A 2016-os Az alapító óta sokan nagyítóval keresik az olyan történeteket, amelyek megmutatják, mi történik, ha egy rendkívüli elméjű ember fejében megszületik egy kezdetben abszurd gondolat, amihez jó időben, a megfelelő emberek segítségével, a megfelelő módon nyúl: pénz, siker, őrületes jómód, szakmai elismertség - és tengernyi probléma. Mégis, szeretjük az ilyen tündérmeséket, pláne, ha igazak, a Disney + új sorozata pedig épp ezt kínálja nekünk.
A Robert Siegel (Pam & Tommy) által készített történet főhőse egy indiai bevándorló, Somen "Steve" Banerjee (Kumail Nanjiani), aki a film elején megalázott kispolgárként él, akibe a nagypofájú amerikaiak úgy törlik a saras cipőjüket, akár a felmosórongyba. De aztán látjuk, hogy Steve egyáltalán nem az, akinek látszik: ez a fickó ugyanis zseniális. Megvan a képessége ahhoz, hogy érezze, tudja, kivel kell együtt dolgoznia, melyek azok az ötletek, amiket meg kell valósítania és melyek azok, amikre nemet kell mondania akkor is, amikor az éppenséggel mindenkinek tetszik.
Steve előtt Amerikában nem sok lehetőség lebeg, hisz csak egy csóró eladó. Vagy mégsem? A férfi egy merész huszárvágással otthagyja az állását és úgy dönt, hogy Paul Snider (Dan Stevens) segítségével egy éjjeli klubot nyit. Nem is akármilyet: olyat, amelyben férfiak vetkőznek - épp úgy, mint a sztriptíztáncosnők az erősebbik nemnek. Hogy ki látott már ilyet? Senki! De hisz épp ez a lényeg. Steve olyan klubot akar, ami egy jókora piaci rést fed le, és nem érdekli, hogy ki mit gondol. Nem adja fel a kezdeti nehézségek ellenére sem, még akkor sem, amikor csalókat sodor az útjába a szél. Mert közben egyre élesebb lesz a szeme a jóra, és a klubja fejlődésnek indul. Egyre több a vendég, egyre nagyobb az ismertség. Steve pedig beletanul a bizniszbe, és egyre kevésbé válogat a tisztességes és a mocskos eszközök között.
Steve csapata impozáns, az emberei legalább annyira zseniálisak, mint ő: a koreográfusa Nick De Noia (Murray Bartlett), aki lobbanékony művészemberként nagyon nehezen kezelhető, de annál elképesztőbb showműsorokat tervez a táncosoknak, és kreatív vezetőként gyakorlatilag az egekbe repíti az üzletet. Az ő karaktere a legszínesebb, Bartlett rendkívüli játéka pedig igazán élvezetessé teszi az amúgy is pergő eseményeket. Aztán ott van a különleges személyiségű, de semmiképp sem átlagnőnek számító Irene (Annaleigh Ashford), aki eszméletlenül zsonglőrködik a pénzügyi feladatokkal és Denise (Juliette Lewis), aki a sorozat méltán legközönségesebb női karaktere, de az ötletei és a kokain-adta víziói, meg kell hagyni, elismerésre méltóak.
Steve nem jó ember, pedig az elején annak látszik - Kumail Nanjiani remek alakítással kelti életre őt élete minden egyes szakaszában. A siker és a pénz hatására azonban eluralkodik Steve-en a kapzsiság, az önzés, az irigység és a szakmai féltékenység, és ettől egyre rosszabb emberré válik. Hisztérikusan félti a hatalmát, a befolyásosságát, a semmiből felépített birodalmát. Ugyanakkor Steve valamiért rokonszenvet ébreszt bennünk azzal, ahogy az éles eszét használja, pedig tudjuk, hogy "kamu" csávó, hiszen még a megjelenése sem igaz - mert a magazinok címlapján feszítő Hugh Hefnerre hajaz.
Steve, bár elvileg sokakra barátként és üzlettársként tekint, azt hiszem, valójában, a lelke mélyén minden embert csupán eszköznek tart, amivel elérheti a céljait. Nem kapunk magyarázatot arra, miért lett ő ilyen, sőt, látva a családi gyökereit és a gyermekkori emlékeit, még kevésbé értjük, miért viselkedik ennyire szenvtelenül mindenkivel, aki neki, érte dolgozik. Vagy ez kell a sikerhez?
A történet egyik érdekessége (főleg a tini rajongók számára), hogy egy epizódnyi szerepet kapott benne Brooklyn Beckham ifjú felesége, a milliárdos Nicole Platz Beckham, aki a rossznyelvek ellenére nagyon szerethetően alakítja a méltatlan sorsú Dorothy Strattent.
A sorozat sikere vélhetően nem pusztán abból fakad, hogy megnézzük a tuti receptet: hogyan legyünk néhány igazán jó ötlettel rövid időn belül milliárdosok, hanem abból, hogy a főszerepeket alakító karakterek személyisége és tettei között folyamatosan feszültség vibrál. Steve nem ért egyet a koreográfusával, aki cserében nekimegy a fafejű, művészetről gondolkodni képtelen főnökének. De egyikük a másik nélkül semmit sem ér, akkor ki engedjen?
Mindeközben szó szerint testközelből nézhetjük végig a vetkőző táncosfiúk eredet- és fejlődéstörténetét. Elképesztő látni, honnan indult ez a "szakma" és tudni, hol tart most világszerte (élen a Magic Mike utolsó tánca filmmel). Elképesztő azt is látni, mi folyt ezekben a klubokban már a 80-as években, főként a kulisszák mögött. Érdekes a táncosok szemszögéből is a történet: vajon hogy fér bele mindez egy családos, hűséges férfinek, aki egy ilyen show után a gyerekeihez, a családjához megy haza, de ha pénzt akar, bizony dugnia kell, nem is keveset?
Hogy kinek ajánlom az Isten hozott a Chippendalesben-t? Tulajdonképpen mindenkinek, de főként azoknak, akik tudni szeretnék, miként lehet a semmiből milliárdos birodalmat építeni, és honnan ered a Chippendales története. Akárhogy is, az Isten hozott a Chippendalesben remek szórakozást nyújt bárkinek, főleg, egyben "ledarálva" - és az sem baj, ha utána olvasunk egy picit a történetnek, mert úgy még sokkolóbb és megdöbbentőbb a vége.