Legutóbb, amikor 1931-ben jártunk, akkor megfigyelhettük kicsit, hogy miként volt hatással az idők és a technológia változása (avagy a hangosfilm eljövetele) Charlie Chaplinre. A Nagyvárosi fényekkel foglalkozván láthattuk, hogy a némafilm emblematikus figurája hogyan igyekezett távol tartani magát ettől az új hóborttól, jelen írásomban pedig arra is próbálok rávilágítani, hogy ugyanekkor egy máig klasszikus horrorfilm miként próbál utat törni magának - miközben még fél lábbal a némafilmek világában van. 90 éve, hogy bemutatták a Drakulát.
Bram Stoker klasszikus regényét, az 1897-ben megjelent Drakulát nem kell bemutatni senkinek. Ha nem is olvastátok mindnyájan az alapművet, egészen biztosan tisztában vagytok azokkal az elemekkel, amelyek későbbiekben a popkultúrára visszavonhatatlanul hatással voltak. A vámpírok romantizált ábrázolása, a kísérteties hangvétel, valamint a tucatnyi kis tudnivaló a vérszívók mibenlétét illetően, illetve Van Helsing karaktere, akinek külön is több olvasata is volt már (sőt, már B-filmes szörnykavalkádban is láthattuk Hugh Jackman megformálásában). Megannyi adaptáció dolgozta fel a történetet megannyi formában és jelenleg is van előkészületben két átirata is a karakternek Hollywoodban, két különböző stúdió megbízásából. Ezért is izgalmas néha megnézni azt, hogy mi volt az a film, ami annak idején beizzította ezt a nagy divatot és amely - ha élhetek a szójátékkal - friss vért pumpált a horrorfilmek erezetébe.
Érdekes módon, mielőtt leírnánk azt - tévesen -, hogy az első adaptáció az 1931-es Todd Browning-féle Drakula volt, illő tenni némi korrekciót, hiszen előtte 1922-ben már feldolgozta az alapanyagot F. W. Murnau német expresszionista filmrendező Nosferatu címen. Tekintve azonban, hogy Murnau nem folyamodott ahhoz, hogy engedélyt kérjen az alapanyag filmre vitelére, hivatalos változatról nehézkesen beszélhetünk - ezt tetézve Stoker özvegye be is perelte a filmkészítőt, amelyet végül meg is nyert. Ettől függetlenül a film mind a mai napig jelen tárgyalt művel egyetemben klasszikusként van számon tartva és a műfajában, valamint expresszionista stílusában tankönyvi példaként emlegetik.
Na de hogyan jutottunk el oda, hogy végül a hangosfilm hajnalán is film készül a regényből? Az egész egy színdarabbal vette kezdetét, amely Stoker művét dolgozta fel, és amelynek szövegkönyve adta aztán a film gerincét. Carl Laemmle Jr. filmproducer meglátta a fantáziát az alapanyagban és meg is vásárolta a jogokat, a Broadway-színdarab pedig segítségükre szolgált abban, hogy gyors léptékben elkezdjék előkészíteni a filmet a Universal stúdiónál. Kevesen tudják, de maga Lugosi Béla szerepeltetése is innen eredeztethető, hiszen ő először színpadon bújt a híres gróf bőrébe - és bár eleinte Laemmle nem őt szerette volna a szerepre, végül addig erősködött a színész, míg meg nem nyerte magának a filmszerepet.
A film rendezését Todd Browning vállalta, aki már rutinos filmkészítőnek számított (és aki ezt követően a Szörnyszülöttek című hírhedt, botrányt keltő és lenyűgöző horrorfilmjét készítette el) és dacára annak, hogy a forgatás nem volt zökkenőmentes és hogy a stúdió kockáztatott a műfajjal, az eredmény hangos sikernek örvendett. Olyannyira hangosnak, hogy a Universal szépen elkezdte ontani magából a szörnyfilmjeit (A Múmia, A Farkasember és társai), innentől kezdve pedig már filmtörténelemről beszélünk. Nem véletlen, hogy egy pár éve a stúdió még lázasan törekedett arra, hogy létrehozzon egy filmes szörnyuniverzumot (amely aztán csúfosan elbukott a nyitófilmek tragikus anyagi és szakmai fogadtatása végett).
Mai szemmel nem nagyon lehet úgy végigülni a Drakulát, hogy az ember ne engedjen meg magának itt-ott egy-egy elnéző, jótékony mosolyt. Elvégre mégiscsak eltelt kilencven év a bemutatója óta, az idők és az igények pedig változnak, ami annak idején megrémítette az embereket, ma már jó esetben is csak legyintésre adhat okot. Ám filmrajongóként nem tudom nem értékelni Browning produkcióját, hiszen legyen bármennyire is idejétmúlt, hordoz magában annyi esztétikai értéket, hogy érdemes legyen beszélni róla. Browning filmjét nézve az első, ami igazán szemet szúrt az az, hogy sokszor nagyon erős, kifejező képekkel operál, amelyek a német expresszionizmus látványvilágát idézik meg.
Az árnyékba és ködbe burkolózó díszletek és tájak még most is lidércesen szemet gyönyörködtető hatást váltanak ki, amely leginkább a film első felére vonatkozik. A denevér-vezette lovaskocsi képe, a kastély távoli látványa, majd pedig Lugosi Béla megjelenése (és ahogy a kamera az arcát a szemén kívül fenyegető árnyékban tartja) mind-mind olyan hangulati- és látványelemek, amik engem személy szerint még most is képesek levenni a lábamról. Az egész filmet áthatja egyfajta szeretni való egyszerűség és gótikus báj, ami ma már ugyan nem félelmetes, de könnyűszerrel el tudom képzelni azt, hogy annak idején miként válthatott ez ki a nézőkből ijedelmet és miként okozhatott rémálmokat. A koporsóból kikászálódó nő képe, Renfield őrülettől izzó tekintete, vagy a hajókormányra kötött kapitány sziluettje emlékezetesek. Itt feltétlen ki kell emelnünk Karl Freund operatőri munkáját, mert azt gondolom, hogy bár Lugosi Béla játéka volt az, amely miatt igazán emlékszünk erre a filmre, de ő is jócskán gondoskodott arról, hogy olyan effektív legyen az alkotás, amilyen lett.
Kicsit térjünk át a színészi alakításokra, amelyek viszont néhol valamelyest negatív értelemben hordozzák magukon a némafilmből hangosfilmmé váltás nehézségeit. A színészek gesztusai (kiváltképp Dwight Frye Renfieldként) sokszor túltoltak és fékevesztettek, ami még a némafilmek hordaléka, viszont sokszor ez is adja az egésznek a báját. Érdekes módon bár sok informatív dialógust tartalmaz a film, nem egyszer éreztem azt, hogy némafilmként ugyanúgy hatásos lenne és hasonlóan működőképes. Elvégre mégiscsak nehéz lehetett elszakadni a sokéves bevált metódusoktól és történetmesélési eszköztártól. Lugosi Béla játéka hasonlóan színpadias, viszont az ő megjelenésében van egyfajta utánozhatatlan elegancia. Az ő Drakulája romantikus, nagyon karizmatikus, a felszínen udvarias, ugyanakkor fenyegető és sztoikus. Lehet mosolyogni az akcentusán, de így újranézve kevéssé éreztem viccesnek, inkább láttam egy színészt, aki profizmussal, beleéléssel és rutinnal formálja meg a vérszívó grófot. Akárhogy is legyen, megjelenése és jellegzetes hanghordozása okkal vált ikonikussá és nem véletlenül lett sok helyütt paródia tárgyává és nem véletlenül beszélünk róla még mindig.
Ha nagyon akarok, bele tudnék kötni abba, hogy az utolsó harmada a filmnek túlontúl ragaszkodik a négy fal közti dinamikához, kvázi ragaszkodva a színpadi produkció lépéseihez és a párbeszéd-orientáltsághoz. Itt éreztem azt, hogy a rendező még jobban elrugaszkodhatott volna ettől és még több gótikus elemet belecsempészhetett volna, amivel felérhetett volna az erőteljes nyitányhoz. A beszélőfejes metódus kevéssé izgalmas, de emiatt haragudni meg nem tudok. Hiszen lássuk be, hogy 1931-et írunk, a horrorfilmes tapasztalat még nem volt akkora múltra visszatekintő és már így is hatalmas teljesítmény volt a végeredmény. Teljesítmény, mert ez itt valaminek a kezdete volt, amely kezdet tökéletlen ugyan, de mégis képes hatásos lenni, és amelynek még nagyon sok - akár még jobb, még hatásosabb - horrorfilmet köszönhettünk. Öleljük hát keblünkre ezt a gótikus hangvételű, finoman cidriztető kis mozit és annak szúrós szemű, kimérten elegáns címszereplőjét. És igyunk a tiszteletére valamit. Mondjuk… ne bort.