Kevés olyan akciómozis legenda létezik, mint John Rambo. Közel 40 év alatt mindössze az ötödik filmben láthatjuk, de helye a popkultúrában és a közvéleményben megingathatatlan. Az Utolsó vér lehetett volna az ő hattyúdala, de Sylvester Stallone vezetésével a stáb úgy gondolta, hogy elég lesz az átlagos színvonalat megcélozni.

Rambo (Stallone) visszavonultan él egy farmon, legjobb barátja a házvezetőnője és annak unokája, Gabrielle (Yvette Monreal). Az idill akkor törik meg, mikor a lányt elrabolja egy mexikói lánykereskedő csoport. Hősünk természetesen ezt nem hagyhatja szó nélkül.

Ez a franchise sosem a kiforrott és komplex történeteiről volt híres, az első részt leszámítva a fókuszban az akció és a minél nagyobb pusztítás áll. A harmadik és negyedik felvonás közt 20 esztendő telt el, ráadásul anno sokan megkérdőjelezték a John Rambo létjogosultságát. Sly végül frappáns választ adott a fanyalgóknak és elkészítette a széria legjobbját, az Első vér mögött. 11 év után okkal remélhettük, hogy a tendencia nem romlik és a nyugdíjas főhős újfent aprít egy jót. Ez azonban csak nagyon kis részben igazolódott be. Az Utolsó vér furcsa hibrid, ugyanis egyszerre próbál újítani és marad a kaptafánál.

A címszereplő csak nyugodtan akar élni, elfelejtené a múltat és békében ellovagolna a naplementében. Az első harmadban nem is ő áll a középpontban, hanem az apja után kutató Gabrielle. Az ő elrablását követően azt hihetnénk, hogy felpörögnek az események, de erről szó nincs. A film kifejezetten komótos tempóban halad, csak a záróakkordra robban, akkor azonban túl gyorsan véget vet mindennek. Ez a fajta rossz arányérzék pedig rányomja a bélyegét a kész műre. Sokat időzünk Rambo monológjaival, de a közhelyek puffogtatásán kívül semmi funkciójuk nincs. Ha már egyszer hagynak időt a karakternek kibontakozni, ne ennyire felszínesen tegyék. Ő jóval több holmi megfáradt, egyszemélyes hadseregnél.

Ehhez képest nem derül ki, hogy miként tett szert a maga módján családra, miért kísérti annyira a múlt. Természetesen mivel tudjuk, kiről van szó, emlékszünk rá miken ment keresztül, de a poszttraumás stressz ennél jóval összetettebb ábrázolást kívánt volna. Erre okkal csattanhat fel mindenki, hogy ő Rambo, nincs szükség efféle lélekbúvárkodásra. Legyen így, de akkor az akciófaktor varázsoljon el. Nos, az utolsó 10 percet leszámítva ezen a fronton is elbukik Adrian Grunberg (Börtönregény) alkotása. Nem lehet mindent elintézni annyival, hogy "mit várunk, ez csak egy Rambo film", a karaktert nem ez a hozzáállás ültette az akciófilmek trónjára. Nem is beszélve az óvodás szintű dialógusokról vagy az alapvető logikai bakikról. Az egyik ilyen, hogy a szereplők úgy kelnek át az egyik legjobban őrzött határon, nem mellesleg fegyverrel, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. A sokadik alkalommal már egyszerűen röhejes és ez csak a jéghegy csúcsa.

Azt viszont kár elvitatni, hogy még így is akadnak remek pillanatai az Utolsó vérnek. A brutalitás kevesebb, de ha durvul, akkor nagyon. Az alagutas mészárlás képes visszahozni azt az élményt, ami a negyedik részben annyira jól működött. Kár, hogy rövid ideig élvezhetjük, ahogy az öreg harcos teljes fordulatszámon pörög. Ami mégis a leginkább szívfájdító, az a stáblistás montázs. Gyönyörűen keretbe foglalja a karakter kálváriáját, s nem mellesleg nosztalgiának sem utolsó.

A komplett műnek ennyire alázatosnak és igényesnek kellett volna lennie, nem megelégedve a középszerrel. A Rambo V-ben megvolt a lehetőség, hogy egy ikonikus alak hattyúdala legyen. Valahogy úgy, ahogy a Logan kezelte Farkast (Rozsomákot). Sajnos ez közel sem jött össze. Leginkább azok fogják értékelni az Utolsó vért, akik a vietnámi veteránnal együtt nőttek fel és őszültek meg, valamint elhivatott szerelmesei a zsánernek. Megvannak a pillanatai, olykor bűnös élvezetben részesíti a nézőt, de egy ekkora alakhoz ez egyszerűen nem méltó.