Filmklasszikus: Kontroll

|

A Magyar Film Napja alkalmából leporoltuk Antal Nimród klasszikusát, ami továbbra is a 2000-es évek egyik legjobb hazai alkotása.

Van egy varázsa. Nem feltétlen gyönyörködünk benne, kedvünk sincs mindig bemerészkedni a föld alá, és általában felemelő érzés kiszabadulni onnan és szívni egy kis friss levegőt. De mindezekkel együtt is van egy varázsa annak, amikor lemerészkedünk a föld alá a már emberek millióit liftező mozgólépcsők által. Költői túlzásokat félretéve, picit olyan, mintha valóban egy másik, a felszínen nem látható világba ereszkednénk alá. Lehet, hogy ez egy menthetetlenül romantikus felfogása a metrózásnak, mindenesetre Antal Nimród 2003-as, nehezen kategorizálható remeke, a Kontroll egy pillanatig sem fél elmerülni és elveszni a budapesti metrók egy fiktív, de mégis zavarba ejtően ismerős világában.

Hirdetés

Bulcsú (Csányi Sándor) és csapata jegyellenőrök, akik napról-napra testi épségüket és józan eszüket kockára téve szállnak kocsiról-kocsira, hogy szájukat elhagyhassa a mágikus erejű mondat: "Jegyeket, bérleteket felmutatásra kérem!" Különböző utasok, eltérő problémák és kifogások, avagy rosszabbnál-rosszabb fazonok. Ám Bulcsúék a hétköznapi atrocitásokon túl a metróvonalak egy új keletű (bár lassan megszokottá vált) jelenségével is meg kell, hogy birkózzanak, hiszen hétről-hétre egyre több civil veti magát a szerelvények alá. Vagy előfordulhat, hogy mégsem balesetekről van szó, hanem egy titokzatos csuklyás, bőrkabátos alak esti programjává vált az utasok sínre lökdösése? A Kontroll nagy erénye, hogy a felütés ugyan szinte automatikusan hozná magával, ám a film veleje és ereje nem pusztán egy hollywoodi koncepció átfordításában rejlik. Ellenkezőleg, Nimród tipikusan egy olyan produkciót tett le az asztalra, amire egyetlen képkocka alapján rámondja bármelyik néző, hogy "áh, igen, ez magyar" - ám ezt a hamisítatlan magyarságot, a mind képi világában, mind hangulatában végtelenül sötét és egyszerre komikus tónust olyan formában vitte vászonra Nimród, ami még nemzetközi szinten is elismerést vívott ki magának, egyúttal szerzett rajongókat ennek a különleges filmnek.

Bűnügyi dráma? Krimi-akció-thriller? Mindezek együtt, vígjátékos vonásokkal és egy jó adag társadalomszatírával meghintve? A Kontroll úgy játszik ezekkel a zsánerekkel és úgy szórakoztatja egyúttal több fronton is a nézőjét, hogy átmenetek helyett egy koherens filmélményt kapunk. Szó nincs arról, hogy olykor ne tolná túl a humorát, főleg Muki (Pindroch Csaba) kitöréseivel. Ahogy a dramaturgia is hajlamos akadozni, amikor Csányi nem a piszkosul erős testbeszédével, hanem az annál kevésbé meggyőző és hiteles megszólalásaival próbálja meg eladni a karaktert. A film viszont ekkor sem engedi, hogy akár egy pillanatra is elkalandozzunk, mert a Kontroll által képviselt sajátos egyveleg egész egyszerűen túl érdekes ahhoz, hogy ne figyeljük minden pillanatát. Nem csak egy jól megcsinált produkcióról beszélünk, de mindehhez egy olyan körítés is társul, amit nem hogy itthon, de sem az európai-, sem a hollywoodi filmművészetében nem látunk gyakran.

A Kontroll nem csak műfajában, de cselekményében is eklektikus: a korábban említett Csányi és Pindroch mellett Mucsi Zoltán, Badár Sándor és Nagy Zsolt elnagyolt, de ilyen-olyan módon szerethető és azonosulható karakterei oldalán kapunk betekintést a fiktív földalatti világ működésébe. Montázs egy rutinszerű, ám már-már heroikus jegyellenőrzésről, a mindig bliccelő Gyalogkakukk (Mátyássy Bence) ámokfutása, vagy épp Bulcsú "sínfutása" a rivális ellenőrcsapat nagyszájú vezetőjével. Van itt minden, és még ennél jóval több is, hiszen az eddig fejtegetett felszín alatt megbújik kvázi egy misztikus pszichothriller is, ahol a lelki traumák és a metró világának egy erősen szimbolikus, majdhogynem túlvilági felfogása kerül előtérbe. Az érezhetően megtört, egykor ígéretes karrier elébe néző, ám manapság már csak önmaga elől menekülő Bulcsú az, aki berántja a nézőt a Kontroll alvilágába. Nem tudom elhessegetni az érzést, miszerint a film allegorikus szándékai sokadjára ismételt toposzokra támaszkodnak, melyek valójában végig csak a felszínét kapargatják valaminek, amit a Kontroll nagyon el szeretett volna mondani.

Az elkoptatott sémákkal és az olykor kissé csapongó, kevésbé fókuszált cselekménnyel együtt is nagyon működik Nimród filmje, és ahogy korábban is említettem: egy koherens filmélményként teszi mindezt. A kamerák mögött az a Pados Gyula ült, aki Nimródhoz hasonlóan Hollywoodot is megjárta, sőt, többek között az új Jumanji-filmek fényképezését is neki köszönhetjük. A Kontroll kvintesszenciája, az atmoszféra mellett, annak képi világában keresendő, amik ebben az esetben kéz a kézben jártak. Lévén a napot egy pillanatig sem látjuk - Bulcsúhoz hasonlóan bő másfél óráig mi magunk is leköltözünk a metróba -, a fényekkel, nem kevésbé annak a hiányával való játék nagyban hozzájárult a film nyomasztó légkörének megteremtéséhez. Sőt, bizonyos jelenetek esetében már egy olyan kelet-európai miliőjű horror szele is megcsapja az arcunkat, amire én piszkosul vevő lennék, akár egész estés formában is. Az átvitt- és szó szoros értelemben vett "underground" érzésben óriási, kitüntetett szerepe van a magyar Neo együttesének. Olyan elektronikus hangzásvilággal asszisztáltak a film vizualitásához, ami egyszerre volt képes Gyalogkakukk hajszáját igazán pörgőssé tenni, és ha kell, akkor egy-egy lassabb jelenet során a csapat zenéje segít elmerülni (és igazán átszellemülni) a Kontroll megunhatatlan melankóliájában.

Hiába igyekszem lefesteni Nimród filmjét valamilyen elvont, transzcendentális utazásnak a kelet-európai alvilág "hármasmetrószagú" bugyraiba, közel sem egy lélekölő élményről beszélünk - talán azt is mondhatnám, hogy épp ellenkezőleg. Nem elhanyagolható részlet, hogy a Kontroll humora a helyén van, és ha nem is szándékosan, de pont annyira önironikus, amennyire az szükséges. "A kutyára soha ne mutass!", és a "Ha gondolod, le is hugyozhatsz…" csak kettő a film hasonlóan idézhető sorai közül, amik így kiragadva nem különösebben működnek, de a hozzájuk köthető jelenetek piszok emlékezetesek. A Kontroll pedig tele van érdekesebbnél-érdekesebb jelenetekkel, amiket egy nehezen megfogható oknál fogva, egyszerűen szívesen néz meg az ember újra és újra. A Mucsi, Pindroch, Badár és Nagy négyes tipikusan az a brigád, akik a másik hiányában annyira nem, de együtt már annál inkább működnek - és az ő komikus karaktereiknek és játékuknak köszönhető az, hogy a Kontrollra nyugodt szívvel rásüthetjük a vígjáték címkét is. Emellett az állandó bezártságérzeten, amit a természetéből fakadóan klausztrofóbikus metróállomások szülnek, enyhíteni igyekszik a tudat, ami Bulcsút is egyszerre mozgatja, ám egyben legnagyobb félelme is: a mozgólépcső felső végén vár rá egy világ, ami más, mint ami odalent van. Jobb, vagy rosszabb-e ez a világ, főleg, ha van, aki a föld alá menekül előle? Ki tudja, de az biztos, hogy más.

A Kontroll azonban a legjobb értelemben vett "nagyon magyarsága" miatt nem az a film feltétlenül, ami egyenes úton meg tudná téríteni azokat, akik ódzkodnak, vagy kiábrándultak a hazai produkciókból. Ám az is biztos, hogy ilyen különleges, jól összerakott és atmoszférikus alkotás, ami ennyire ügyesen egyensúlyoz a művész- és közönségfilmek vékony határán, nem csak hazai, de európai színtéren is ritkán születik. Antal Nimród filmje nincs még 20 éves, de annak máig aktuális témái, és azóta is egyedülálló stílusa miatt nyugodt szívvel merünk a magyar filmművészet egyik klasszikusaként hivatkozni rá. 

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.