Filmklasszikus: Rambo: Első vér

|

"Néha felébredek és nem tudom, hol vagyok. Néha egy egész nap. Néha egy teljes hétig. Nem tudom elfelejteni."

Vietnamnak már rég vége volt 1982-ben és Amerika sebeit nyalogatván kvázi terápiás tevékenységként a gyöngyvásznon tombolta ki magát. Kollektív depresszió és a vereség keserű íze jellemezte ezt az érát és ekkor jött el az ideje annak, hogy a '80-as évek akciófilmjei - ahogyan azokat ma ismerjük - kezdetét vegyék. Ugyan az Első vér korántsem tekinthető a szokványos "öld, robbantsd, üsd-vágd"-típusú akciófilmnek, mégis előfutárként jegyezhetjük fel noteszunkba, hiszen itt láthattuk először Sylvester Stallonét igazán akcióban, lendületben, muszklikkal és lőfegyverekkel felvértezve. A David Morrel által írt regényből készült film első ránézésre egy lendületes akció-kalandfilm, gyakorlatilag a fél film egy elnyújtott üldözési jelenet, igazából azonban egy keserű hangvételű mozi, a korszakra való reflektálás, poszt-háborús film, mindenekfelett dráma. Lélektani dráma egy megtört lelkű katonáról aki a háború után nem találja a saját hazáját, nem találja Amerikát, amiért a vérét ontotta a csatamezőn. Ironikus, hogy épp a saját nemzete veti ki magából, mint idegen testet.

Hirdetés

Azért van ennek a filmnek akkora jelentősége, mert nem azt az élményt adja, amire az ember asszociál egyből a Rambo név hallatán. Mert mi jut eszünkbe? Ha megkérdeznénk az utca emberét, bizonyos vagyok abban, hogy a reakció cikiző röhögés lesz és az első kép mely beugrik az agyukba az a tökéletes testű izomkolosszus, akit lehetetlen megsebezni és aki fél kézzel lenyomja az orosz hadsereget. Tévedés ne essék, korántsem esik távol ez a gondolat a Rambo-mítosztól, csakhogy a laikus ember hajlamos elfelejteni, hogy a legenda nem az eszeveszett dzsungelkommandózással és a támadó oroszokkal kezdődött, hanem egy emberrel aki a háború után már nem az, aki volt. Ha azt nézzük, sokkal közelebb áll ez a film a Szarvasvadászhoz vagy akár a Taxisofőrhöz, a különbség annyi, hogy filmnyelvileg jóval fogyaszthatóbb és populárisabb. A popularitás és a siker átka persze, hogy ami egyszer bejött, meg kell ismételni és istenbizony nem tudom miként jutottak a fejesek arra a döntésre, hogy abba az irányba tereljék a szériát, amilyenbe terelték. Természetesen mint akciórajongó kifejezetten örülök, de jobban belegondolva megkérdőjelezhető a döntés.

Ebben a filmben Stallone pályafutása egyik legjobb alakítását nyújtja, mindazon külső események ellenére melyek igencsak megnehezítette a dolgát. A rendezővel nem voltak éppen puszipajtások, egy jelenet során a színész meg is sérült, és vita tárgya lett az is, hogy milyen hosszúságú legyen a film. Az első változat sokkal hosszabb volt, mint amit ma ismerünk és tudvalevő, hogy Sly gyűlölte azt a verziót, ezért ragaszkodott ahhoz, hogy kivágják a felesleges részeket és így lett másfél órás a produkció, mely aztán nagy sikert aratott. Érdekes tény, hogy először olyan sztárok jöttek szóba Rambo szerepére, mint John Travolta, Dustin Hoffman (aki túl erőszakosnak találta, azért nem vállalta… akkor mit szólhatott a Szalmakutyákhoz…), Al Pacino, Nick Nolte és Michael Douglas is visszautasította a szerepet. Érdekes lett volna megnézni ezen színészeket a veterán szerepében. Viszont lehet, hogy akkor most nem tartanánk ott, ahol tartunk a zsáner terén. Nem mondom, hogy maga a film annyira forradalmi volt, de Sly szerepeltetése akcióhős-karrierjének beindításával ért fel. Nélküle pedig nem lett volna olyan a '80-as évek, amilyen volt.

A történet maga prózai egyszerűséggel indul be: a Vietnamot megszenvedett férfi háborút hirdet a csendes, "unalmas" kisváros ellen, miután a seriff egy piti indokkal beviszi őt az őrsre. Pedig csak enni akart valahol, de ahogy a törvényszolga mondta: "Nem látjuk szívesen errefelé a magadfajtákat." Ahogy megtalálja nála a kést (amely később a sorozatban ikonikus jelentőséget tulajdonít majd magának) egyből letartóztatja és beviszi őt a rendőrségre, nem is sejtvén, hogy ezzel mekkora bakit követ el. Rambo ugyanis - mint mondtam - nem feltétlenül egy észérvekkel gondolkodó ember, hanem egy olyan férfi, aki megjárta a poklok poklát, ennek megfelelően pedig meglehetősen labilis érzelmi állapotú, csendes, de ugyanakkor egyetlen ütésével meg tudja állítani a szívverését az embernek. Észérvek helyett tehát még mindig azzal az eszével gondolkozik, amivel az ellenséget gyilkolta Vietnamban. Ő a tökéletes gyilkológép, akitől elvettek mindent, mindent ami emberré tette. Családjáról semmit nem tudunk, rokonairól sem, barátai mind odavesztek a háborúban. Az egyetlen ember, akihez valamilyen szinten közel áll, aki egyfajta apafigura, illetve mentor a számára, az Samuel Trautman, aki úgy a film felénél jön be a képbe, ő az, aki megadja a szükséges információkat arról, hogy kivel is van dolgunk, ki is az a Rambo. Megadja a háttérinformációt, amire szükségünk van ahhoz, hogy értelmezni tudjuk a karaktert.

A Trautmant alakító színész nem más, mint Richard Crenna. Itt, az ezredes szerepében valósággal lopja a jeleneteket, mint profi tolvaj az almát (és ez a 61. filmje volt, 1950-től számítva... na erre varrjatok gombot). Különösen emlékezetes a belépője, amelyben a Brian Dennehy által megformált seriff sebeit nyalogatja egy remekbe szabott erdőbeli vadászat után, megjelenik Crenna sapkában, hosszú kabátban és tessék, a kamera rászegeződik, a szemünk is, minden érzékszervünkkel rátapadunk mert annyira jó, annyira élvezet őt nézni, hogy ki kell esni a székből. Van neki egy jellegzetes beszédstílusa, hanglejtése. Tiszteletparancsoló, jellegzetes, karakán. A rövid vita során megtudjuk, hogy Rambo egy agyondekorált háborús hős, és Trautman megkéri, hogy hagyják elmenni. Természetesen a fafejű, csökönyös seriff ebbe nem megy bele, már csak azért sem, mert ez a háborús hős megölte az egyik emberét (oké, igazából nem közvetlenül ölte meg, és az olvasó figyelmébe ajánlom, hogy ugyan a további Rambo-filmekben a body count határa a csillagos ég, itt csak egy ember hal meg), aki ráadásul a film legutálatosabb személye volt, úgyhogy nem hullajthatunk egy könnycseppet sem érte. Egyébként a brutális fickó, Galt valamilyen módon szimbolizálja - ugyan elég szélsőségesen - azt a gyűlöletet és megvetést, amit a Vietnámban harcoló katonák ellen éreztek. 

De hogy ne csak Richard Crennát fényezzem, Stallonét se nagyon kerülje ki a dicshimnusz. Minden felesleges mellékzöngét félretéve, pőrén és itt kell hagyni: ebben a filmben saját maga legjavát nyújtja, mint színész. Mint drámai színész. Nem az akcióhőst alakítja, nem a rettenthetetlen muszkligurut, aki fél kézzel lerendez mindenkit, miközben teljesen nyugodt, már-már elérzékenyült arccal reagál társa (Trautman) szövegére: "Az az érzésem, érzékeny lettél. - Talán csak egy kicsit uram." De hagyjuk, ez majd a harmadik rész lesz. Stallone még sebezhető, de a tökéletes katona képét nyújtja. A lelkét és egzisztenciája nagy hányadát Vietnamban hagyó katona szerepében, talán ez a legjobb alakítása a színésznek. Vagy ha igazságosak akarunk lenni: egyik legjobb, hiszen ostobák lennénk ha megfeledkeznénk Rocky első, a Rocky Balboa, valamint a Creed-ben nyújtott alakításáról és nem volna illő a Cop Land-et hanyagolni, melyben pocakosan, félsüketen volt érzékeny és lelkiismeretes seriff. Az Első vér végén azonban van egy olyan jelenete, amely mind a mai napig képes helybenhagyni a nézőt és amely úgy válik érzelmes-szipogóssá, hogy közben őszinte, szívbemarkoló és csodálatos nyerseséggel, alázattal előadott is. 

Persze nem csak drámaként működőképes az Első vér, mint akciófilm is helytáll. Tempós, izgalmas, helyenként egészen látványos (vízeséses jelenet, plusz a végén az autók felrobbantása), de sose esik át a ló másik oldalára, mindig megmarad földközelinek, hihetőnek. Amikor pedig Rambo tűvel-cérnával bevarrja magának a sebét, az abszolút klasszikus. A filmnek remek hangulata van, remekül átjön a hegyekkel körbehatárolt kisváros atmoszférája, ennek igazi csúcspontja talán az erdőben játszódó jelenetek minősülnek. Érdekes volt tehát megnézni, hogy a folytatások fényében/ellenében milyen ez a film. Meglepően drámai, visszafogottabb, nyoma sincs a később epizódokban rendre felbukkanó patriotizmusnak és sztereotip látásmódnak. Érdemes azonban megjegyezni, hogy bár a második és harmadik etapban önmaga paródiájává vált a karakter, egy negyedik film kedvéért csak sikerült rehabilitálni azt a férfit, akit itt ismertünk meg. A Stallone által rendezett John Rambo ismét azt az embert helyezte középpontba, aki tudja nagyon jól: a háború rohadt egy dolog, senki nem lesz tőle boldog és az is csupán pillanatnyi megnyugvást tud okozni, ha egy méretes gépfegyverrel tizedeled meg az ellenséges erőket. Viszont: hősünk végre hazatérhetett, a kör bezárult. Arra a kérdésre pedig, hogy szükség volt-e még egyszer harcba küldeni a vén csatalovat, válaszként olvassátok el kolléga kritikáját

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.