Hirdetés

Filmklasszikus: Moulin Rouge

|

Ha hiszel a szépségben, a szabadságban és legfőképp a szerelemben, akkor ez még mindig a te filmed!

Hirdetés

Ha meghalljuk azt a szót, hogy giccs, rendszerint valami rosszra, ízléstelenre gondolunk és ezt jobbára tesszük is jó okkal, hiszen az Álomgyár tett is ezért az évtizedek alatt. Jobbára szép érzék, tényleges jó ízlés híján, ami rendre képes agyonnyomni még a legjobb filmeket is, csakhogy a nyugati közönség megkapja a maga jól eső tündérmeséjét. Pedig a giccs az egyetemes kultúra része, a barokk kor terméke, amely végigvonult a szobrászaton, a festészeten keresztül, egészen a zenéig, amely túldíszítettséget jelent, hát akkor miért pont a filmművészet maradna ki belőle. Ezt gondolhatta Baz Luhrmann is, aki a vörös függöny-trilógiája (Kötelező táncok, Rómeó + Júlia) záró darabjaként egyetlen audiovizuális élménybe foglalta a 20. század popkultúráját… majd jól leöntötte még egy kiadós üveg abszinttal, hogy a Moulin Rouge képében kimaxolja annak a bizonyos giccsnek a fogalmát.

Hirdetés

Márpedig Luhrmann azon rendezők közé tartozik, aki nem érdemi szépérzék híján használja a giccset, hanem nagyon is tudatosan, hovatovább a munkássága maga a nagybetűs GICCS. A musical, mint olyan pedig önmagában is a giccsel azonos, vagy legalábbis határos (a Kaliforniai álmot pedig tekintsük rendkívüli, hasonlóan megismételhetetlen anomáliának) vele: szereplők fakadnak dalra, érzelmektől túlcsordulva énekelnek, miközben mindenki random táncra perdül körülöttük a legprofibbakat megszégyenítő módon. Mi ez, ha nem a giccs?! MI?! Luhrmann pedig nemhogy elment vele a falig, hanem egy ólomgolyó erejével ütötte át és épített belőle valami hamisítatlant, valami újat, ettől pedig a Moulin Rouge több szinten is meta jelentéssel is bír. A színház, mint díszletként szolgáló közeg és még ott van az alkotói szabadságot befolyásoló, hovatovább a hatalmi pozíciójával visszaélő pénzember is. (Csók, puszi Hollywood!)

A rendező egy percig sem törekszik arra, hogy filmje a realitásból ki-kilépjen egy-egy dalbetéttel, vagy szimplán beilleszthető legyen a zsáner többi darabja közé, hanem az eszképizmus jegyében saját kis univerzumot hoz létre 120 percben. Egy olyan világot, amelyben a klasszikus (melodramatikus) szerelmi történet csipetnyi buja erotikával éppúgy megfér egymás mellett, mint a rajzfilmszerűen együgyű tévedések vígjátéka az MTV-t sarokba állító klipesztétikával (és még mindig csak a film első 20 percében járunk), amire olyan változatos dalok sokasága rakódik, a lehető legváltozatosabb kontextusban, hogy azt összeszedni is nehéz: a bedelíriumozott századfordulós bohém forradalmároknak a csábosan vonagló Kyle Minogue énekli A muzsika hangját, két férfi revü tánc keretében dalolásszák Madonnától a Like a Virgint, a kivénhedt felső tízezer szmokingban és kalapban, oldalukon kikent-kifent kánkánozó örömlányokkal ropják a kánkánt Nirvanára Párizs leghíresebb lokáljában, a Hold áriázik a háttérben, de még David Bowie, Christina Aguilera, a Queen, valamint Bono és a U2 is felcsendül. 

Ezt leírni is hihetetlenül tömény és Luhrmann egy percig sem alkuszik meg, vagy fogja vissza magát, nem ezen zenéken és előadókon élősködik, hanem valami újjá, egyedivé, megismételhetetlenné gyúrja össze mindezt. Az első pillanatban sokkol minket mindezzel az élménnyel és ha a kezdeti pörgés a kurtizán és a nincstelen író szerelmének kiteljesedésével alább is hagy (plusz Luhrmann rögtön az elején piszok rontóc módjára le is lövi az egész kifutását), sem vizuálisan, sem pedig zeneileg egy percig sem nyugszik. Mert tudja, hogy az eszképista elbeszélésmód lényege nem az, hogy mit mesélsz el, hanem az, hogy hogyan. Ritka az olyan musical, ami az első hangjegytől a stáblista legördüléséig nem enged, de a Moulin Rouge-nak sikerül ez a bravúr is, amit már a zseniális 20th Century Fox logó is nyilvánvalóvá tesz. 

Ehhez pedig kellett a (közel) tökéletes casting a lehető legjobbkor: az éppen Tom Cruise nevezetű börtönből megszökött Nicole Kidman elementáris erővel bizonyítja be, hogy több ő, mint a száz dolláros mosolyok oldalbordája. Egyszerre elérhetetlen sztár, buja teremtés, naiv szerelmes és törékeny nő egy személyben, Ewan McGregor pedig rocksztárokat megszégyenítő módon egy magas C-vel vágja ki magát azon nyomban Obi-Wan Kenobi skatulyájából, mielőtt az még ráégett volna az erőlködés legkisebb jele nélkül. Jim Broadbent jóleső harsánysága mögött (márpedig itt mindenki harsány) szintén rendre felsejlik az ember, de még a 190 cm magas John Leguizamo a törpe Toulouse Lautrec szerepében is képes kedélyes humánumot csempészni mindebbe. (Hogy ezért a castingért manapság mit kapna, abba ne menjünk bele!) Az egyedüli negatívum az egész filmben a gennyláda Herceget alakító Richard Roxbourgh (Mission: Impossible 2, Van Helsing), aki szemmel láthatóan egy hangot sem tud énekelni (ami a Like a Virgin felcsendülésénél csúnyán szembeötlik, főleg a többiekhez képest) és képtelen arra, hogy akármilyen réteggel kicsit is izgalmassá, vagy szórakoztatóvá tegye a sablongonoszt.

Ez viszont nem változtat azon a tényen, hogy a Moulin Rouge még így 20 év elteltével is megismételhetetlen glitterbe és giccsbe mártott filmköltemény. Amely után csak még inkább szégyenletesen kevésnek (és gyalázatosnak) tűnik az 1 évvel később agyon díjazott Chicago, ami olyan Luhrmann filmjével szemben, mintha egy szimpla Broadway előadásra lehelyeztek volna egy kamerát és pár éve A legnagyobb showman ugyan szépen megidézte a Moulin Rouge-t a maga bájos negédességével, az csak szeretett volna olyan eredeti, ötletben és vizuális gagekben tobzódó lenni, mint ez. Arról nem is beszélve, hogy Hugh Jackman Burnham figurájának és tetteinek a kilúgozásával hamisabban csengett a film, mint Luhrmané a maga őszinte naivitásával. A Moulin Rouge-ba ugyanis ennyi év után is élvezet visszatérni. Zenéi felpezsdítik a véred, a látványa beleég a retinádba és nem enged, színészei pedig az egyszerű figuráikat is szerethető, markáns, eleven karakterekké formálják. Luhrmann klasszikusára pedig továbbra is igaz: 

Ennyi csak mi tudható: Szeretni kell és szeretve lenni jó!

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.