A Halálsoron nem örvend akkora népszerűségnek, mint A remény rabjai (amelyre még most, húsz évvel a bemutatója után is rezonálnak az emberek és jó szívvel emlékeznek vissza rá). A kritikusok ugyan kegyesen bántak vele, a nézők javarészt szerették, szeretik és megérintette őket a halálsoron sínylődő termetes rab története, de mégis, mintha Darabont filmje inkább a hátsó sarokban bújna meg. Szerényen, de mégis magabiztosan. Amit megéri felfedezni. És amiről megéri beszélni. Mert ez a furcsa, szentimentális és erőszakos, az emberi jóság és gonoszság jellemformáló- és romboló erőiről szóló felnőttmese mit sem veszített az aktualitásából.
Darabontnak - akit akár Stephen King-specialistának is nevezhetünk - ez volt a második filmje, mellyel az író egy regényét adaptálta filmvászonra, majd ezt követően pár évre jött egy harmadik is Köd címmel, mely szintén kevéssé tudta elérni azt a kultstátuszt, amelyet Tim Robbins szökésének történetével elért. Nem mintha meglepő lenne: mind a Köd, mind pedig a Halálsoron egy jóval keserűbb alkotás - előbbi már-már totális nihilbe hajlik, jelen tárgyalt mű pedig ott facsarja az ember szívét, ahol és ahogy éri. Kíméletlenül és kegyetlenül. Úgy, hogy aztán a néző ott visítson és szűköljön sírva. Ott, a sarokban. Az ember pedig ilyenkor óhatatlanul is elgondolkodik azon, hogy aki ilyen szinten képes játszani a befogadói érzelmekkel, akkor hogyhogy nem örvend sztárrendező titulusnak? Mert akárhogy nézzük, Darabont sajnálatos módon keveset hallat magáról. Hacsak épp akkor nem, amikor a The Walking Dead kapcsán merül fel a neve (még a kezdetek kezdetén ő volt a sorozat kreatívja). Vagy akkor, amikor éppen egy keményvonalas noir-sorozattal próbál kedveskedni a műfaj rajongóinak, amely aztán szépen lassan, de annál határozottabban eltűnik a süllyesztőben (a hat epizódot megélt Mob City-ről van szó). Ezek alapján könnyen mondhatnánk azt, hogy csupán egy limitált képességű történetmesélő rendezővel van dolgunk, de amit rendezői karrierje során eddig jól csinált, azt bizony kivételes tehetséggel tette. És különben is, Hollywood sokszor még mindig képtelen megérteni, hogy mitől döglik egy King-adaptáció. Ellenben vele. Darabont tudja, hogy King könyvei az embernél kezdődnek, az emberben rejlő félelmeknél és belső drámáknál, traumáknál. Legyen szó akár halálból visszatérő macskákról, vagy egy kisvárost megszálló vámpírokról. A lényeg az ember. It's all about being a human being. Talán ennek is tudható be, hogy annyira képes volt eltalálni mindhárom adaptációt.
A Halálsoron egy erőszaktételért bebörtönzött férfiról szól. Coffey (Michael Clarke Duncan szívszaggató alakítása) termetéből fakadó prekoncepciók ellenére egy gyámoltalannak tetsző lélek, aki nem mutatja az ellenállásnak semmi jelét, sorsába mintha csendesen törődne bele. Egyet kér csak, hagyjanak égve egy villanyt éjjel, mert fél a sötétben. A furcsaságok azonban csupán ezt követően kezdődnek: kiderül ugyanis, hogy Coffey különleges képesség birtokában van - egy ízben például kigyógyítja az egyik fegyőrt, Paul-t (Tom Hanks) húgyhólyag-gyulladásából, egy elpusztult egeret pedig feltámaszt. Amint azonban már megtanulhattuk megannyi King-történetből, az, hogy valaki természetfeletti képességekkel rendelkezik, csak ritkán jelent jót. Hiába minden jószándék. Példának okáért Carrie-vel ellentétben, aki saját frusztrációjának és elfojtott dühének manifesztációjaként tört fel elemi erővel telekinetikus ereje, Coffey minden felé irányuló agresszióval szemben igyekszik megőrizni saját elemi jóakarását. Akkor is, ha semmi esélye. Különösen figyelemreméltó egyébként, ahogyan bemutatja őt a rendező: amikor először látjuk, teljes életnagyságban nem is mutatja a kamera, mintha maga is tartana tőle. Óriási mackó alkatát látva az őrök automatikusan a jövendőbeli legnagyobb problémájukat látják maguk előtt. Tom Hanks (itt is remek, mint általában) leplezetlen félszegséggel kérdezi tőle: "Ugye nem lesz veled probléma?". Tudjuk, sejtjük, Coffey, ha akarná, két ujjával ki tudná peccinteni az őrök nyakát, de őt nem olyan fából faragták. Hogy pontosan ki ő, honnan jött, mi az ő története...Nem tudjuk meg és nem is számít igazán. Ezt a rejtélyességet és őszinte jóakarást kétlem, hogy Michael Clarke Duncan-en kívül bárki más ilyen hitelességgel lett volna képes vászonra vinni. Nem csak testalkatilag tökéletes a szerepre, de a tekintetében hordoz valamit, ami perfektté teszi az összes jelenetet, amiben szerepel és ez a hitelesség az, amely eléri: együtt bőgjünk az őrökkel a film utolsó harmadában.
Véleményem szerint a Halálsoron az elmúlt húsz év egyik legszebb filmje. "Legszebb" - talán ez a szó első hallásra a történet ismeretében kissé visszásnak hathat és hamisnak. Hiszen börtönfilmeket nem feltétlen szoktunk a "szépség" szóval társítani, sokkal inkább a fájdalommal és keserűséggel egyenlősítjük őket. Darabont persze már bizonyította ennek ellenkezőjét A remény rabjaival, így annyira mégsem nevezhető meglepőnek, hogy újra ilyen közegben mozgolódik és hasonló húrokat pendít meg. Hasonló, de mégsem ugyanaz, eszünkbe ne jusson olyat mondani, hogy "Szegény ember reményrabjai-ja", mert arról szó nincs. Darabont műve egy másik szerzet. A horror, az emberi lélek porba tiprása és próbára tétele itt is jelen van, de más eszközökkel operál. A Halálsoron egy szentimentális film, ez a szentimentalizmus pedig olyan közegben tör elő, ahonnét nem számítjuk, hogy előbukkan. A Halálsoron a halálfélelem és az erre való gyógyírként szolgáló, csodatételek és a hit filmje. Ahogyan a szépség is onnét ered, ahonnan nem számítunk rá, úgy a gyomortájékra mért ütések is váratlan helyekről, váratlan pillanatokban jönnek. A szadista börtönőr szerepe persze nem meglepő (Doug Hutchinson játssza, már akkor is előszeretettel osztottak rá elmebeteg, rohadék szerepeket. lásd még később: Punisher: War Zone), szinte egyértelmű adaléka az ilyen filmeknek, de hogy a társai (Tom Hanks, David Morse) morálisan és erkölcsileg magasan az elvárt szint felett helyezkednek el, az több mint meglepő. Ahogy az is, hogy a varázslat és a hit otthonának épp egy ilyen reményvesztett, sivár hely adhat otthont John Coffey prezentálásában.
Hogy a film olyan jól sikerült ahogy, természetesen nem csak Duncannek és társainak köszönhető (először azt hittem, Morse is egy szadista állatot fog alakítani, de a filmbeli nevéhez (Brutál) képes igen visszafogott és nyugis figura volt), hanem Darabont-nak is jár az aranyérem. A rendező azóta még egy Stephen King-művet ledirigált (The Mist), de ez - feltételezem - illeszkedve az alapul szolgáló műhöz sokkal érzékenyebb és érzelmesebb. Míg a The Mist egy hideg-rideg, depresszív alkotás az emberség felmorzsolódásáról, addig itt megcsillogtat valamiféle reményt.
Csodák márpedig vannak - mondja a film. Nem csupán hétköznapi csodák, de olyanok, melyek egy számunkra felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan erő következményei. Ha másért nem, hát ezért mindenképp érdemes reménykedni. Darabont ugyan a nézőjét nyakon önti egy kis sziruppal, de ez a szirup nem mentes keserűségtől. Ahogy nincs élet halál nélkül, úgy varázslat és csoda sem marad súlyos következmények nélkül és ahogyan minden másnak az életben, úgy ennek is megvan az ára: ahogyan a Bibliában az emberek keresztre feszítették csodatevőjüket, úgy itt is végig kell néznünk, amint kiszáll az élet utolsó szikrája is Isten magányos és csodákat tevő gyermekéből. Darabont erős tónusváltásokkal dolgozik, amelyek sikeresen ellenpontozzák a sokszor jó kedélyű és kellemes hangulatú filmet, ennek következtében aztán a végeredmény egyik pillanatában gyomrost ad brutalitásával (kivégzések, Percy szemétkedései), másik pillanatában pedig magához édesget humánusságával (mert mégiscsak van remény, ha egyszer ott van Tom Hanks, mint jószívű és gondkoskodó börtönőr). Hogy aztán még jobban fájjon a szíved és potyogjanak a könnyeid a stáblista végeztével. Kőkemény és mégis érzelmes darabot rendezett Darabont, amely három órás játékidejének egyetlen percét sem tékozolja el (még azt is elnézem neki, hogy Percy fegyőr mocskolódásai már egy idő után öncélúnak hatottak, csak hogy aztán minél nagyobb élvezet legyen nézni, amint megkapja méltó büntetését kollégáitól), egészen elejétől a végéig magával ragad és nem is ereszt. Kínzó és felemelő filmélmény, melynek fantasztikus elemeinek és óriási szívének köszönhetően könnyen eshetett volna az ormótlan giccs csapdájába. A rendező és az egyedi karakterek, a hangulat összessége azonban a közelébe se engedi. Michael Clarke Duncan hiánya pedig még sokáig fájó lesz, Darabonttól pedig követeljük, hogy rendezzen minél több filmet. Legyen az King, vagy nem King.
A film öröksége:
Őszintének kell lennem, nem érzem azt, hogy kifejezetten hatással lett volna az ezt követő filmekre a Halálsoron, pláne nem az elkövetkező húsz évnyi King-adaptációkra. A legtöbben még mindig csak próbálkoznak azzal, hogy emlékezetes filmet kreáljanak egyik-másik regényéből az írónak (Mike Flanagan-nek azért sikerült, a Gerald's Game kifejezetten erős lett, ahogy az Álom doktor is pozitív kritikákat kapott, valamint az Az első részét is nagy becsben tartják). Színészek szempontjából inkább izgalmas megnézni az örökségét: Sam Rockwell például ezt követően kezdett el befutni, Michael Clarke Duncan-t Oscarra jelölték (amit végül Michael Caine vitt haza az Árvák hercegéért), David Morse pedig végre kicsit eltérhetett az általa játszott tipikus simulékony genyó karakterétől. Más részről, azt hiszem ez után a film után nem fogjuk tudni bőgés, vagy legalábbis a bőgés kényszere nélkül meghallgatni az I'm in heaven című dalt.