Hirdetés

Filmklasszikus: Rambo: Első vér

|

"Néha felébredek és nem tudom, hol vagyok. Néha egy egész nap. Néha egy teljes hétig. Nem tudom elfelejteni."

Vietnamnak már rég vége volt 1982-ben és Amerika sebeit nyalogatván kvázi terápiás tevékenységként a gyöngyvásznon tombolta ki magát. Kollektív depresszió és a vereség keserű íze jellemezte ezt az érát és ekkor jött el az ideje annak, hogy a '80-as évek akciófilmjei - ahogyan azokat ma ismerjük - kezdetét vegyék. Ugyan az Első vér korántsem tekinthető a szokványos "öld, robbantsd, üsd-vágd"-típusú akciófilmnek, mégis előfutárként jegyezhetjük fel noteszunkba, hiszen itt láthattuk először Sylvester Stallonét igazán akcióban, lendületben, muszklikkal és lőfegyverekkel felvértezve. A David Morrel által írt regényből készült film első ránézésre egy lendületes akció-kalandfilm, gyakorlatilag a fél film egy elnyújtott üldözési jelenet, igazából azonban egy keserű hangvételű mozi, a korszakra való reflektálás, poszt-háborús film, mindenekfelett dráma. Lélektani dráma egy megtört lelkű katonáról aki a háború után nem találja a saját hazáját, nem találja Amerikát, amiért a vérét ontotta a csatamezőn. Ironikus, hogy épp a saját nemzete veti ki magából, mint idegen testet.

Hirdetés

Azért van ennek a filmnek akkora jelentősége, mert nem azt az élményt adja, amire az ember asszociál egyből a Rambo név hallatán. Mert mi jut eszünkbe? Ha megkérdeznénk az utca emberét, bizonyos vagyok abban, hogy a reakció cikiző röhögés lesz és az első kép mely beugrik az agyukba az a tökéletes testű izomkolosszus, akit lehetetlen megsebezni és aki fél kézzel lenyomja az orosz hadsereget. Tévedés ne essék, korántsem esik távol ez a gondolat a Rambo-mítosztól, csakhogy a laikus ember hajlamos elfelejteni, hogy a legenda nem az eszeveszett dzsungelkommandózással és a támadó oroszokkal kezdődött, hanem egy emberrel aki a háború után már nem az, aki volt. Ha azt nézzük, sokkal közelebb áll ez a film a Szarvasvadászhoz vagy akár a Taxisofőrhöz, a különbség annyi, hogy filmnyelvileg jóval fogyaszthatóbb és populárisabb. A popularitás és a siker átka persze, hogy ami egyszer bejött, meg kell ismételni és istenbizony nem tudom miként jutottak a fejesek arra a döntésre, hogy abba az irányba tereljék a szériát, amilyenbe terelték. Természetesen mint akciórajongó kifejezetten örülök, de jobban belegondolva megkérdőjelezhető a döntés.

Hirdetés

Ebben a filmben Stallone pályafutása egyik legjobb alakítását nyújtja, mindazon külső események ellenére melyek igencsak megnehezítette a dolgát. A rendezővel nem voltak éppen puszipajtások, egy jelenet során a színész meg is sérült, és vita tárgya lett az is, hogy milyen hosszúságú legyen a film. Az első változat sokkal hosszabb volt, mint amit ma ismerünk és tudvalevő, hogy Sly gyűlölte azt a verziót, ezért ragaszkodott ahhoz, hogy kivágják a felesleges részeket és így lett másfél órás a produkció, mely aztán nagy sikert aratott. Érdekes tény, hogy először olyan sztárok jöttek szóba Rambo szerepére, mint John Travolta, Dustin Hoffman (aki túl erőszakosnak találta, azért nem vállalta… akkor mit szólhatott a Szalmakutyákhoz…), Al Pacino, Nick Nolte és Michael Douglas is visszautasította a szerepet. Érdekes lett volna megnézni ezen színészeket a veterán szerepében. Viszont lehet, hogy akkor most nem tartanánk ott, ahol tartunk a zsáner terén. Nem mondom, hogy maga a film annyira forradalmi volt, de Sly szerepeltetése akcióhős-karrierjének beindításával ért fel. Nélküle pedig nem lett volna olyan a '80-as évek, amilyen volt.

Hirdetés

A történet maga prózai egyszerűséggel indul be: a Vietnamot megszenvedett férfi háborút hirdet a csendes, "unalmas" kisváros ellen, miután a seriff egy piti indokkal beviszi őt az őrsre. Pedig csak enni akart valahol, de ahogy a törvényszolga mondta: "Nem látjuk szívesen errefelé a magadfajtákat." Ahogy megtalálja nála a kést (amely később a sorozatban ikonikus jelentőséget tulajdonít majd magának) egyből letartóztatja és beviszi őt a rendőrségre, nem is sejtvén, hogy ezzel mekkora bakit követ el. Rambo ugyanis - mint mondtam - nem feltétlenül egy észérvekkel gondolkodó ember, hanem egy olyan férfi, aki megjárta a poklok poklát, ennek megfelelően pedig meglehetősen labilis érzelmi állapotú, csendes, de ugyanakkor egyetlen ütésével meg tudja állítani a szívverését az embernek. Észérvek helyett tehát még mindig azzal az eszével gondolkozik, amivel az ellenséget gyilkolta Vietnamban. Ő a tökéletes gyilkológép, akitől elvettek mindent, mindent ami emberré tette. Családjáról semmit nem tudunk, rokonairól sem, barátai mind odavesztek a háborúban. Az egyetlen ember, akihez valamilyen szinten közel áll, aki egyfajta apafigura, illetve mentor a számára, az Samuel Trautman, aki úgy a film felénél jön be a képbe, ő az, aki megadja a szükséges információkat arról, hogy kivel is van dolgunk, ki is az a Rambo. Megadja a háttérinformációt, amire szükségünk van ahhoz, hogy értelmezni tudjuk a karaktert.

A Trautmant alakító színész nem más, mint Richard Crenna. Itt, az ezredes szerepében valósággal lopja a jeleneteket, mint profi tolvaj az almát (és ez a 61. filmje volt, 1950-től számítva... na erre varrjatok gombot). Különösen emlékezetes a belépője, amelyben a Brian Dennehy által megformált seriff sebeit nyalogatja egy remekbe szabott erdőbeli vadászat után, megjelenik Crenna sapkában, hosszú kabátban és tessék, a kamera rászegeződik, a szemünk is, minden érzékszervünkkel rátapadunk mert annyira jó, annyira élvezet őt nézni, hogy ki kell esni a székből. Van neki egy jellegzetes beszédstílusa, hanglejtése. Tiszteletparancsoló, jellegzetes, karakán. A rövid vita során megtudjuk, hogy Rambo egy agyondekorált háborús hős, és Trautman megkéri, hogy hagyják elmenni. Természetesen a fafejű, csökönyös seriff ebbe nem megy bele, már csak azért sem, mert ez a háborús hős megölte az egyik emberét (oké, igazából nem közvetlenül ölte meg, és az olvasó figyelmébe ajánlom, hogy ugyan a további Rambo-filmekben a body count határa a csillagos ég, itt csak egy ember hal meg), aki ráadásul a film legutálatosabb személye volt, úgyhogy nem hullajthatunk egy könnycseppet sem érte. Egyébként a brutális fickó, Galt valamilyen módon szimbolizálja - ugyan elég szélsőségesen - azt a gyűlöletet és megvetést, amit a Vietnámban harcoló katonák ellen éreztek. 

Hirdetés

De hogy ne csak Richard Crennát fényezzem, Stallonét se nagyon kerülje ki a dicshimnusz. Minden felesleges mellékzöngét félretéve, pőrén és itt kell hagyni: ebben a filmben saját maga legjavát nyújtja, mint színész. Mint drámai színész. Nem az akcióhőst alakítja, nem a rettenthetetlen muszkligurut, aki fél kézzel lerendez mindenkit, miközben teljesen nyugodt, már-már elérzékenyült arccal reagál társa (Trautman) szövegére: "Az az érzésem, érzékeny lettél. - Talán csak egy kicsit uram." De hagyjuk, ez majd a harmadik rész lesz. Stallone még sebezhető, de a tökéletes katona képét nyújtja. A lelkét és egzisztenciája nagy hányadát Vietnamban hagyó katona szerepében, talán ez a legjobb alakítása a színésznek. Vagy ha igazságosak akarunk lenni: egyik legjobb, hiszen ostobák lennénk ha megfeledkeznénk Rocky első, a Rocky Balboa, valamint a Creed-ben nyújtott alakításáról és nem volna illő a Cop Land-et hanyagolni, melyben pocakosan, félsüketen volt érzékeny és lelkiismeretes seriff. Az Első vér végén azonban van egy olyan jelenete, amely mind a mai napig képes helybenhagyni a nézőt és amely úgy válik érzelmes-szipogóssá, hogy közben őszinte, szívbemarkoló és csodálatos nyerseséggel, alázattal előadott is. 

Hirdetés

Persze nem csak drámaként működőképes az Első vér, mint akciófilm is helytáll. Tempós, izgalmas, helyenként egészen látványos (vízeséses jelenet, plusz a végén az autók felrobbantása), de sose esik át a ló másik oldalára, mindig megmarad földközelinek, hihetőnek. Amikor pedig Rambo tűvel-cérnával bevarrja magának a sebét, az abszolút klasszikus. A filmnek remek hangulata van, remekül átjön a hegyekkel körbehatárolt kisváros atmoszférája, ennek igazi csúcspontja talán az erdőben játszódó jelenetek minősülnek. Érdekes volt tehát megnézni, hogy a folytatások fényében/ellenében milyen ez a film. Meglepően drámai, visszafogottabb, nyoma sincs a később epizódokban rendre felbukkanó patriotizmusnak és sztereotip látásmódnak. Érdemes azonban megjegyezni, hogy bár a második és harmadik etapban önmaga paródiájává vált a karakter, egy negyedik film kedvéért csak sikerült rehabilitálni azt a férfit, akit itt ismertünk meg. A Stallone által rendezett John Rambo ismét azt az embert helyezte középpontba, aki tudja nagyon jól: a háború rohadt egy dolog, senki nem lesz tőle boldog és az is csupán pillanatnyi megnyugvást tud okozni, ha egy méretes gépfegyverrel tizedeled meg az ellenséges erőket. Viszont: hősünk végre hazatérhetett, a kör bezárult. Arra a kérdésre pedig, hogy szükség volt-e még egyszer harcba küldeni a vén csatalovat, válaszként olvassátok el kolléga kritikáját

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.