A Robin Williams-féle, eredeti Jumanji máig közel áll a szívemhez, gyerekként is havi rendszerességgel láttam szinte, de ma is legalább annyira el tudok veszni az egészben, mint Alan Parrish a dzsungelben - persze, túlzás lenne klasszikusnak titulálni Joe Johnston filmjét. Ám ezzel együtt is aggódtam, de minimum szkeptikusan figyeltem, amikor is bejelentették a modernizált, mai trendeknek is megfelelő újragondolást a Jumanji: Vár a dzsungel képében. Nem kis meglepetésemre az elmúlt évek egyik legkellemesebb klasszikus kalandfilmjét kaptuk, méghozzá a gamer szubkultúrával vegyítve, ami egyszerre volt humoros és fantáziadús, az idei folytatás pedig nem is igen változtatott a működő recepten.
A Jumanji: A következő szint hozta magával az elődből megismert fiatal társaságot, a bonyodalmak apropóját pedig az adja, hogy Spencer egy hirtelen jött ötletnek hála összeeszkábálja az előző részben szétzúzott, Jumanji nevű játékgépet, hogy visszatérhessen a virtuális dzsungelbe. A barátok persze nem hagyják annyiban a dolgot, és a fiú után erednek, ám a konzol elindításakor hiba csúszik a programba, így a Dwayne Johnson és Kevin Hart által megszemélyesített avatárok irányítását két nyugdíjas úr veszi át. Gyakorlatilag ezáltal az egyetlen, ami érdemben változott az előző részhez képest, az a karakterek kémiája, minden más pontosan ugyanazt szállítja, mint az előd - annak összes erényével és hiányosságaival együtt.
Árkád játékokat idéző körítéséhez hűen a pálya változott, a kihívások őrültebbek lettek, a karakterek új képességeket kaptak, avagy új kalandorok is bevezetésre kerültek a történetbe. A Jumanji: A következő szint továbbra is remekül ötvözi a klasszikus kalandfilmek jellemzőit a videojátékos részletekkel, amiből a film első felében jóval többet is kapunk, mint korábban. Ez elsősorban a karakterek közötti interakciókban mutatkozik meg, vagy legalábbis akkor van igazán toppon az élmény - még úgy is, hogy néha már nagyon tömény és sok tud lenni a Jumanji humora. Danny DeVito és Danny Glover beemelése a cselekménybe óriásit dobott az élményen, még úgy is, hogy a két tapasztalt róka valójában csak pár percet kapott a vásznon. A már lassú felfogású, abszolút nem videojátékokon nevelkedett karaktereik viszont sokkal érdekesebbek és jellegzetesebbek a már jól ismert avatárok testében, mint a korábbi, túlzottan is egysíkú csapat volt. Karen Gillan és Jack Black a két korábbi játékos megcserélésével ugyan, de maradtak a régiek, míg az előbb említett Johnson és Hart karikatúrákat idéző módon, de legalább akkora élvezettel és lelkesedéssel hozták az idősebb karaktereket.
A Jumanji: A következő szint humora is a két generáció szembeállításával dolgozik elsősorban, ám abszolút nem az "ok, boomer"-szerű, a másikat indokolatlanul ekéző hozzáállásban. Egy jó értelemben vett naiv, alapvetően gyermeki hangulat járja át az egész filmet, ahol nem egy poént többször is meg fogunk hallgatni, néha pedig a fiatalabb karakterekkel együtt fogjuk majd a fejünket egy borzasztóan fárasztó "apuvicc" hallatán - ám mindezt végig egy óriási mosollyal az arcunkon tesszük majd, ha épp nem hangosan nevetünk a színészek amúgy tényleg remekül működő kémiájának hála. Az író-rendező Jake Kasdan igyekezett mélyebb tanulságokat is vinni az amúgy kétórás kalandba, amiket főleg Johnson és Hart párosa szállít hatásosan. Ám a többi ilyen jellegű szegmens már-már túlzottan is mézesmázosra sikeredett, főleg a lezárást tekintve, ahol abszolút túlcsordul a melodráma - és szükség sincs valójában minderre egy klasszikus kalandfilmben. Ellenben a videojátékos referenciákkal, kikacsintásokkal, melyek - számomra legalábbis - továbbra is a modernizált széria legerősebb pontjai. Nem kell félni, van is belőlük mindenféle, a legjobbak közülük mégis az apróbb részletekben bújnak meg. Gondolok itt arra, amikor egy üldözés közepette Jack Black kenyérpirítótól kezdve egy rakétavetőig mindent elpotyogtat, kvázi egy végtelen arzenált sejtetve az átlagos méretű túrahátizsákban.
Az egyetlen komolyabb problémám egy az egyben ugyanaz, mint az előddel kapcsolatban is volt: a film utolsó harmadára, amikor felpörögnek az események és az akció átveszi a karakterek közötti interakció szerepét, nagyon elfárad a film. Nem arról van szó, hogy szenvednénk rajta, hanem egyszerűen csak hiányzik mindaz, amit az előző másfél órában néztünk. Főleg, hogy egy számomra érthetetlen oknál fogva a film végéhez közeledve fokozatosan egyre kevesebb videojátékos poént kapunk, és a fináléra már azt is könnyű elfelejteni, hogy valójában egy virtuális térben küzdenek a főhőseink. Nem azt mondom, ilyenkor is képes szórakoztatni a Jumanji, de valahogy kiveszik belőle mindaz, ami megkülönbözteti az átlagos The Rock-féle kalandfilmektől. Az sem segít ezen, hogy ellenben a humorral és a karakterek dinamikájával, az akciódús szegmensek feltűnően ötlettelennek és fantáziátlannak hatnak. Mindez pedig hozza magával, hogy hiába az imádni valóan szórakoztató egész, a film mégis hamiskás hangon fejezi be a műsort.
Én azonban igyekszem nem így tenni, mert összességében a Jumanji: A következő szint abszolút megérdemli, hogy jelenleg Hollywood egyik legjobban összerakott kalandfilmjeként aposztrofáljuk, ami a család minden tagjának kellemes szórakoztatást fog nyújtani. Nem hibátlan, a kelleténél talán fél órával hosszabb is, ám ha legalább alkalmi felhasználó szintjén képben vagyunk a videojátékos szubkultúrával, akkor egy hiánypótló kaland-vígjáték reményében válthatunk jegyet az új Jumanjira.
