná vált...
A film egy akkor még újszerű, de mára már megszokott elbeszélésmódot alkalmaz, nevezetesen a retrospektív stílust - ezt egyébként maga Wilder tette népszerűvé az 1944-es mozijával, a Kettős kárigénnyel. A cselekmény elején egy medencében úszó hullát látunk (ahogyan ezt a jelenetet felvették, már alátámasztja a filmtörténeti szerepet...), Joe pedig elkezdi narrálni az egész történetet. Ez hatalmas rizikót vonhatott volna maga után, hiszen mindez a show, don't talk (vagyis a mutasd, ne magyarázd) forgatókönyvírói szokásnak teljesen az ellentéte. Szerencsére Wilderék nem estek át a ló túlsó oldalára, szépen kiegészíti egymást a narráció és a cselekmény maga.
Amellett, hogy az Alkony sugárút elsősorban a főszereplő Joe és Norma ambivalens (kissé fogoly-fogva tartói) kapcsolatára fókuszál, gyönyörű korrajzot mutat be. Bárki, aki az 1950-es évek hollywoodi filmgyártására kíváncsi, elég megnézni ezt a mozit. A forgatókönyvírók és a dramaturgok helyzete nagyban előtérbe kerül, de a legutolsó statiszta munkáját is megcsodálhatjuk. Ezek mellett rogyásig van a film különféle kikacsintásokkal és poénokkal az Álomgyár leghíresebb ikonjait bemutatva. Például rengeteg alkotást említenek (Elfújta a szél), rengeteg színészt és fellépőt (Rudolph Valentino, Greta Garbo, Charlie Chaplin). De megmosolyogtató cameókkal is találkozhatunk, pl. Buster Keatonnel, Cecil B. DeMille-lel vagy éppen Erich von Stroheimmel.
Apropó szereplők: a legutolsó statisztáig mindenki remekül és odaadóan játszik ebben a moziban. A főszereplő párost alakító William Holden (Hálózat, A 17-es fogolytábor) és Gloria Swanson (The Trespasser, Indiszkrét) fenomenálisan hozzák a feltörni vágyó, de hibát hibára halmozó forgatókönyvírót és az egykoron felkapott, mára már elfeledett színésznőt. (Swansont egyébként direkt erre a szerepre szerződtették, hiszen a film forgatásakor sajnos tényleg senki sem emlékezett már rá.) A Bettyt alakító Nancy Olsonba mind a mai napig szerelmesek vagyunk, de a karót nyelt, titokzatos Max (a régen némafilmeket rendező Erich von Stroheim) is valamilyen kétes úton elnyeri a néző figyelmét.
Mindezek mellett a film csodaszépen néz ki. Ma már kedvünkre válogathatunk, hogy melyik felújított verzióban, mennyi K-ben szeretnénk megnézni, és érdemes ezekre figyelni, mert a képi világ lenyűgöző. Teli van szimbolikával és kikacsintó humorral, a kis- és a nagytotálok pedig rendkívül bámulatosak. A zene is említésre méltó (nem hiába díjazták Oscarral), de a vágás és az operatőri munka mellett sem lehet szó nélkül elmenni. A medencés nyitójelenet leforgatása mind a mai napig ámulatba ejtheti a nézőket, annyira ügyes és annyira innovatív módon oldották meg, hogy anno még nem volt víz alatti kamera.
Hosszasan lehetne még ecsetelni, miért annyira nagyszerű film az Alkony sugárút. Egy rendkívül erős görbe tükröt tart a hollywoodi fényűzés felé, és nem rest őszintén kimondani ás rámutatni annak romlottságára. Habár a film végi csattanó ma már kevésbé (sőt semennyire sem) hat mellbevágónak, mint anno a bemutatójakor, nyers mondanivalóját, szimpatikus és őrült karaktereit és persze filmtörténeti szerepét nem lehet letagadni. Mindenkinek ajánlott egyszer megnézni, legalább azért, hogy elvesszünk az '50-es évek filmgyártásában (amit egyébként a Coen tesók Áve, Cézár! mozija is közel tökéletesen bemutatott az elmúlt évekből). Sokkal kevesebbek lennénk, ha Billy Wilder nem készítette volna el az Alkony sugárutat. Egy halhatatlan filmklasszikus.