Minden, amit tudni érdemes a John Wick 2. felvonásról

|

Keanu Reeves ismét pisztolyt ragad, hogy fejbecsűrjön egynéhány rosszakarót.

Kezdjük rögtön az elején. Gondolta a fene, hogy a John Wick ekkora siker lesz. Hogy az akciófilm zsánerének rajongói keblükre ölelik, még csak-csak sejthettük, ahogy reménykedtünk abban is, hogy majd a kritikusok tetszését is elnyeri, de hogy aztán ennyire felkapja a nép, és mint egy rock-koncerten a tömegbe ugró énekest kézről-kézre adják istenítve és őrjöngve - nos, ezt már kevésbé gondoltuk. Pedig bizony így lett, a 2015-ös John Wick az akkori év egyik legjobb akciófilmjének kiáltották ki, azóta pedig talán nem is készült ennyire sziporkázó, ennyire egyedi kis zsánerdarab. Egyedi úgy, hogy közben pofonegyszerű mindene - a premissza, a főhős, a motivációja, a narratíva és pofonegyszerű az is, ahogyan fogja a pisztolyt John Wick és fejbe lő mindent és mindenkit, ami, és aki él, mozog. Chad Stahelski és David Leitch, a két - rendezést tekintve - újonc férfiú eleddig csupán kaszkadőrként és second unit-direktorként szorgoskodtak a színfalak mögött, ezzel a filmmel azonban megmutathatták a világnak azt, hogy attól sem riadnak vissza, ha egy teljes nagyjátékfilmet kell egymagukban levezényelniük.

 

Hirdetés

A meglehetős alacsony összköltségből (20 millióba került a film, majd világszerte összegereblyézett magának 86-ot) összekapart projekt több szempontból is lentről kezdte: ismeretlen, elsőfilmes rendezők, egykaptafa bosszú-sztori és egy Keanu Reeves, aki már elég régóta csak sodródik az árral és képtelen volt összehozni jó ideje egy valamire való sikert - legyen az akár szakmai, akár anyagi (nyilván szakmai sikerként könyvelhetjük el a Man of Thai Chi-t, de az viszont kevés nézőnek örvendett). Azóta pedig a buktákat egymásra halmozó, a Bill és Ted, valamint a Mátrix-trilógia sztárja valahogy újra (vagy életében először?) a menőség státuszába lépett, köszönhető ennek a mogorva, eltökélt és erőszakos életvitelét újra felöltő alvilági bérgyilkosnak, akit csak úgy ismer mindenki: a Rémkirály.

Minek után a közönség és a kritikusok is elárasztották imádatukkal Stahelskiék akciófilmjét, valahogy adta magát, hogy ennek kell, hogy legyen folytatása. Egy ilyen mozi, mint a John Wick, nem létezhet sequel nélkül (ahogyan a Mátrix sem maradhatott egymagában), már csak azért sem, mert a rendezőpáros Derek Kolstad forgatókönyvíróval karöltve azon volt az elődben, hogy ha nagyvonalakban is, de felvázoljon, kialakítson egy sajátos kis univerzumot, aminek megvan a maga szabályrendszere, a maga hierarchiája, és ami lényegében az egyik legfőbb vonzerőnek hatott az alkotásra vonatkozólag. Joggal érezhettük, hogy az alkotók tarsolyaiban van még lőpor és kellék az univerzumépítéshez történetek, apró kis szálak formájában, ez pedig lassacskán bebizonyosodni látszik.

Nem telt el sok idő és már be is jelentették a folytatást, mely stílszerűen John Wick: 2. felvonás címet viseli, és amely folytatás egy részről tipikusan a "még több, még nagyobb"-elvet követi. Másrészről pedig az alkotók - saját elmondásuk szerint - szerették volna tovább mélyíteni John Wick karakterét, valamint azt is kifejteni érdemben, hogy miként konfrontálódik egymással mind egyre jobban a nyugdíjazott, erőszakot hátra hagyó énje a profi bérgyilkoséval. Természetesen a második sem egy meditatív, Jarmusch-inspirált assassin-movie lesz, hanem faltól-falig akciófilm, de azért jó tudni, hogy legalább próbálnak mesélni erről a látszólag egydimenziós figuráról és igyekeznek a veséjébe látni, azokat a bizonyos mozgatórugókat szemrevételezni. Elvégre hiába a sok akció és hiába a sok csitt-csatt, dirr-durr, ha egyszer nincs veleje az egésznek. És most nem csak a falra freccsent agyvelőről beszélek, természetesen. Maga Reeves is így látja, aki Wicket eleve két személyként tartja számon: az egyik John, az átlagember, a másik John Wick, a maffia gyilokembere és a kettő élet-halál harcot vív egymással a film során. Mi pedig csak szurkolhatunk annak, hogy John, az átlagember egy idő után majd végleg maga mögött hagyja azt a másik szakmabelit.

A második etap nem sokkal az első részben történtek után veszi fel a fonalat. Mi is történt? Wick sebesülten, kissé nyegle állapotban elhagyta a finálé helyszínét, majd szerzett magának egy új kutyust - jelezvén, hogy vissza kíván térni nyugalmi állapotába és nem kér többet a régi életéből. Igen ám, de ez nem olyan egyszerű. Kellően felhívta magára a figyelmet bérgyilkos-körökben, így egy régi megbízója ismét megkeresi őt, hogy behajtsa rajta egy adósságát. A férfi saját húgát kívánja megöletni hősünkkel, hogy aztán sikeresen átvehesse az üzletét. Wick nem szeret senki adósa lenni, így neki is vág a feladatnak és mivel minden út Rómába vezet, hát ő is oda tart.

A második felvonás egyik legfontosabbnak ígérkező aspektusa, hogy Stahelski (immáron egymagában, mivel Leitch elment Atomic Blonde-ot rendezni Charlize Theron-nal) a forgatókönyvíróval nemzetközi vizekre tereli a történetet. Ezúttal kiszakadunk New York-ból és egyenesen Rómába megyünk, amely - mint azt majd megtudjuk - a bérgyilkosok Mekkája. Új környék, új arcok és az első részben megpedzegetett világ tágítása, avagy a wickverse tovább épül. A stáb így foghatta a cókmókját és Manhattan és New York után Olaszországba pakolták cókmókjukat, hogy onnét átrepüljenek Kanadába (ahol stúdiókörülmények között vették fel azokat a jeleneteket, melyek Moszkvában játszódnak).

Azon túl, hogy igyekeznek földrajzilag is színesebbé tenni a történetet, ezúttal is törekedtek arra az alkotók, hogy az akciójelenetek önmagukban is kinézzenek valahogy, ne csak amolyan tessék-lássék módjára összevágott, "most látom, most nem látom"-típusú szcénákkal találkozzunk. Ennek megfelelően Keanu Reeves-t elküldték lőgyakorlatra, csak hogy vérprofi módjára kitanulja a "szakma" csínját-bínját. De ami talán még ennél is fontosabb, hogy Stahelski nem volt rest minden egyes akciójelenetet rendesen megkoreografálni, így most is főként nagytotálokban látjuk ezeket a képsorokat úgy, hogy tisztán láthatunk minden mozdulatot. Milyen érdekes, hogy míg a régi szép időkben ez egyértelmű volt, ma már szinte kuriózumnak számít az ilyen tökéletességre törekvés. A felhozatal pedig az ígéretek szerint még változatosabb lesz, mint amit eddig láthattunk! A klasszikussá vált gun-fu mellett ismét láthatunk ökölharcokat is, de bizonyítván, hogy a rendező bizony ért a kocsikhoz is, ezúttal szemrevételezhetünk egy autós párharcot is, amely az alkotók szerint más lesz, mint amit eddig láthattunk, sokkal inkább lehetne car-fu-ként jellemezni, semmint szimpla autósüldözésként. 

No de mi van a szereplőgárdával? Az első már hozzászoktatott minket ahhoz, hogy a kisebb mellékszerepekben is olyan ikonikus arcokkal futunk össze, mint John Leguizamo, a Trónok harcából ismert Alfie Allen, Willem Dafoe, Michael Nyqvist, illetve Ian McShane és ez bizony nem változik a folytatásban sem. Allen, Nyqvist és Dafoe ugyan érthető okokból kifolyólag nem vettek részt a projektben, viszont Leguizamo és McShane újfent tiszteletüket teszik, utóbbi előre láthatólag még nagyobb szerepet kap - a Continental vezetőjeként még több bennfentes információt megtudhatunk majd erről a világról és arról, hogyan is működik ez az egész. Mindennek tetejébe egy igazi, élő ikon is részt vett a produkcióban - Franco Nero, a spagetti westernek koronázatlan királya, az originál Django alakítja az Olaszországban található Continental igazgatóját. 

Közben egy-két új arc is befigyel azért, hogy ilyen téren is frissítve legyen a sorozat állapota. A xXx harmadik részében már megcsodálhattuk képességeit, most azokat ismét kamatoztathatja Ruby Rose, aki egy kézjelekkel kommunikáló bérgyilkost alakít (mi mást?), aki természetesen John Wick grabancát próbálja minden áron elkapni. Mellette talán még hangsúlyosabb szerepet kap Wick egyik régi ismerőse, egy hasonló kvalitásokkal rendelkező bérgyilkos, akit Common kelt életre - kapcsolatuk egyelőre tisztázatlan, így csak sejthetjük, hogy több lesz szimpla hadakozásnál és talán majd számíthatnak egymás segédletére (ez csak vad tipp, semmi több). De talán ezeken túl, ami a legnagyobb izgalomra adhat okot casting terén, az Laurence Fishburne szerepeltetése, akit egy bizonyos trilógiában már láthattunk Keanu Reeves-szel társulva (és amely trilógiában nem mellesleg Chad Stahelski ugrott be kaszkadőrként Reeves helyére) és amelynek köszönhetően egy igazán cool reunion-nak lehetünk majd szemtanúi. Állítólag Fishburne maga kezdeményezett a szerepet illetően, mert annyira tetszett neki az első rész és mindenképp szeretett volna valamilyen szerepet a folytatásban. Nos, megkapta. Örülhet. Sőt: örülhetünk mi is.

A külföldi kritikák eddig egyöntetű véleménnyel azt állítják, hogy megérte elkészíteni a John Wick 2. felvonást. Hogy szórakoztató, hogy a body count-ot még tovább fokozták és tovább vittek mindent, amit szerettünk az első részben. Ami pedig az alkotókat illeti, már törik a fejüket a harmadik részen, valamint televíziós sorozat formájában egy prequelt is elkészítenének - már ha lesz az az anyagi háttér és támogatás. Mi pedig nem látjuk okát annak, hogy ne lenne.

A cikk eredeti formájában megtalálható a FilmMagazin februári számában.

A John Wick első részének kritikájáért ide, a második rész kritikájáért ide kattints!

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.