Nem tudom, hogy mennyire voltam egyedül ezzel a vágyammal, de mint filmzenerajongó mindig is a bakancslistámon szerepelt, hogy egy filmzenekoncertet átélhessek a Royal Albert Hallban. London egyik nevezetességében igen gyakoriak az efféle rendezvények és a helynek emellett filmtörténeti jelentősége is van, hiszen Alfred Hitchcock Az ember, aki túl sokat tudott című klasszikusának csúcsjelenete is itt játszódik. Hollywood egyik legkeresettebb és egyben legnívósabb filmzeneszerzőjére James Newton Howardra is igaz ez a filmcím, hiszen a műfaj rajongói gyakorlatilag a bőség zavarában küszködhettek a szerző elmúlt 30 évét összefoglaló koncert zenei repertoárja kapcsán, aminek a komponista nem is tudott maximálisan eleget tenni, és barátjától, valamint kollégájától kétségtelenül lenne még mit tanulnia a körítéssel kapcsolatban, azonban a szerző személye és művei bőven kárpótolják a nézőt.
De először térjünk vissza a helyszínre: a Royal Albert Hall a valóságban sokkalta kisebb, mint ahogy az a különböző koncertvideókból kitűnik, azonban az épület múltja már önmagában kölcsönöz nem kevés méltóságot bármely előadásnak, így érthető (amellett, hogy brutálisan jó a hangzása), hogy szeretik a művészek. Ezt a koncert megkezdése előtt, a kivetítőn az áprilisi Harry Potter és a Titkok Kamrája valamint Michael Giacchino Star Trekjei koncertjének reklámjai közé beszúrt kis videóban is elmondják a művészek és az 1-2 perccel a kitűzött kezdés után színpadra lépő Howard is aláhúzza. Emellett a hely kihasználtsága is remek, még úgyis, hogy a karzat legfelső sorában kaptam helyet. És bár nem lógtak emberek mindenhonnan, mint Zimmernél, a fél nyolcas kezdésre szépen megtelt a hely. Ahol egyébként is érdemes megfigyelni a közönség összetételét, hogy mennyivel másabb - pontosabban kulturáltabb - mint Budapesten, pedig itt is műanyagpohárban hozzák-viszik a sört és a bort az emberek magukkal. jobbára 20 évestől a nyugdíjas korosztályig jöttek a koncertre, elegánsan, de nem túlzóan kiöltözve, megadva a helynek a tiszteletet, viszont voltak, akik gyerekkel jöttek és ilyenkor az emberben benne van a félsz, hogy mit fognak szenvedni a kis lurkók egy több, mint két órás filmzenei koncerten, rácáfoltak az előítéleteimre, mert nem hogy csendben ülték végig a majd 3 órás eseményt, hanem szemmel láthatóan érdekelte is őket, amit hallottak. A legfurcsább élménye mégis órákkal a koncert után ért, ugyanis a vonatról leszállva egy idős néninél megláttam az est programfüzetét (amiről lecsúsztam, így csak egy bögrével gazdagodtam), akivel beszélgetésbe elegyedtem és mint kiderült, rendszeresen jár Londonba filmzenei koncertekre.
A zenészek a fél nyolcas kezdés után pár perccel léptek színpadra, majd őket követte az est sztárja, maga Howard, elegánsan kiöltözve, aki rögtön bele is csapott a húrok közé. A nyitányt a Legendás állatok és megfigyelésük felütése adta, majd ez váltott át a Hófehér és a vadász szvitjébe, ami alatt a filmből peregtek a jelenetek. Már ebből kitűnt a zenekar felkészültsége és a hely már említett első osztályú hangzása,valamint James Newton Howard karmesteri kvalitásai, pedig ezt követő nyitóbeszédében elmondása szerint azért nem vezényelt eme eseményig, mert korábban azt mondták, jobb ha ezt hanyagolja. Egyébként már ebben a kis szónoklatban feltűnt - amit az est további hasonló megszólalásai csak aláhúztak - hogy Howard számára még idegen a show házigazda szerepe, nem olyan felkészült és precíz, mint Zimmer, akinek minden mondata gondosan előre megvolt tervezve. De pont ettől nyeri el már rögtön a szimpátiánkat rögtön az elején ez a végtelenül kedves és szerény ember: ahogy bele-belesül a szövegbe, vagy ahogy a zeneszerzői munkafolyamatokról, azok árnyoldaláról (pl. a rövid határidőkről) finom humorral mesél.
Ezt követően ismét sláger zenék jönnek, hiszen Az éhezők viadalából jön egy válogatás (még a The Hanging Tree nélkül), mely alatt a film jelenetei pörögnek. Ha pedig már itt tartunk, akkor kénytelen vagyok kitérni a show egyik legnagyobb negatívumára: a körítésre. Zimmernél a fényjáték mellett valami mindig pergett a vásznon, itt viszont a jelenetek összevágásaival sokszor nem voltam megelégedve, másrészt a legtöbbször semmi sem volt a háttérben, még a show logója sem. Egyrészről értem, mivel így nincsen, ami folyamatosan elvonná a figyelmünket a zenekar játékáról, másrészt sokszor nem lett volna rossz, ha nem az adott film főcímét látjuk, hanem egy jól összevágott képanyagot, amely amikor ha kell, átvált az adott szekvencia képeibe, hogy lássuk, hogyan funkcionál alatta ténylegesen a score. Viszont az is igaz, hogy Zimmerrel ellentétben sem Howard zenéi, sem pedig maga a szerző személye nem olyan, mint kollégája, mivel ez a már említett rock koncerttel ellentétben egy komolyzenei előadás. Howardnak nincs ki mögé elbújnia, nem tud látványos showelemek mögé rejtőzni, neki egymagának kell kitöltenie az egész estét, ez pedig lényegesen nehezebb feladat.
Emellett már az első felében feltűnő, hogy Howard mennyire a nagyzenekari műveire helyezi a hangsúlyt. Persze elsősorban ezekért szeretjük, de vannak neki kisebb, vagy modernebb darabjai is, viszont értelemszerűen ezeknek nem mindegyiknek jutott hely. Ezt az M. Night Shyamalan munkásságához készült válogatás is nyilvánvalóvá teszi. A Hatodik érzék elsősorban a film miatt volt kihagyhatatlan, a Jelek pedig a főmotívum és annak megalkotása miatt, de ezután érdekes mód nem A falu zenéje, hanem Az utolsó léghajlító szvitje következett, miközben a többi együttműködésükről csak a kivetítőn sorakozó képek tettek említést, de meg kell hagyni, hogy a "Flow Like Water" alá remekül vágták össze a filmeket. A mellettem ülő fiatal hölgy és régen látott barátnője a szünetben diskurálva említették is, hogy hiányolták A falut, de hát akkor még nem tudhatták, hogy mi vár rájuk a második félidőben. Viszont ebből is kitűnik, hogy Howard esetében a zene mennyire előtérbe került és nem a film színvonala volt a hangsúlyos. Az említett Shyamalan művek zenéi, vagy a Wyatt Earp felkonferálása is nyilvánvalóvá teszi, hogy miért is fontosak számára ezek a darabok. A Lawrence Kasdanhoz fűződő baráti viszonyáról, vagy hogy miként, mely zeneszerző művének hatására szeretett bele a filmzene műfajába csak még inkább intimebbé teszi a közönség és a szerző közti kapcsolatot. Mintha egy nagyon kedves, régen látott ismerősünk anekdotázva mesélne az életéről. A Wyatt Earp szereplése a repertoárban éppen ezért érthető, de némileg érthetetlen a Waterworld teljes kihagyása, habár amilyen botrányos volt a forgatás, talán nem csoda, hogy ezt még Howard sem szívesen elevenítette fel.
Hogy mennyire személyes is ez a koncert Howard számára, azt a régóta várt The Hanging Tree teszi egyértelművé, ugyanis az elmúlt évek legnagyobb filmzenei slágerét most nem más adja elő, mint Howard lánya. De az est leginkább szívet melengetőbb, leginkább személyes epizódja mégsem ez volt, hanem amikor a koncert egy pontján Howard nem győzött hálálkodni a közönség szeretetéért, amikor is egy hölgy a közönség soraiból bekiabálta, hogy
Szeretünk James!
mire a közönség vagy 5 perces tapsviharban tört ki, Howard pedig jól láthatóan a szeméhez kapott többször is. Ebben nyilvánult meg igazán az a megbecsülés, az a szeretet, amely az egész estét átjárta.
Annak ellenére, hogy a koncert első fele volt az intenzívebb, abban szerepeltek az ismertebb dalok, nekem mégis a Dínóval nyitó második fele tetszett jobban, amely sokkalta személyesebb, változatosabb tematikát hozott a fent említett közjátékon túl. Howard elmesélte, hogy mennyire rossz ötletnek tartotta annak idején, hogy megváltoztatták egy film címét 3000-ről Micsoda nő!-re, de örült, hogy a nála okosabbak ekképp döntöttek és ennek kapcsán jött egy Julia Roberts összeállítás. Ugyanis tényleg feltűnően sok filmjéhez ő szerezte a zenét: Micsoda nő, Egyenesen át, Kettős játék, Charlie Wilson háborúja, Larry Crowe, melyek alatt furcsa módon a Dave című Kevin Kline mozi dallamai szóltak, majd az Álljon meg a nászmenet! egy jelenetét követték le a zenekarral.
A filmzene szerepének fontosságára hívta fel az a szegmens, amikor a King Kong egy szekvenciáját zene nélkül mutatta meg, majd utána ugyanez, alatta a Central Park dallamaival. A legkedvesebb műsorelemem - ha a mikrofon folyamatos meghibásodását nem tekintjük annak - mégis az volt, amikor egy vicces animációt narrálva Howard elmesélte pályája kezdetét és megismerkedését Elton Johnnal. A Véres gyémánt London-Solomon Vandy kettőse az afrikai énekesnővel mindenképpen a műsor egzotikumai közé tartozott, ahogy a Hó hull a cédrusra beválogatása is a repertoárba. Végül az első félidőből kimaradt A falu is megkapta a maga megérdemelt rivaldafényét a "The Gravel Road" eljátszásával és csodálatos hegedűszólójával.
Természetesen Hans Zimmer is megidéződött (a Mester maga is ott volt a barátja koncertjén) és a vicces anekdota után, amelyben fény derült arra, hogy Howard hogyan került a Batman: Kezdődik! fedélzetére eljátszották A Sötét Lovag Harvey Dent témáját, amely a végén Zimmer Joker témájában csúcsosodott ki. Az estet végül a Legendás állatok és megfigyelésük fináléjának aláfestése foglalta gyönyörűen keretbe, hogy aztán a közönség tapsvihara után ráadásként még eljátsszák a Demóna szvitjét.
Howard koncertjét nem az a német precizitás jellemezte, mint Zimmerét és a műsorelemek, a felhozatal tényleg lehetett volna kiforrottabb, mégis nagyszerű, felejthetetlen élménynek minősült, elsősorban a szerző végtelenül szerény, humortól sem mentes, közvetlen személyiségének köszönhetően. Míg Zimmert nézni és hallgatni olyan érzés volt, mint amikor szombat este magunkra vesszük a bőrdzsekinket és kirúgjuk a ház oldalát, addig Howard a nagyzenekari csinnadratták ellenére is egy olyan bensőséges élményt adott, ami olyan, mint az említett tombolás után az ágyban heverni a bársonyosan átölelő meleg takaróval, ami alól nem akarunk kibújni. Ez a takaró pedig jelen esetben pedig értelemszerűen James Newton Howard szakmai profizmusa és minősége volt, amely nélkül nem csak a filmipar, de mi is lényegesen kevesebbek lennénk.