Steven Soderbergh Hollywood egyik legnagyobb multitalentuma. Nemrég töltötte be a 60. életévét és immár negyedik évtizede dolgozik aktívan a szakmában. Rögtön a debütáló rendezésével, a Szex, hazugság, videóval elvitte a cannes-i fesztivál fődíját, Oscarra jelölték a forgatókönyvért és kvázi ő volt az amerikai független filmgyártás egyik legnagyobb úttörője. Szinte minden műfajban kipróbálta magát, a Traffic című drogközpontú drámáért megkapta a legjobb rendező Oscar-díját még 2000-ben, de dirigált már az őrületre fókuszáló thrillert is a Tébolyult képében, melyet egy iPhone-nal vett fel.

A pandémia idején hatalmasat ment a Fertőzés című műve, ahol korát megelőzve, félelmetesen hitelesen ábrázolta a járványhelyzetet. Az írás és rendezés mellett producerkedik, vág és operatőrként is tevékenykedik. Amikor 10 éve bejelentette a visszavonulását, sejthető volt, hogy nem fog sokáig tartani, és így is lett: 2017 óta minden évben legalább egy filmmel előrukkol. Hogy miért volt fontos kiemelni ezeket az információkat? Leginkább azért, mert így talán néhányan kevésbé állnak előítéletesen a Magic Mike franchise-hoz, mely köztudottan a férfisztriptízt állítja a középpontba. Azon belül is a sorozat feltehetőleg utolsó, harmadik darabját vizsgáljuk most meg, de mindenekelőtt érdemes kitérni a komplett jelenségre.

Az első Magic Mike 11 évvel ezelőtt került a mozikba, és újfent ki kell emelni Soderbergh független filmes mivoltát, a produkció hat millió dolláros gyártási költségét ugyanis teljes egészében ő, illetve a főszereplő Channing Tatum állta. Az alaptörténet egyébként a színész azon élményein alapul, amikor maga is stripperként dolgozott, mielőtt még befutott volna Hollywoodban. Egy ilyen témánál borítékolható, hogy a célközönség elsősorban a nőkre irányul, és a kigyúrt férfiak által lejtett erotikus táncokat látva ebben nincs is semmi meglepő. Ám a dagadó izmok, ágyékok és csillogó szemmel kiabáló hölgyek mögött egy olyan alkotás bújt meg, mely sokkal több holmi szűk kétórás chippendale shownál. Egy fanyar humorú karakterdráma bontakozott ki, ahol az egzisztenciális válság keveredett az útkereséssel, mindezt megszórva egy csipetnyi romantikával. A siker nem maradt el, a bevétel végül 167 millió dollárig rúgott világszerte, mely minden várakozást felülmúlt.

Három évvel később, 2015-ben érkezett a folytatás, Magic Mike XXL címmel, ahol történtek változások. Két kulcsfigura, Matthew McConaughey és Alex Pettyfer nem tértek vissza, illetve a rendezői székben sem Soderbergh ült, noha producerként, operatőrként és vágóként is kivette a részét a munkálatokból. Az elődhöz bár nem sikerült felérni, a második felvonás is szépen termelt, a 15 millió dolláros büdzsé többszörösen megtérült a 117 milliós hozománnyal. Az anyagi javak mellett a szellemi örökségre is érdemes kitérni, ugyanis a komplett "vetkőzős" szakma sokat köszönhet a filmeknek, nem is beszélve arról, hogy színdarab és reality is készült már a Magic Mike-ból. Kérdés, hogy szükség volt-e nyolc év elteltével egy harmadik, befejező részre, de az mindenképp bizakodásra adott okot, hogy Soderbergh visszatért rendezőként, illetve Channing Tatum mellett Salma Hayek lett a másik főszereplő.

Mike (Channing Tatum) maga mögött hagyta a múltját, boltját azonban nem képes fenntartani, így alkalmi munkákból él. Egy fogadáson pultosként megismerkedik a dúsgazdag házigazdával, Maxandrával (Salma Hayek), aki egy forró éjszaka után eltervezi, hogy magával viszi hősünket Londonba. Mike-nak fogalma sincs, hogy mibe vágott bele, de esze ágában sincs visszatáncolni a lehetőség elől. A cselekmény nem vesződik sokat a felvezetéssel, néhány mondatban lezavarják, hogy a címszereplőt nem vetik fel az anyagi javak, majd jön a kiugrást jelentő éjszaka. Soderbergh, Reid Carolin íróval karöltve ismét erősen belenyúlt a felállásba és a főhősön kívül senkit nem hozott vissza egy-egy kikacsintáson kívül a korábbi részekből. Itt csak és kizárólag Mike-on van a hangsúly, a látszólag kiüresedett életén, ahogy sodródik az árral és próbál boldogulni napról-napra.

Ebből a dagályosságból húzza ki Maxandra, aki maximálisan kihasználja, hogy rengeteg pénze van és mindent megkap, amit csak akar. Más kérdés, hogy éppen egy váláson megy keresztül, nevelt lánya finoman szólva sem szívleli, így a jelenlegi helyzete neki sem fenékig tejfel. Kettejük egymásra találása teljesen spontán, derült égből villámcsapásként történik, mi pedig hármat pislogunk, és máris a ködös Albionban találjuk magunkat. A nő terve szerint Mike meg fogja reformálni a színházat és modern stílusban, a tánctudását felhasználva fog megrendezni egy klasszikus darabot. Mi nézők, az egykori stripperrel egyetemben kérdőn nézünk, mondván elmentek-e otthonról a pénztől elvakult nőnek, de ahogy haladunk előre az események sodrásában, úgy körvonalazódik, hogy ebből még akár lehet is valami.

Némileg meglepő, hogy Maxandra egyáltalán nem szorul a háttérbe, sőt legalább annyira, ha nem jobban központi figurája ennek a történetnek, mint Mike. Érdekes és komplex jellem, akinek cselekedetei egyszerre tükrözik a talpraesettségét és szeretetéhségéből fakadó sebezhetőségét. Ez a valószerűtlen kapcsolat a szemünk láttára duzzad románccá, noha a kidolgozottsága nem olyan alapos, mint talán elvárnánk. Mentségére szóljon, hogy az alapanyagból végig árad egy olyasfajta elemelt hangulat, mintha egy, a valóságra reflektáló, mégis meseszerű világban lennénk. Ezt leginkább úgy kell érteni, hogy a dráma ellenére is megmarad a laza, játékos köntös és a film nem veteti magát komolyabban a kelleténél.

A franchise tagjai közül talán ez a legviccesebb, számos remek beszólást sikerül írni és a mellékalakok is többnyire jól sikerültek. A szabadszájú komornyik telitalálat, de az új szerepre áhítozó színésznő is remek figura. Egyedül Maxandra kissé tudálékos, koraérett lánya volt helyenként zavaró, de a zárásra őt is sikerült kedvelhetővé tenni. A hölgyek legnagyobb bánatára a sztriptíz sincs olyan gyakran az arcunkba tolva, leszámítva a grandiózus finálét, de erről kicsit később. A vetkőzés helyett inkább a tánc dominál, újabb réteggel felruházva a filmet. Rásegít a már említett elemelt hangulatra és többek közt reflektál az emberi jellemre, mi több, magára az életre is. A készülő színdarab afféle kivetülése a kőgazdag nő helyzetének, mely hathat szájbarágós konyhafilozófiának, de ebben a formában működik, elsősorban azért, mert Soderbergh műve szórakoztató élmény.

Akit hidegen hagy a tánc, abban is realizálódik, hogy mekkora odaadást és energiát igényel egy ilyen előadás. Lehet prosztónak, közönségesnek bélyegezni a merészebb elemeket, ám amit itt látunk, az kőkemény munka. Egy-egy performansz szavak helyett az érzelmek kifejezőeszközeként működik, míg máskor egy humoros gegnek ágyaz meg. Az említett befejezés aztán elengedi a gyeplőt és a néző is a színház székei közt érzi magát. Talán hosszabb a kelleténél, mégis érthető, hogy miért volt szükséges látnunk szinte az egész darabot.

Nagyon jót tett a franchise-nak, hogy Soderbergh visszaült a rendezői székbe, mert újításai pazar összhangban vannak a tapasztalatával és úgy újítja meg a címet, hogy közben megtartja az alapokat. Szó nincs róla, hogy újra feltalálná a spanyolviaszt, hajlamos terjengősebb, didaktikusabb és sablonosabb lenni a kelleténél, mégis a kisujjában van a szakma csínja-bínja. Szuggesztív képsorokkal képes átadni szenvedélyt, fájdalmat, örömöt egyaránt. Channing Tatum és Salma Hayek párosa elsőre talán furcsa lehet, de működik köztük a kémia és az alakításaikkal felérnek a hálás szerepeikhez. Akit hidegen hagy a film és esetleg félne, hogy a kedvese ilyen-olyan okokból elrángatná rá, ne tegye. Lehet, hogy még mindig a nők az első számú célközönsége, de férfiaknak is simán ajánlható, szexuális irányultságtól függetlenül.

Egy korrektül megírt, a hibái ellenére is roppant szórakoztató darabról van szó, ami képes volt tartani, sőt emelni a színvonalat az elődeihez képest, ráadásul önállóan is megállja a helyét. Magic Mike eljárta az utolsó táncát és méltó módon akaszthatja szögre a tangáját.