Kibeszélő: Batman Superman ellen - Az igazság hajnala

Ritka az olyan film, amit a kritikusok beledöngölnek a sárga földbe, míg a nézők - ha odáig nincsenek is érte - de sokkalta megengedőbb álláspontra helyezkednek. Pár hónapja Az ébredő Erő produkált hasonlót, csak persze fordítva. És most egy kisebb mea culpa következik a részemről, ugyanis hiába nem lelkesedek a filmért, az újranézés számos dolgot letisztázott bennem, hovatovább kedvelhetőbb mozivá varázsolta a szememben, ha lényegesen jobbá nem is tette, aminek kevésbé taglalt erényei mellett a hibái továbbra is bántóan otrombák.

Részben ezért a kritikai szigort személy szerint túlzónak tartom jelen mozi esetében, ha pedig a Rotten Tomatoes-ra nézünk már vicces, hogy egy szintén Ben Afflecket felvonultató Daredevil, vagy egy Pókember 3 jobban áll, mint Batman és Superman csatározása. Annyi bizonyos, hogy sok tekintetben megosztó mozi született - én magam is két részre szakadok miatta - amelynek akár egy kisebb fajta kultstátusz is kinézhet a továbbiakban, hiszen Zack Snyder korábbi mozijai körül is kialakult hasonló. Snyder annyiban minden bizonnyal tehetséges filmes, hogy alkotásai a látványon kívül szolgálnak olyasmivel, amiért lehet rajongani, legyen ez akár az alapanyag, vagy csak szimplán a vizualitás (és ezt olyasvalaki írja, aki kevés filmet gyűlöl jobban úgy Isten igazából az elmúlt 10 évben, mint a Sucker Punch), ezért sem preferálom a rendező démonizálását. Ugyanakkor mióta ráaggatták a látnoki erejű rendező jelzőt a 300 kapcsán, szeret ebben a szerepben tetszelegni, és filmje egyik legnagyobb hibája, hogy rendezője egójának is igyekszik megfelelni a közönség szeretete mellett, miközben a film okosabbnak gondolja magát, mint ami. De hogy miért is, azt már kizárólag SPOILEREK közepette folytatom.

A filmet indító narráció, melyben Bruce Wayne elmélkedik a világból kivesző jóságról rögtön felvázolja a film központi kérdéskörét, amely minden karakter főbb motivációját mozgatja, a két hősén kívül elsősorban Lex Luthorét. Mielőtt azonban ebbe jobban belemerülnénk, hadd lamentáljak el egy kicsit a film nyitányán, amely hiába a film egyik legerősebb jelenete, számos probléma akad vele. Az egyik sokkalta inkább személyes jellegű, semmint ténylegesen zavaró elem, de rögtön a kezdésben látható Wayne-szülők sokszor elmesélt halálához és a kis Bruce kútba eséséhez Snyder az ég egy adta világon semmit nem tudott hozzá adni, leszámítva Az Acélemberben (nagy bölcsen) elhagyott lassításait, valamint hogy ismét kinyírhatta a Watchmen után Jeffrey Dean Morgant. Hiába nyer később értelmet a szekvencia, hiányzik belőle a Burton-féle verzió rémálomszerűsége, vagy Nolan traumatizáltsága, így hiába hangulatos, azáltal hogy nem érezzük át a kis Bruce Wayne félelmét, üres marad. De ahogy írtam, ez inkább személyes preferencia kérdése. Az ezt követő jelenettel már több gond akad, amit nem lehet a szubjektivitás számlájára írni. Ugyanis maga a koncepció, hogy most az emberek - pontosabban Bruce Wayne - szemszögéből éljük át a metropolisi csatát többnyire működőképes, Snyder pedig remekül megragadja a 9/11 sokkhatását és Wayne Superman ellen feltámadó haragját. A probléma a jelenet hányavetiségével van, ugyanis az egész szekvencia arra szolgál, hogy termékelhelyezett autókkal végigszáguldjon az éppen lángba boruló városon, csakhogy Bruce felhívja valamelyik vezető beosztottját (akiről nem tudjuk, hogy kicsoda és miért fontos neki), mert annak nincs annyi esze, hogy kiküldje az embereit az épületből, mikor a város mögötte éppen romba dől.  Magyarán nem a karakter megírtsága diktálja azt, hogy (egyébként hatásvadász módon) berohanjon az éppen összedőlő épület törmelékei közé, hanem a forgatókönyvíró szeszélye. Őszintén remélem, hogy a bővített változat ezt a részt is érinti, mert hatását tekintve a Batmanben kiváltott harag ettől függetlenül is működik.

Szóval a jóság, avagy hogy ez mennyire korrumpálható. Ez kétségtelenül a Nolan-i örökség része, hiszen a Sötét Lovag is arra épült, hogy "meghalsz hősként, vagy megéled a saját gonoszságodat". Superman a képregényirodalomban ennek az abszolút jóságnak az első számú megtestesítője, de Az Acélemberben ez már kicsit árnyaltabbá vált, és hiába mentette meg az emberiséget Zod tábornoktól ,a maga mögött hagyott pusztítás miatt megosztja a társadalmat és hiába igyekszik segíteni nekik, ahol csak tud, megkérdőjeleződik, hogy kinek a nevében teszi mindezt, amellett, hogy felelősségre vonható-e mindezért. Kétségtelenül ez a film legérdekesebb vonulata, amint Superman csak teszi,amit jónak hisz, miközben tettei következményei csak gyűrűznek a szenátustól kezdve megszállott milliárdosokon át (Luthor és Wayne) a megnyomorodott és megkeseredett túlélőig. Annyira eszményi, hogy képtelen mit kezdeni az őt ért kritikákkal és a legutolsó pillanatig halogatja az ezekkel való szembenézést - ami szintén egy indokolatlanul fel nem vezetett álomjelenetben/hallucinációban (Hova ment? Miért ment oda? Mik azok a romok?) nyilvánul meg Kevin Costnerrel - aminek meglesz az ára. A szenátusi meghallgatás kétségtelenül a film egyik legjobb, legfeszültebb jelenete - annak ellenére, hogy Holly Hunter majd minden második szava az, hogy demokrácia - de aztán a merényletet követően pár újabb híradó bevágáson kívül ezzel se kezd a film semmit, és ha az afrikai lövöldözést - melynek során kinyírták Jimmy Olsent (igen, az ő volt) - képesek voltak Superman nyakába varrni, ezt miért nem? Ezután az emberek reakciója is feleslegessé válik, ahogy ők maguk is (de erről majd később). Haladjunk tovább a karaktereken keresztül.

Superman már lényegében kivesézésre került, de nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a Sötét Lovaggal szemben némileg háttérbe szorul és jobbára búskomoran néz maga elé, igaz, Henry Cavill a kiskutya szemeivel ezt a feladatot tökéletesen ellátja. A film igazi sztárja kétségtelenül Batman, habár az ő xenofób, sokszor gyilkolástól sem visszariadó karakterét is sok vád érte. Pedig ez a Batman - a korábbi  verziókkal ellentétben - egy végtelenül cinikus, kiégett, megkérgesedett szívű önbíráskodó (lásd.: billogozás), aki a számtalan veszteség és fájdalom hatására belefásult életvitelébe és a bűnözők levadászásába ("A bűnözők olyanok, mint a gyom."), Superman iránt támadt haragja viszont új célt ad neki, hiába hangoztatja Alfred, hogy a féktelen harag még a jó embereket is megrontja. Viszont nála ütköznek ki a film legfeleslegesebb jelenetei, amelyek roskadoznak a Warner univerzumépítési szándékaitól. Ennek ékes példája az a bizonyos álomjelenet, avagy még inkább látomás, amit megfejelnek még egy Flashpoint Paradox utalással és Flash beköszönésével. Maga a szekvencia sehogy se működik, mert hiába akarja felvezetni Darkseidot, a továbbiakban semmit sem kezd a jelenettel, egyszerűen csak lóg a levegőben, hiába tesz a film végén Luthor ködös utalásokat rá, ez megint csak a képregényben kicsit jártasaknak mond valamit, az átlag nézőnek semmit, ezzel pedig elvesz a film egyébként is roskadozó önállóságából. Arról nem is beszélve, hogy az említett szekvencia vágás nélküli snittje akármennyire is vagánynak próbál látszani, szembeötlő a megkoreografáltsága. A kikötői üldözéses jelenet pedig az álomjelenethez hasonlóan kétszeresen mondvacsinált, mert akciókitöltő szerepén kívül csak azt a célt szolgálja, hogy a két szuperhős alteregó szemtől szemben is találkozzon (ami sokkal üdvösebb lett volna, ha nem lövik el az előzetesekben, a fél filmmel együtt). Batman ugyanis azért lő feltűnés nélkül nyomkövetőt a kamionra, hogy nagy csinnadrattával követhesse, majd miután az Acélembernek hála szem elől téveszti, a nyomkövetőnek hála rábukkan és off-screen megszerzi a kriptonitot.

Ahhoz képest, hogy mennyi félelem övezte Wonder Woman karakterét, a film másik sztárja Batman mellett egyértelműen ő és nemcsak harcos amazonként, hanem igazi famme fataleként is, hála Gal Gadotnak. Az a kéjes mosoly, ahogy élvezi a harcot sokkal izgalmasabbá és érdekesebbé teszi, mint a két harcoló eszményképet, épp ezért is várjuk kíváncsian a jövőre érkező különálló filmjét. Mert igen, jelen esetben nem karakterekről, hanem eszményképekről beszélhetünk, ezért nehezebben is szerethetőek. Diana Prince viszont akármennyire is legyen ékköve a filmnek, egyetlen érdemi funkciója az, hogy felvezessék vele az Igazság Ligáját, ami viszont a kényszerű univerzumépítés ellenére is többnyire szórakoztató. Mert az nem derül ki, hogy a kép, amit Luthor megszerzett róla mi célt szolgálna, vagy hogy hogyan került hozzá, de a Liga tagok felvezetése Hans Zimmer és Junkie XL kissé túltolt zenéjére kétségtelenül hatásos. A legkevésbé Cyborg hat érdekesnek, lévén ő csak egy biodíszletként funkcionál a háttérben, de Aquaman felbukkanása a hajóroncsban már-már a horrorral kokettál, ahogy először csak a világító szemeit látjuk, Ezra Miller sokat szidott Flash-e pedig azzal a cinkos "nekem ennyibe kerül leszedni egy rablót" mosollyal sokkal ígéretesebb alternatívát nyújt Grant Gustin TV-s verziójával szemben, mint azt a filmben történő korábbi felbukkanásakor, vagy előzetesen sejteni lehetett. A finálé legígéretesebbje is Wonder Woman - aki szintén a világból kivesző jóság miatt hagyta magára az emberiséget 100 éve - betoppanásából viszont az agresszív és túltolt marketingnek hála (8 hónappal a premier előtt kiadni egy 3 és fél perces előzetest és erre egy teljes sztori mesélőssel előrukkolni nettó ökörség) elmarad a hűha faktor.

A film egyértelműen leginkább elbaltázott figurája viszont Lex Luthor, aki viszont kifejezetten ígéretesen indul. Karaktere kezdetben jól rezonál a mai ifjú internetmilliárdosokéval, aki hatalmával a gyerekkorából eredeztethető komplexusait igyekszik kompenzálni. A kezdeti, manipulatív bábjátékos figurája - aki szépen rávilágít a magánvállalatok és a politika összefonódására - a játékidő előrehaladásával a szegény ember Jokerévé válik, csak itt az anarchista lángelme helyett egy istenkomplexus ripacs lesz, amiért nem is a karaktert megformáló Jesse Eisenberg, hanem Snyder és a forgatókönyvíró David S. Goyer félreértelmezése okolható elsősorban. Ezzel egyrészt bele estek abba a hibába Luthorral kapcsolatban, mint a korábbi inkarnációkban Gene Hackman és Kevin Spacey - de azok legalább a film koncepciójában működtek - másrészt teljesen motiválatlanná tették. Mert nem, az nem motiváció, hogy apu verte kiskorában, ezért Supermant elakarja pusztítani. Minek hozza létre Doomsdayt, ha az az eredeti terv, hogy a két hőst egymásnak ugrassza? Hogyan tanulta meg a teljes kriptoni archívumot ilyen rövid idő alatt? Honnan tudta előre, hogy Superman nem öli meg Batmant? Mihez kezdett volna Doomsdayjel, ha Batman csönget be hozzá, vagy ha előbbi elintézte Supermant? És ha már Doomsdaynél tartunk - akit az előzetesek szintén hagyhattak volna a jótékony homályban - a figura egy hatalmas, lélektelen CGI pribék (alatta szegény Michael Shannonnal), aki csak Snyder pusztításorgiáját szolgálja. Miért támad Supermanre? Még él benne Zod féktelen haragja, vagy csak a holtából feltámadt szörny dühe csapódik le azon, akit csak meglát? Úgy halmozódnak ezek a következetlenségek és logikátlanságok, mint szereplők szájából a mondat, hogy "Nincs a környéken senki.", folyamatosan jelezve a néző felé egy vásznat átszakító kacsintással, hogy értettük a kritikákat, mondjon most akármit is Snyder.

Mellesleg a két karakter konfliktusának a feloldása is suta, habár ez a mindkét anyukát Martha-nak hívták egyszerre finom fricska a képregények felé és hangsúlyozza ki a kettejük közti hasonlóságokat, mely szerint egyazon oldalon állnak és egy célért küzdenek, csak más eszközökkel. Személy szerint azt azért nem rovom fel hibának, hogy nem beszélik meg érdemben, mert ez a képregényekben éppúgy előforduló hiba, mint a való életben, plusz a filmre kihegyezett összecsapás se jöhetett volna létre, ha leülnek egy kávéra. Batman viszont túlságosan hirtelen vált át a megrögzött igazságosztóból barátba azután, hogy bucira verte Kal-Elt egy Snyderhez képest meglepően visszafogott bunyóban, a Sötét Lovagnak pedig érdemi lapot már nem osztottak az effektparádéval tarkított befejezésben Lois Lane-nel egyetemben, aki ismét csak azt a funkciót látja el az egész filmben, hogy folyton megmentsék.

Superman végül nem jutott Harvey Dent sorsára és meghalt hősként, de halálát és önfeláldozását pont a felvezetett Liga film és az utolsó képsorok teszik súlytalanná, hiába erősíti mindezt a krisztusi párhuzam és nyer értelmet az eszmefuttatás a még mindig létező jóságról a világban. Mindazonáltal a Liga összeboronálása szereplői miatt ígéretes, akárcsak Batman és Wonder Woman különálló mozijai, viszont Darkseid felbukkanása és a csapat egyesítése éppen olyan elhamarkodottnak tűnik, mint eme film, amelynek vesztét a nagyravágyása, nagyot mondani akarása okozza, a rendezői változat pedig ezeket sem tudja maradéktalanul kigyomlálni. Számtalan kérdésfeltevése, valamint némely karaktere miatt ugyan vállalhatatlan alkotássá nem válik, de maradandóvá se. Most pedig Ti jöttök! Kinek mi tetszett, avagy nem a filmben? Mivel értetek egyet a fentiekben és mivel nem? Mit vártok a folytatásoktól?